Apu nagy játékos volt, nem csak a vízben, az életben is.
Ennek számos előnye és némi hátránya is akadt, bár őszintén szólva gyerekként engem főleg az előnyök varázsoltak el.
Apu egyike volt a valaha élt legnagyobb és legsikeresebb vízilabdázóknak, csomó olimpia bajnokságot nyert, ki tudja, hányszor és milyen tornákon lett gólkirály, vagy az aktuális bajnokság legjobb játékosa.
Aztán edzőnek állt. Azon kevés sportoló közé tartozott (hasonlóan Papp Laci bácsihoz, Hegedűs Csabához és édesanyámhoz), aki nem csupán eredményes, hanem másokat is megtanított, irányított arra, hogy ők is a legjobbat hozzák ki magukból. Szóval megnyert a „fiúkkal” is – ahogy ő nevezte a csapatát – mindent, amit lehetett.
Ráadásul, és ezzel sokat viccelődött,
Lényegében verhetetlen volt.
Mindez sporttörténelem, és nagyszerű, hogy akadt ilyen ember a magyar sportolók, sőt, a világ sportolói között. Még nagyszerűbb, hogy ez a valaki a dolgok szerencsés alakulása folytán épp az én apukám.
Apu más szempontból is nagy játékos volt, amolyan „sosem növök fel igazán”, vagy „mindig látom a fonákját is” fazon, amit édesanyám, aki precíz volt és perfekcionista, néha nehezen tolerált.
Apu lazán kezelte az életet, azt nézte, adott dolognak mi a pozitív hozadéka.
Sose láttam igazán elkeseredettnek, sosem volt rosszkedvű, netán depressziós, még akkor sem, amikor a vége felé nagybetegen fájdalom kínozta.
Amíg kislány voltam, fürödtem a szeretetében, és később is éreztem, tudtam, hogy az érzés nem változott, de szemérmesebb lett, ahogy cseperedtem. Ritkán dicsért, ezért annak, amit mondott, súlya volt. Azt, hogy büszke rám, mert orvos lettem, másoktól hallottam, akik azt mesélték, úgy emleget, hogy „az orvos lányom”.
Az iskolában több osztálytársam tartott, néhány még félt is az apukájától. Olyan „majd meglátod, mi lesz, ha apád megtudja” alapon. Nálunk ilyen sose fordult elő.
Ha valami gond adódott, Apu rögtön tudta, zsigerből, mi a jó megoldás, miképpen simítható el a baj.
Sokat nevettünk, gyakran összekacsintottunk, ilyenkor néha Anyu gurult be, mondván:
Én persze ezt nem leszúrásnak, hanem dicséretnek vettem, és egyáltalán nem tartottam Aput infantilisnak. Merthogy nem is volt az.
Nagyon fiatalon kezdtem jól úszni, és ez akkoriban azt jelentette, utazni is. Mindez a hatvanas évek vége felé komoly kiváltságnak számított. Amikor először válogatott lettem, tizenkét évesen, Apu leült velem beszélgetni.
Azt mondta:
Anduka, te most már Magyarországot képviseled, nem rosszalkodhatsz, nem köpködhetsz, nem viselkedheted ki magad. Érted, kislányom?
Értettem, megjegyeztem, ezért aztán mélyen elgondolkoztat, miképpen engedhető meg, hogy egy nemzeti válogatott játékos a Himnusz alatt premier plánban rágózzon. Talán nem ártana, ha valaki elmondaná neki… akár én, itt és most, amit Aputól tanultam.
Szóval Apu nagy játékos volt. Például kártyázott, és ha külföldön lehetősége adódott (akkoriban idehaza még nem volt erre mód), rulettezett is.
Úgy nőttem fel, hogy a „gambling”, vagyis a hazárdjátékok, legyen az kártya, Black Jack, rulett, maga a kénköves pokol. Mindezt Anyu tanította nekem, és én el is hittem. Sose próbáltam semmi ilyesmit.
Azt tanultam, mindig, mindent becsületesen be kell vallani azon a bizonyos „vámáru nyilatkozaton”. Fa-szappan, Milka-csokoládé és gumicukor, ezek voltak a külföldről beszerezhető kincseim. Példásan ki is töltöttem a papírt, amikor hazatértünk.
– Gumicukor?! – kérdezte a vámos bácsi Ferihegyen. – Mi az, hogy gumicukor?
– Hát, a gumicukor az gumicukor. – Nem értettem, mi a kérdés.
– Azt is beírtad? Miért?
– Mert vettem tíz zacskó gumicukrot, és azt el kell vámolni, vagyis be kell vallani – válaszoltam öntudatosan.
– Jól van, kislány, mehetsz – mondta a bácsi, és nagyon nevetett.
A vámosok alighanem érzik, kinél van keresnivalójuk, utóbb soha, semmikor nem nyittattak ki velem bőröndöt, igaz, nem is volt miért.
„Na, kislányom, ebben eléggé különbözöl tőlem” – mondta Apu, amikor beszámoltam neki a történtekről, s láttam, tetszik neki a dolog.
Mert csak megfelelő állapotban tudjuk figyelmesen tenni a dolgunkat.
Anyu azt vallotta, mindig csinálni kell valamit.
Apu hitt a pihenésben, a nézelődésben, a feltöltődésben.
Azt mondta, semmi sem teheti gazdagabbá az életet, mint az a szokás, hogy mindennek a jó oldalát lássuk. Azt vallotta, ha bizalommal és derűsen tekintünk a jövőbe, az csak jót tehet, mert derűssé teszi a mindennapjainkat is.
Tízéves voltam, amikor a szüleim elváltak. Papíron, mert a kapcsolat mindvégig, mondhatni a síron túl is megmaradt. Anyu időnként ma is panaszkodik, hogy: „Látod, Apád itt hagyott.”
Akkoriban alakult ki az a szokásom, hogy minden napnak megtalálom az örömét. Azt, amiért érdemes volt felkelni., és bár pár nap múlva, augusztus tizennyolcadikán már öt éve lesz, hogy Apu nincs velünk, azért én esténként még mindig összeszedem a napi örömöket, néha csak magamnak, néha persze abban a reményben, hogy Ő tudja, látja, a dolgok rendben haladnak.
Igaz a tétel: addig élünk, amíg emlékeznek ránk. Ezek szerint, Apu, te sokszorosan halhatatlan vagy.
Kiemelt kép: MTI/Koszticsák Szilárd
