Gyarmati Andrea: Hősi halott lesz a gyermekorvosainkból

Radikálisan megváltozott az élet a rendelőben. Orvosnak, betegnek egyaránt.

Elillant az öröm, a helyét feszültség, türelmetlenség vette át. Aminek oka részben az egészségügyet különösen megterhelő világjárvány, de sokkal inkább buta intézkedések sora.

Évtizedek óta folyamatosan igyekszem rendelkezésre állni, teljesíteni, megfelelni, de ha Siva istennő lennék nem is négy, hanem négyszáz karral, akkor se menne.

Ősz van, a gyerekek közösségbe járnak, egymást fertőzik mindenféle nyavalyákkal, és sokaknál a legbanálisabb tünet is azonnal orvosért kiált. Amivel nincs baj, hiszen inkább százszor feleslegesen riadóztassák az orvost, mint egyszer túl későn. A rendszer évtizedeken át elbírta a terhelést, ma viszont már nem bírja el. Sem létszámban, sem fizikailag, és főleg nem mentálisan.

Előjegyzésre dolgozunk, vagyis elvileg csak azt láthatjuk el, aki időpontot kapott. Az időpontok száma azonban véges, és jobbára kevesebb, mint amennyi a jelentkező. Lehetne persze csökkenteni az egy-egy betegre szánt időt, de az meg az ellátás minőségének rovására menne.

Ráadásul rendelés közben egyszerre három telefon csöng, kint nyomják a kaputelefont, miközben nekem türelmesen, odafigyelve, koncentrálva ki kellene hámoznom a szülő elmondásából mindazt, ami hozzásegít a diagnózis felállításához, majd továbbra is türelmesen odafigyelve, koncentrálva meg kell vizsgálnom a beteget, és döntenem kell a hogyantovábbról.

Úgy tíz éve voltam orvos, amikor egy barátom megkérdezte, félek-e, hogy egyszer rosszul döntök, és komoly baj lesz belőle. Azt feleltem, hogy nem félek, mert ha félnék, alkalmatlanná válnék a pályára. Ha bizonytalan vagyok, és természetesen van ilyen, addig megyek, telefonálok, konzultálok, küldöm a beteget mindenféle vizsgálatokra kollégákhoz, míg biztonságban nem érzem őt. Senkit nem hagyhatok magára, még akkor sem, ha banálisnak vélem a betegségét. Meg kell nyugtatnom a szülőt, aki gondozni fogja a kis beteget, sokszor vissza kell kérdeznem, hogy pontosan megértette-e, mi a dolga, és ha bizonytalan vagyok, rendelés után meg kell őket látgatnom otthon.

Ez így volt régen, és így van ma is: ezen az alapszabályon a Covid sem változtatott.

De a jelenlegi terhelés lassan kibírhatatlanná válik, néha úgy érzem, előbb-utóbb hősi halottak leszünk.

Felőröl bennünket a folyamatos zaj, a kapkodás, a türelmetlenség, felőrölnek az olyan hibbant elvárások, mint például az, hogy kétnapnyi iskolai hiányzás után már nem elég a szülő szava, hanem orvosi igazolásra van szükség.

Vagyis a rendszer a gyerekeket nevelő emberekből, szülőkből nem nézi ki, hogy képesek tisztességesen, felnőttként viselkedni. És mindezért a bizalmatlanságért a tisztességes, gondos szülőket bünteti, és bennünket, gyermekorvosokat.

Én tényleg sosem féltem se betegtől, se a betegségtől, de manapság egyre többször jut eszembe, hogy hibázhatok a nagy kapkodásban. Nem jó érzés.

Szeretem a gyerekeket, a szülőket és a munkámat.

Szeretem, hogy szükség van rám, szeretem, hogy megbíznak bennem.

Csak lassan a fénye vész el annak, amiért érdemes gyógyítani, érdemes orvosként élni.

Aki a gyermekgyógyászatot választja, játszani is szeret. Ezzel kicsit kilógunk a felnőtt orvosok sorából, mert megmarad bennünk a homo ludens, a játékos ember, és játszótársakként ott vannak nekünk a pácienseink. Néhány éve egy aprócska kisfiú elkerekedő szemmel azt kérdezte: „Doktor néni, neked az a munkád, hogy játszol velünk?” És igen, ez a játék is a munkánk része!

Tudom persze, hogy a munka nem játék, de ha nincs idő megdicsérni a bátor kisgyereket egy-egy oltás után, ha nincs fél perc arra, hogy matricát válasszon magának a hősiességéért, ha nem tehetek fel a szülőnek két személyes kérdést, megette a fene az egészet.

Családok életének vagyok évek óta része egy nehéz sorsú kerületben, és velük szemben lenne tisztességtelen favágóvá válni, robotüzemmódban rakkolni.

Értse ezt az, akinek értenie kell.