Szívem legmélyéig megrázott Orbán Viktornak a pénteki, a Kossuth Rádióban elhangzott interjúja, melyből kiderült: megint támadják a magyart. Már ha szeretett vezetőnket és barátait egy az egyben azonosítjuk a magyarokkal.
Hogy így tegyünk, arra már rég megkaptuk a direkt és indirekt ukázokat. A kormányzati kommunikációs modell szerint életbevágó ezt sulykolni, hiszen a hatalmas fenyegetettség valóban csoportaktivizáló erejű: hogy a magyar megőrizze a magyarságát, össze kell zárni és fel kell zárkózni a nagy vezér mögé, csak így van mód arra, hogy legyőzzük a „másikat”, például az EU-t, Sargentini-t, Sorost, és így tovább.
Védekezni, küzdeni, harcolni kell, mert veszélyben a haza.
Most a szokásosnál is nagyobb a baj, személyében támadták, immár sokadszor a hőst, ráadásul, jaj, bizonyítékok is vannak arra, hogy bizony a miniszterelnök úr nem úgy él, ahogy mi, egyszerű halandók. Annak ellenére, hogy ezt szereti sugallni a sok családlátogatós, disznóvágós, országjárós, mátyáskirályos videó.
A minapi mondanivalóját szokás szerint teletűzdelte emberi elemekkel, melyeket mindenki ért, a suhintás, az adjonisten bizony ugyanazt jelenti a csehóban, mint a közszolgálatin:
Tehát világossá kell tenni, hogy ha valaki idesuhint, akkor arra számíthat, hogy olyan lesz a fogadjisten, amilyen az adjonisten. Mi nem támadunk meg senkit, mi nem akarunk rákényszeríteni senkire semmit, mi nem mondunk senkiről rosszat, mi nem szapulunk, mi fölöslegesen nem kritizálunk senkit, nem akarjuk megmondani, hogy mit csináljanak, hogy éljenek, hogy döntsenek, de amikor ezt akarják velünk szemben megtenni, akkor mi a függetlenségünket, a magyar emberek felfogását mindig meg fogjuk védeni.
Megható. Mutatja azok világlátását, akiket ez a beszédmód megcéloz. „Mi is emberből vagyunk” – hangzik még el, és meg kell kapaszkodjak, hová lehet még lemenni. De, ah, igen, ebben is ott van, hogy az ember gyarló, szereti a szépet és a jót, ugye. És mi lenne szebb és jobb, teszem azt, egy Gucci táskánál vagy egy luxusjachtnál? Vagy annál, amikor az ember felszáll egy (magán)repülőre, és amerre ő és barátai járnak, bámul a világ.
Sajnos a bámulásnál (és dokumentálásnál és közzétételnél) többet nem tehet a világ, mert hiába minden disznóság, következmény nincs.
A kormánysajtóban elkenik az ügyet, hivatalos sajtótájékoztatón megy a mosdatás, és mint hallottuk, a legfelsőbb szintről hangozhat el (nem először) nyílt fenyegetés.
És a többség szerint ez rendben van így.
Valahogy nem jut el az agyakba, mit jelent a közszolgálat. És az sem, hogy nincs rendben, ha egy állami tendereken nyertes nagyvállalkozó ajándékot, esetünkben ingyen meccsre reptetést ad a miniszterelnöknek. A közvélemény elfogadja a dolgot, mondván, etető kézbe nem harapunk, jótett helyébe jót várj, ami az enyém, az a tiéd is, és így tovább.
Ez nem ajándék, hanem baráti gesztus.
Természetesen baráti gesztus a gázszerelő kistafírozása és a családtagok (első a család!) saját lábra állítása is. Hát, ki tudna vitatkozni ezzel? Ki mondaná, hogy mindez nem életszerű?
Amikor a fél országot kizárták a magyarságból, amikor kultúrharcos zászlók alatt már a saját embereiket is megharapják, amikor gyakorlatilag mindenre izomból és hatalmi szóval jön a felelet (vagy mostantól ellencsapás), nehéz higgadtan hallgatni.
Gyanítom, azt se sokáig tűrik már, hogy holmi Soros-bérenc szennyoldalak mocskolódjanak. Mivel a törvényalkotás egyetlen kézben van, és az egy kéz gazdája kapott most egy sallert, eljött az ideje némi törvénymódosításoknak. Például szigorítsuk már meg azt a passzust, hogy ki számít közszereplőnek és ki nem. Illetve figyeljünk még jobban arra, mit harsog a propaganda. Frappáns lépés, hogy nem engedik be az ellenzéki média képviselőit a sajtótájékoztatókra. S frappáns lépés, hogy anyagilag is ellehetetlenítik a megmaradt független médiumok működését. Pontosan kirajzolódik az irány.
