Együtt örül az ország, hogy a kis Zente gyógyszerére összegyűlt a pénz. Sietek leszögezni, hogy én is örülök, ha egy gyermek kap lehetőséget az életre. Nem róla beszélek, hanem az ő ügyének az apropóján. Hogy valóban van-e okunk örülni. Valóban így kell-e összekalapozni egy gyógykezelés összegét? Illetve hogy mit előlegez annak elfogadása, hogy teljesen rendben van az, ha egy-egy látványos akció leveszi a gondolkodás terhét a szavazókról.
Mert amíg lobog az adakozási láz, addig könnyű elhinni, hogy „a magyar nem hagyja cserben a másikat”, „hogy lám, a bajban mindig összezárunk”. Hogy úgy teszünk, mintha az lenne a legnagyobb baj az egészségügyben, hogy egy kétségkívül méregdrága kezelést nem áll (és lehet vitatkozni arról, a társadalombiztosítás feladata-e, hogy ezeket a nem biztos, hogy hatásos szereket finanszírozza). Könnyű úgy tenni, hogy az eset egyedi. És nem az a baj például, hogy napokon belül leállhat a baleseti ellátás, nem az, amit a hosszú várólisták jelentenek. Nem a fertőzések, vagy az, hogy nálunk még csak álom a személyre szabott onkológiai diagnózis és kezelés, csak hatalmas összegekért, magánúton érhető el. Nem baj, amíg megmentünk látványosan egy életet, addig is valahogy a közös lelkünket ápoljuk. Egy hosszúra nyúlt pillanatig megvan az illúzió.
Szomorúan látom, hogy a hasonló betegséggel küzdő már felnőtt ember hogyan próbál a nagy lendület farvizén a saját kezelésére összeszedni egy szintén jelentős összeget, sikertelenül. Mert az, hogy valaki a nagy lobogás után egy kevésbé feltűnő akcióra adjon, már nem annyira szívdobogtató. Nem mindegy, hogyan és miért adakozunk. Hogy mi motivál minket. Mert tévedés azt hinni, hogy mindig az önzetlen jócselekedet végrehajtásának vágya motivál. Sokszor tudat alatti érzések adják a hajtóerőt. Mint a bűntudat például. És ne feledkezzünk meg a lelki haszonról sem, hiszen az adakozás boldoggá tesz. Persze a pszichológiai tankönyvek nem feltétlen úgy értik ezt, ahogy például a magyar kormány, amelynél minden adományhullám mögött ott a politikai üzenet, illetve a politikai haszonszerzés elég egyértelmű lehetősége.
Nemcsak a határainkon túl élő magyarok lekenyerezéséről beszélek, hanem az olyan nagyszabású akciókról is, mint amilyen a Hungary helps program. Írtam már magam is a gyakorlatilag ellenőrizhetetlenül kiáramló többmilliárdos adakozásról, amelynek céljai között hangzatosan olyasmik szerepelnek, amik a kormánypárt első számú kampányüzeneteit húzzák alá. És ezeket az üzeneteket arany rámába helyezi a tény, hogy micsoda nemes jelszavak alatt történik az egész. Mentsük meg az üldözött keresztényeket, hiszen a libsik hamarosan belőlünk is azt csinálnak! Teremtsük meg a feltételeket, hogy a néptömegek ne jönnek hozzánk, ahogy a migránssimogatók szeretnék, hiszen nem a bajt kell Európába hozni, hanem a segítséget kell oda vinni, ahol baj van! Orbán mindenki apja, az egész világon segít! Egyértelmű játszma, a manipulálás csúcsának hittem eddig. Ám most szívszorító volt látnom, hogy ezek az egész népet mobilizáló akciók hogyan használhatóak fel a legprimérebb módon arra, hogy ismét a vezérünk dicsőüljön meg.
Az ügy személyes vetülete sem kevésbé szomorú, Mészáros Lőrinc példája ugyanis csodálatosan illusztrálja a legújabb kutatások eredményét a témában. A kanadai Simon Fraser Egyetem szakértői Lara Aknin szociálpszichológus vezetésével azt is vizsgálták, az adakozás különféle módjai mit idéznek elő az adakozó lelkében. Az International Journal of Happiness and Development szakfolyóiratban ismertetett kutatásból kiderül, hogy az adományozás akkor ébreszti fel a legjobb érzéseket az adó félben, ha ismerik azt, akin segítenek. A névtelen adományok kevésbé élesztik fel ezt a fajta boldogságérzetet, ám ha nevesítheti magát az adó fél, azaz az adomány kapcsolatépítő hatású lehet, rögtön szárnyra kap. Mészárosnak és Mága Zoltánnak is igencsak fontos lehet, hogy tudják, nekik köszönhető, hogy a szükséges összeg összegyűlt. Ez amúgy egy másik pszichológiai vizsgálat eredményeit is csodálatosan mutatja fel: miszerint egy szinten túl már nem elég, ha valakinek pénze van, szüksége van bármi áron az emberek megbecsülésére is.
Holott kicsit is a történet mögé nézve nagyon szomorú a képlet. (De ki nézne mögé, míg a család hálálkodását olvassa? Ki nézne mögé, míg a kisfiú boldog mosolyára gondolhat?) Elborzaszt, ahogy egy beteg gyerek segítése kapcsán is a saját pecsenyéjüket sütögetik. Hogy nagylelkűnek tűnnek, holott lopott közpénzt ajándékoznak. Így persze elmondható, hogy gyakorlatilag minden adózó nevében tették. De persze áldás csak rájuk hull. Szeretnék is látni az eredményeket rögtön két hét múlva.
Kiemelt kép: Bielik István / 24.hu
