Gyarmati Andrea: Újraindul az élet

Március tizenegyedike nálam sokáig a szeretett napok közé tartozott, lévén az egyik barátnőm, úszótársnőm születésnapja, és Máté fiam nagymamáját, a férjem édesanyját is ilyenkor köszönthettük fel.

Ám idén új értelmet kapott a dátum: ezen a napon temettük az édesanyámat. Úgy terveztem, ha mindenen túlesünk, külföldre utazom néhány hétre rokont látogatni. A temetőben hallottam először, hogy nyakunkon a járvány, lassan maszkot kell húzni, tilos ölelkezni, és hamarosan számos egyéb rendszabályt vezetnek be. Másnap felvetődött a rendelő bezárásának lehetősége, majd jött a karantén.

Magánháborút vívtam a családommal és a barátaimmal, hogy én aztán rohadtul nem félek semmitől, és hősként életeket fogok menteni. Ami jó nagy marhaság, ráadásul felelőtlenség, szerencsére Máté fiam meggyőzött azzal, hogy nem halott hősök kellenek, hanem egészséges orvosok a vesztegzár utáni időkre.

Leállt hát a rendelés, és persze a tanácsadás, vagyis az egészséges kisbabák kontrollja, oltása is. Maradt a telefonos kapcsolattartás a szülőkkel, ami amúgy is jellemző köztünk: gyakorlatilag a hét minden napján hívható vagyok napi huszonnégy órában, hiszen, ha vállalom egy kisgyerek ellátását, nem hagyhatom cserben.

Március tizenhetedikétől itthon tartottam telefonos ügyeletet. Egyedül. Most ebből a helyzetből kellett kihozni a legtöbbet.

Először is összeállítottam egy szoros időbeosztást, ugyanis a semmittevéssel az a legfőbb baj, hogy nem tudod, mikor kezdődik, és azt sem, mikor van vége. Hamar rájöttem, „békeidőben” milyen jó nekem, hogy a munkám keretbe foglalja a mindennapjaimat: van miért felkelni, összekészülni, nekiindulni, hiszen szükség van arra, amit tudok.

Nem volt egyszerű az új rend megalkotása, hiszen az életem legfontosabb történései szakadtak meg: nem találkozhattam a betegeimmel, nem járhattam uszodába, és nem mehettem az unokám, a fiamék közelébe; utóbbi problémán enyhített a Viber, melyen anyák napi köszöntő is elhangozhat, lehet közben jókat pityeregni, meghatódni, de nagyon nem olyan, mint személyesen.

Korán feküdtem, korán keltem, beállt egy elfogadható rend.

Futás helyett tornázom, méghozzá Jane Fondával, persze nem olyan jó edző, mint anyu volt, de karanténban megteszi. Az úszás hiányát azzal kompenzáltam (hasonlóan a tavalyi térdoperációmhoz), hogy naponta többször is tíz-tizenöt percre megmerültem a kádban.

Naponta osztottam meg írásokat a Facebookon, és örömöt okozott a sok kedvesség és szeretet, ami a hozzászólásokból áradt. Írtam a cikkeket, haladtam két könyvvel is; az egyik életmeséket tartalmaz, a másik Rozika unokámnak és kortársainak meséli el gyereknyelven, hogyan működi a szervezetünk.

Maradt idő fiókrendezésre, olvasásra és telefonbeszélgetésekre, sőt, filmnézésre, Dr. Csontra is.

Elolvastam két, a közelmúltban megjelent gyerekgyógyászati könyvet, tanultam, mint egyetemista koromban.

Azt kívántam születésnapomra, vagyis május tizenötödikére, hogy mehessek végre ismét rendelni – ami lényegében bejött, hiszen oltani és egészségeseket vizsgálni ettől a héttől már szabad. Most hétfőn ismét beléphettem a tanácsadóba, és rengeteg csokit, virágot, rajzot s főleg szeretetet kaptam.

Az egyik telefonhívásnál, mert maradtak azok is, hallom, hogy az egyik kis betegem kiabál az édesanyjának, hogy „kérem a doktor nénimet! mondd neki, hogy ha már dolgozhat, gyorsan beteg leszek, hogy találkozhassunk”.

Legszebb szülinapi ajándék.

Kiemelt kép: Farkas Norbert /24.hu