Csizmadia Ervin: Mivel kéne foglalkozzon az ellenzék?

Bő két hónappal a parlamenti választások előtt a hazai és a külföldi közvélemény jelentős része feltehetően elkönyveli a választások eredményét, és úgy véli: Magyarországon ismételten a jobboldal győz és ezzel végérvényesen véget ér a demokrácia és beköszönt az autokrácia kora. Bizonyára vannak persze, akik a magyar helyzetet árnyaltabban látják (erre utal, hogy Orbán Viktor migráns-politikájának azért egyre több híve mutatkozik Európában), de azért az alapvető hang az, hogy a magyar kormány az elmúlt nyolc évben alaposan eltávolodott Európától.

Ha ez a nyugati vélekedés helytálló lenne, akkor Magyarországon léteznie kellene egy elszánt, koncentrált és választási győzelemre esélyes ellenzéknek, mely rámutat a kormány Európa-politikájának vészes hibáira, és a kormánnyal szemben hathatós alternatívát állít. A magyarországi trükk azonban az, hogy ilyen ellenzék nincs. És nem azért nincs, mert a magyar ellenzék – ellentétben a kormánnyal – nagyon is Európa-párti, hanem mert nem eléggé Európa-párti.

Hogyan lehetséges ez? Nos, nem is olyan bonyolult. Orbán magyarországi népszerűsége és az ellenzék népszerűtlensége szorosan összetartozik. És mindkettőnek köze van Európához.

Többek között ennek az ellentmondásnak a feloldásáról írtam egy könyvet. Nemrégiben jelent meg. Azért írtam, mert elégedetlen vagyok a gyakorta hallható, olvasható felszínes magyarázatokkal. Azokkal, melyek szerint az orbánizmus az orbánizmusból magyarázható. Azokkal, amelyek szerint ripsz-ropsz, hiphop, és egyszerre csak autokrácia lettünk. Azokkal, amelyek lebecsülik a történelmi tényezők szerepét, és mindent csak a jelennel, olykor a tegnapi történésekkel magyaráznak.

A könyvet meg sem kísérlem itt összefoglalni, akit érdekel, megtalálja. Csupán egyetlen dolgot emelek ki: Európa kérdését. Azt, hogy mit jelentett nálunk korábban, és mit ma Európa. Két fogalmat használok: mintakövetés és mintaformálás. Azt állítom, hogy az elmúlt 27 évben bekövetkező változás döntő oka, hogy míg az első időszakban, nagyjából 2010-ig a mintakövetés érvényesült, addig az elmúlt nyolc évben a mintaformálás.

Nézzük a mintakövetést. A magyar politika lényege a 19. század közepe óta, hogy Magyarország elmaradott ország és akkor tud felzárkózni, ha követi a nyugati mintát. Ez sokszor bevált a magyar politikai fejlődésben.

Bevált például az 1867-es Habsburg-magyar kiegyezés után, amikor a magyar politika nagyon közel került Európához. És bevált 1990 után is, amikor a diktatúra leépítése után kiépültek a demokratikus intézmények. De bizonyos időszakokban a mintakövetés már nem elég. A mai magyar ellenzék abban erős, hogy (különösen szavakban) mintakövető, de abban gyenge, hogy ha a mintakövetés önmagában nem elég, akkor mi legyen, hogyan kell reagálni egy olyan helyzetre, amikor már elmúlt az 1990-es rendszerváltás eufóriája és kiderül, hogy a nyugati intézmények bevezetése önmagában csomó problémát egyáltalán nem tud megoldani.

Orbán Viktor és pártja sikerét viszont épp az adja, hogy abban erős, amiben az ellenzék gyenge.

Az ellenzék a mai magyar rendszert – a Nyugat jó részével egybehangzóan – autokráciának nevezi. Csakhogy ezzel a meghatározással elfedjük azt, hogy mi adja Orbán erejét. Ha ugyanis a rendszer autokrácia, akkor meg kell tudnunk magyarázni, hogyan lehetséges az, hogy az emberek, akik jó ideig szerették és követték a nyugati mintákat, mára elfordultak tőle. Magyarázatnak nem elég, hogy a magyar miniszterelnök leépítette a demokratikus intézményeket. Hogyan tehette ezt meg, ha volt itt egy erős liberális demokrácia?

Sokkal inkább az adja az orbánizmus erejét, hogy Európáról nemcsak azt mondja, hogy követni kell, hanem formálni is. A magyar ellenzék persze azt mondja erre: egy ilyen kis ország ne akarjon mintát formálni. Csakhogy ebben sincs igaza az ellenzéknek. Nyugati szerzők sokasága ír ugyanis arról, hogy a kis országoknak is megvan a maguk szerepe a világpolitikában. Van, amit a kis országok akár jobban is tudhatnak, mint a nagyok.

Ráadásul Orbán Viktor nem véletlenül folytat olyan politikát, amilyet. Az, amit ő csinál, nem ismeretlen azok előtt, akik egy kicsit is ismerik a magyar történelmet. Ebben a történelemben a mintakövetés mellett ugyanis mindig jelen volt a mintaformálás igénye is. Ha valaki régi magyar szerzők által írott szövegeket olvas, meghökken: mennyire ugyanazt írják, mint amit Orbán Viktor kormánya ma csinál.

A nemzeti szuverenitás megvédése ennek a politikának központi eleme. Ezt a mai magyar jobboldal nem maga találta ki; ő csak felelevenít egy régi magyar hagyományt, ami persze a mai globális világban anakronisztikusnak tűnhet, de már korántsem az, ha például a katalánokkal, vagy a skótokkal vetjük össze. Bár Katalónia Spanyolország, Skócia pedig Nagy-Britannia része, míg Magyarország önálló állam, közös bennük mégis az, hogy mindhárom esetben erős az igény a nemzeti függetlenségre. Magyarország esetében ez a történelem állandó kísérőjelensége – a magyar elitek egy része mindig féltve őrizte a nemzeti szuverenitást. Orbánék politikája tehát a legkevésbé sem belpolitika, annál nagyobb vehemenciával akarja formálni a nemzetközi viszonyokat.

S ez az, amit magyar ellenzéke nem ért és nem is tud. A mai magyar ellenzék, túlmenően azon, hogy szétaprózott, nem rendelkezik dinamikus Európa-képpel. Csak annyit tud mondani magáról, hogy ő nyugatos, és ezzel le is zárja a kérdést. A 21. század második évtizedének vége felé azonban ez a választóknak kevés. És joggal kérdezhetik: ha a mai ellenzék nyugatos, akkor kormányzása idején miért nem tudott nyugatos életfeltételeket teremteni Magyarországon?

A magyar ellenzék akkor tenné magával a legjobbat, s akkor lenne valódi esélye akár 2018-ban, akár a következő választáson, ha fontos témái közé beemelné végre Európát s nem csak azért szidná Orbánt, amit ő Európáról mond és Európa-politika címen csinál. A magyar ellenzéknek sokkal többet kellene beszélnie arról, milyen viták zajlanak Európában, és a felvetődő problémákra milyen megoldási alternatívák születnek. A kép, amit a magyar baloldali és liberális pártok adnak Európáról, statikus, s azt sugallja, mintha Európa ma szinte semmilyen problémával nem küzdene. Ez azonban egyáltalán nem találkozik a választók tapasztalatával. Az ellenzék jól tenné, ha bátrabban és gazdagon beszélne Európáról, és bemutatná a közvéleménynek, mit gondol a kontinens jelenéről és jövőjéről.

Európa nemcsak szlogen, hanem hús-vér valóság, lényegesen többet és tartalmasabban kellene beszélni róla.

Kiemelt kép: Berecz Valter / 24.hu