Divat manapság szidni az orvosokat, megjegyzést tenni az egészségügyre. Én kicsit másképp látom a helyzetet. Igaz, a másik oldalon vagyok, és többek között abból is áll a munkám, hogy a mindennapjaimat aranyos gyerekek között töltöm.
Hogy olykor akadnak nehézségek, szerintem természetes. Nekem épp ezek legyőzése is ad gyakran szakmai örömet. Ma néhány olyan történetet osztanék meg, mely a gyógyításon és a segítségnyújtáson túl külön is megszépíti az életemet.
Bejön. Már nagyfiú olykor, ha nincs komoly baj, és az szerencsére nem szokott lenni vele, egyedül is ellátogat a rendelőbe. Néha az az érzésem, kisebb a baj, mint a körítés, valószínűleg lógna, és nem is érzi annyira rosszul magát, mint állítja. Most azonban piros a torka, köhög, hányingerre panaszkodik. Én pedig elhiszem, amit mond. Áll szépen, tűri a vizsgálatot, nyitja a száját, amikor kell. Szóval elvagyunk. Felírom a gyógyszert, megkérdezem, van-e pénz nála a kiváltásra. Bólogat lelkesen, hiszen ő már megbízható nagyfiú, és a szülei tudják, ha valódi a gond, úgyis hívom őket.
– Megbízhatsz bennem, Doktor néni – mondja, és rám villant egy elbűvölő mosolyt.
Igaza van, én is tudom, gyógyszerkiváltás és gyógyulás ügyben valóban megbízható. Nem így a hiányzások, pontosabban az igazolt napok tekintetében: abban eddig is szerette kitolni a határokat.
Elkövetem az alaphibát, és felteszem az álnaiv kérdést:
– Meddig akarsz otthon maradni, Lacikám?
Ami ugye azt jelenti: elég szerinted néhány nap, vagy legyen az egész hét?
Nem késik a válasz egy pillanatot sem:
– Végleg, Doktor néni – mondja, mintha ez lenne a világon a legtermészetesebb, de azért érzi, ez nem reális vágy, tehát hozzáteszi, ha az nem megy, akkor a héten.
Imádom, nincs mese, varázslatos egy pasi.
November végi rendelés. Zuhog a havas eső, ronda idő, dugig a rendelő. Amikor reggelente kinézek az ablakon, ilyen időben mindig azt gondolom, De, és teszem hozzá, hála Istennek, muszáj. Azt is gondolom, ilyenkor nem fogják a beteg gyereket se kirángatni otthonról, alig lesznek a rendelőben, ám annál több lesz a hívás.
Általában mellétrafálok.
A rendelés közepén érkeznek, jól beöltözve. Vastag nadrág, csizma, kabát, sál, sapka, kesztyű, ahogy kell. Így, téli szerelésben is látható, a kisasszony nagyon mutatós darab. Megállnak az édesapjával jó pár méterre tőlem.
– Pillanat, Doktornő, még nem vagyunk készen – szól az apuka.
Várok, hogy ugyan vajon mit kell még a vizsgálat előtt elintézni.
Alig egy perc alatt teljes az átváltozás.
– Emma nem volt hajlandó elindulni, amíg mindent elő nem készítettünk az átöltözéshez, és azt mondta: én csak szép ruhába megyek a Doktor nénihez, mert másképpen nem illik!
És akkor a harmadik történet, az sem kevésbé szívet melengetően tanulságos.
Vizsgálat, beszélgetés a szülőkkel, és a végén az elmaradhatatlan matrica.
Némely gyerek pontosan tudja, hol tartom ezeket a kincseket, és akár már vizsgálat előtt húzná is kifele a felső fiókot. De rendet tartunk (már amennyire, és már amikor), a matricák a végén járnak. Igaz, akkor mindenkinek, aki igényli. Gyűjtők is akadnak a páciensek között, ők komolyan válogatnak, attól függően, melyik van már meg otthon, és melyik hiányzik még, vagy képezhet cserealapot. Segítek.
– Nézd csak – mondom –, adok neked egy szupermeneset, nemrég érkezett.
Rám néz. Leírhatatlan a tekintete.
– Ez – mondja nagyon tagoltan, mintegy csökkent értelmi képességemet is belekalkulálva a válaszba – nem a Superman, hanem az Amerika Kapitány, Doktor néni.
