Poszt ITT
Woman running at winter park road

Gyarmati Andrea: A futás mentette meg az életemet

Korábban a témában:

Valamikor időszámításunk előtt abbahagytam a versenyszerű sportolást. Még csak huszonegy éves voltam, ám Máté fiam úgy döntött, szeretne megszületni, s én őt választottam a montreali olimpia helyett. Nagyon, nagyon helyesen cselekedtem.

A mai eszemmel azért persze megpróbálnék szülés után visszatérni, tapasztalva, mily sokaknak sikerült ez eredményesen. Mindegy, másként döntöttem, de azt mindvégig tudtam, hogy magát a sportolást sose hagyom abba. Volt ebben hiúság is, hiszen láttam, hányan híztak el csúnyán a versenyzői karriert követően, de nem ez volt a fő motiváció, hanem az, a mai napi hihetetlen örömet okoz a mozgás.

Nem is igazán értem, sőt, sajnálom azokat, akiket nem érint meg a sport, akik valamiért nem jutnak el kocogni, tornázni, nem élik meg, micsoda elégedettséget okoz az önmagunkhoz képesti fejlődés, még akkor is, ha nincs mellé himnusz meg dobogó.

Természetesen mindig az úszás volt a kedvencem, azon belül is a pillangózás, de a kondizást, s bizonyos idő után a futást is szívesen csináltam.

Megfelelési vágytól vezérelve próbálkoztam olykor olyasmivel is, ami nagyon nem az én világom, ez volt a tenisz, mert szerettem volna örömet okozni a férjemnek, aki imádta ezt a sportot. De sajnos engem jószerivel minden zavart a teniszben: a háló, a labda, olykor a saját lábam is, de leginkább az, hogy a salakon arról szól a történet, miképpen tudok túljárni az éppen velem szemben álló eszén. Nem szerettem, a győzelemnek ez a módja sohasem izgatott.

A futás és az erősítő torna versenyzőkoromban is hozzátartozott a felkészüléshez; az erősítést mindig kedveltem, futni viszont nem szerettem. Csináltam, persze, mert kellett a jó eredményhez, de örömöt nem okozott.

Aztán évekkel később szétesett az életem, elváltam, ami hatalmas léket ütött az önbecsülésemen. Azt éreztem, muszáj valamit kitalálnom, hogy visszajussak régi önmagamhoz, mert a vegetálás nem segít. Az jutott eszembe, hogy legyőzve korábbi ellenérzéseimet, felkészülök a maratoni távra. Szépen felépítettem az edzéstervet, tudtam, kizárólag rajtam áll, megteszek-e mindent a célért. Biztos voltam benne, ha lefutom a távot, ismét igazán értékesnek érzem magam. A napi edzések, a kitűzött cél, és az, hogy haladok, ismerős, otthonos volt a régmúltból, biztonságot adott.

Nagyon hamar elkezdtem élvezni a napi terhelést. Mondhatni, függő lettem, de ezt a függést boldogan vállaltam. Javultak az eredményeim, nőtt a táv, egyre jobban bírtam, egyre javult az önképem. Összességében tehát a sport, és ez már az amatőr sport, segített túlélni a nagy csalódást.

Fel sem vetődött, hogy ne lenne értelme az új hobbimnak: bár hallgattam az okosakat, hogy mi a csudát akarsz te már bizonyítani, nevetséges a te korodban, mindez nem érdekelt. Hóesésben, esőben és kánikulában is futottam, a bánatom elől, vagy ha úgy jobban tetszik, a boldogságom után; a mozgás adta meg az örömöt, amit éppen nagyon nélkülöztem.

„Szeretném megcsinálni a maratoni távot”, ez volt a válasz arra a kérdésre, hogy ugyan miért rohangászom, mint a bolond.

„Le akarod úszni?”, így érdeklődött valaki, amin jót nevettem, de azért megfordult a fejemben, hogy úszva számomra talán kisebb kihívást jelentene a bő negyvenkét kilométer.

Edzettem rendesen, és jó volt érezni, hogy ismét ura vagyok a testemnek. Ahogy javultak az eredményeim, úgy gyógyult a lelkem is.

Egyik nap három kör volt a penzum az imádott  Margitszigeten. Dübörgött a nyár, olvadt a beton a melegben, futás közben vágyakozva néztem a nagymedencét, ahol valaha edzettem és versenyeztem. Épp nálam lakott a fiam kutyája, Borisz, mindannyiszor elkísért az edzésre. Ezen a napon úgy döntött a hídlábnál, hogy ő bizony nem jön tovább, csináljam csak egyedül a marhaságomat, inkább hűsöl egyet az árnyékban. Persze leültem mellé, nézelődtünk sokáig, figyeltük a vízen történő eseményeket, mire hajlandó volt ismét nekiindulni.

Egy másik alkalommal meg én döntöttem úgy a harmadik kör végén, hogy itt az ideje úszni egyet. A délutáni rendelésen mesélem a pácienseknek, hogy én ma már futottam és úsztam is. „Nem tetszett félni, hogy belefullad”, kérdezte kedvesen egy apuka. „Nem”, feleltem, “de ha mégis így történt volna, bizonyára hírértékkel bírna, hogy Gyarmati Andrea egy békés hétköznapon úszás közben odaveszett a Dunába”.

Szép emlékek ezek, melyekre most, térdműtét után szívesen gondolok vissza. A futásról le kell mondjak, de úszni és erősíteni eztán is szabad, sőt, kell is, még ha épp rendben lévőnek tűnik is az életem.

Kiemelt kép: istock

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Single mother walking in city tunnel with baby in stroller.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.