Semmi se drága, és mindennek megvan az ára.
Immár tíz éve figyelhetjük közvetlen közelről, mily egyszerűen darál be mindent a hatalom, már a látszatra sem ügyelve, teljesen mindegy, kinek árt. Senki nincs biztonságban, bárki sorra kerülhet.
Csak az utóbbi pár nap néhány történése gyönyörű példákkal illusztrálja állításomat.
Miattad dolgozik újra Habony Árpád. Érted nem kár. A te jogaid kit érdekelnek? Rád irányítjuk a nép haragját, vezessék csak le rajtad a feszültséget.
S pont ilyen gátlástalanul dobták oda a közszolgálatiság eszméjét. (Ami nem most kezdődött, csak a minap kapcsolt teljesen átlátszó üzemmódba a rendszer.) Együtt kacag jobb és baloldal az MTVA-s Karácsony-interjún. Kabaré, Monty Python; így tolják az arcunkba: a közszolgálatiság a mai Magyarországon ezt jelenti.
Semmit nem számít se a hiteles tájékoztatás, se az objektivitás eszméje, ha azt gondolják, üthetnek az ellenen.
Mit láttunk? A főpolgármester nem szólhatott fontos ügyekről, hülyeségekkel igyekeztek gyomrozni őt, ezzel bizonygatva a híveknek: mi odaengedtük őt a mikrofonhoz, de lám, pár kérdés alatt kiderült, hogy alkalmatlan.
Kétségbe ejt, hogy a Fidesz szavazóinak még ez is teljesen oké. S kétségbe ejt az is, hogy az ellenzéki oldal csupán önfeledten heherészik.
Mindezeknél fájóbb, ami a tudomány és a kultúra területén történik. A laikus számára szépnek tűnhet az idea: támogassunk magyar írókat egy fizetésnyi ösztöndíjjal, annyi ideig, ami valóban kell egy nagyszabású mű létrehozásához. Csakhogy a valós szándék ismét csak a megosztás, esetünkben a magyar irodalom megosztása, hiteles hangok hiteltelenítése, annak bizonyítása, hogy a morál bajnokai is ölre mennek a koncért. Ja, és az is cél, hogy újabb pénzcsapot nyissanak a haveroknak. Az elv egyszerű: Osztunk és uralkodunk. Ügyes.
Miért felejtünk oly gyorsan? Nem is túl régen a Szépírók Társasága tagságának jó része élőlánccal kívánt tiltakozni a Demeter-éra döntései ellen, most meg már mosolyogva ülnek a PIM-vezér asztalánál.
Kiabáltak, hogy nem és nem tárgyalnak a megveszekedett orbánistával:
- aki Székely Jánost, az egyetemes magyar irodalom nagy alakját bizonyíték nélkül lebesúgózza,
- aki kalapáccsal ütné az újságírók ujját, míg csak szép tisztán el nem éneklik az Örömódát.
„Nem fontos smúzolni az írókkal”, mondta Demeter Szilárd, és valóban, nem is smúzol. Egyszerűen megveszi őket. Beárazta a magyar középgenerációt, mely középgeneráció örömmel és lelkesen elfogadta az ajánlatot. Úgy tűnt, Bartók Imre az egyetlen, aki visszautasítja a díjat, ám most szombaton csatlakozott hozzá Csehy Zoltán is.
Bartók ezt írja:
Lehet nézegetni a díjazottakat innen, onnan, de hát mégis csak: OJD, aki az elvbarátaival egy-két éve még más írók, többek közt a barátaim ellen uszított a pártlapban. Az már szinte részletkérdés, hogy a „nagytekintélyű zsűri” 2 év után kötelezően (!) kiszór legalább öt személyt; ez a zsűri a leírás szerint nem azonos a kuratóriummal. „Nyugodt munkakörülmények”, igen, az nyilván így néz ki.
És a listázottak személyén túl a díj születésének körülményeit is kifogásolja.
Mit mondhatunk egy olyan díjról/ösztöndíjról, melynél mellőzték a pályáztatást?! Igaz, fogadtak javaslatokat, az írószervezetek vezetőségéhez is fordulván, ezzel még kiélezettebb helyzeteket teremtve. A Fiatal Írók Szövetsége és a Szépírók Társasága megkérdezte a jelöltjeit, sőt, utóbbi egyenesen arra buzdított, hogy a tagok „lobbizzanak” magukért.
Komoly vita kerekedett, többen visszamondták jelölhetőségüket.
A negyvenöt díjazott háromféle észjárás alapján fogadta el a tekintélyes apanázst.
- egyesek lelkesen, hangosan egyetértenek a kormány bezárkózó, kultúraellenes, szegényeket sújtó, egészségügyet, oktatást romboló politikájával
- mások a szakmájukba, művészi munkájukba temetkeznek, nem látnak ki belőle, vagy ha igen, különösebben nem érdekli őket a külvilág
- a harmadik csoportról a következőt írja Selyem Zsuzsa író, irodalomtörténész: „Tisztában vannak a kormány romboló politikájával, ellenzik is azt, de azt gondolják, hogy megírják vagy már meg is írták az Utazás az éjszaka mélyéré-t, és annyi baj legyen, hogy az utókor majd nem nevez el róluk utcát. Ők ott tévednek, hogy a 21. században abszolút nem az a kérdés, hogy mit gondol majd rólad az utókor. Hanem az, hogyan élsz ma, mert ezen múlik, lesz-e holnap.”
Kiss Noémi író szerint is szomorú látni, ahogy a Szépírók Társaságában is megvan mindenkinek a baráti listája; idézem őt is:
Ugyanakkor a többség távol maradt a szavazástól, volt aki kilépett a szavazgatás érvénytelensége és irreleváns esztétikai mércéje miatt. Semmi nem lesz már ugyanolyan. Szétváltak az utak, aki tisztességesen távol maradt, így nem kaphatott Semmit. Felköti magára a rövid pórázt. Senkinek nem szép így a végeredmény. Lehet sopánkodni. Most már minden kitüntetést, jelvényosztást ehhez mérnek majd. Ami most történik, az önigazolás, a hajlongás, a sötét hallgatás azon az oldalon is, ahol addig a távolmaradás alapja a nagybetűs morál volt, külön visszás. Nehéz ilyen helyzetben nyilvánosan megszólalni. Félő, hogy kalapáccsal a körmömre csapnak.
Valóban nehéz beszélni, minden tele gyanúsítgatással, önvédelemmel, nyomorgásra hivatkozással. Telve a szövegek, a művek és az irodalom relativizálásával, belekeverve a baráti szálakat is, külön csapatba sorolva János barátait. Nehéz megszólalni és nem mondhatod azt, hogy én dolgozom tovább, úgyis az számít, amit írok. Dehogy! Ők most megcsinálták a középgenerációt, egy hamis kánont állítottak fel. A kurzusírók pedig termelni fognak.
Több neves kolléga rezignáltan legyint, hogy akinek pénz kell, díj, pozíció, elismerés, az minden időben megköti a kompromisszumát. Akinek pedig nem hajlik a gerince, azt kirekesztik, ez a régi lemez.
És ha régi, kötelező hallgatnunk?! Nem új kiskapu ez is csupán?
Ez itt most kapituláció, ami ráadásul szégyenteljesen gyorsan ment. Kapituláció, igen, ugyanis, nem én mondom, háború van.
Demeter Szilárdot is citálom: „Ma nem békeidőket élünk.”
Kiemelt kép: Fülöp Dániel Mátyás / 24.hu
