Karafiáth: Befostál, nyanya, emeld a valagad!

A kórházaknak ezentúl heti két pozitív hírrel kell szolgálniuk a fenntartójuk felé, írja a Népszava. A lap fel is hívott pár intézményvezetőt, akik nem tagadták, hogy a feladat valós, de egyikük sem nyilatkozott az ügyben. A megjelenés után fél nappal az emberi minisztérium tagadott.

El is hiszem, hogy hivatalosan nem született ilyen felszólítás. Valószínűleg mégis létezik a „kérés”, hasonlóan az informális utasítások és elvárások egész brutális rendszeréhez.

Marketinges és PR-os barátaim azon morfondíroztak, hogy még a jól prosperáló cégeknek is igen nehéz lenne heti két hírt generálniuk önmagukról, portékájukról, olyat, amit átvesz a média, hát akkor miként fog ez sikerülni a nem éppen jó renoméjú kórházaknak, áttételesen a magyar egészségügynek.

Induljunk ki abból, hogy normális országban élünk, ahol a sajtó sajtóként működik. Nos, ott a beérkező parancs után nagy lenne a ribillió, hiszen nyilván látnák az illetékes szakemberek, hogy a helyzet katasztrofális, de az ukáz az ukáz (mert ebben az elméletben az ország azért ott tart, ahol), hát valahogy fel kell öltöztetni és ki kell csinosítani a valóságot. Nagyon kellene törnie a fejüket a médiavarázslóknak, és tudnák, nincs mese: mesélni kell. Fel kell pörgetni a kommunikációt.

Vannak ötleteim.

Először is azt definálnám kreatívan, mi az a jó hír.

Pompás hír lehet például, hogy az egyik rákbeteg páciens családja több hónap alatt végre össze tudta dobni a pénzt a PET CT-re, és így még időben észrevették a kezdődő áttétet.Vagy például szegény (már halott) barátnőmnek remek hír lett volna, ha közlik vele, hogy mégsem a jó részét távolították el a májának.

Bár, jobban belegondolva, ezt elég jól csinálja a kormány: mekkora hír volt nemrég, hogy már nincs rüh a Margit Kórházban! Ezt tovább lehetne fejleszteni, mondjuk olyanokkal, hogy a héten egyetlen hullát sem találtunk a dél-pesti kórház mosdójában.

És ha mindezt nem találnák elég érdekesnek az újságírók, hát fel lehetne építeni egy a dolgok mindkét oldalát bemutató kommunikációs modellt, melyből kiviláglik, hogy a jó milyen viszonylagos. Miként a rossz is. Akárcsak a két viccben. „Van egy jó és egy rossz hírem! – szól az orvos a beteghez – Melyikkel kezdjem?” A beteg a rosszat kéri. „A rossz hír az, hogy az egészséges lábát vágtuk le” – közli a doktor. „Hát a jó?” – szorong az immár féllábú. „Hogy a másik lába szépen gyógyul.”Fordítva is működik!

Börtönorvos a páciensnek: „A jó vagy a rossz hírrel kezdjem?” Ez esetben a beteg a jó hírt választja: „Nos, hamarosan letelik a büntetése!” A beteg reménykedőn: „De doktor úr, én életfogytiglant kaptam!” „Na, ez a rossz hír.”

Ugye, hogy lehetne erre építeni? Csak fantázia kérdése.

A másik út a hazudozásé.

Szép emlékem Észak-Koreából, hogy az összes turistahelyen hatalmas képernyőkről sugárzott az állami propaganda. A tévében a szeretett vezető hatalmas mosollyal, rajongók körében mutogatott egy kirakatkórházat, a mi kísérőnk pedig azt magyarázta idült mosollyal ajkán, hogy minden állampolgár számíthat a lehető legjobb és legmodernebb ellátásra. Miközben mi tudtuk, hogy az országban emberek millió szenvednek és rengetegen halnak meg többek között az orvosi segítség hiánya miatt.

A hipnózis persze működhet, nálunk is egyre jobban működik. Sokan már hiszik, amit hallanak, annak ellenére is, hogy ott hal meg a beteg a kórház kapujában, és annak ellenére, hogy hónapokat vár beutalóra. És annak ellenére, hogy olyan kosztot kap, amilyet, és annak ellenére, hogy idősen és betegen megalázzák. (Tegnap mesélte egy öreg barátnőm, hogy a szobatársát az éjszakás nővérek vén kurvának nevezték, üvöltöttek vele, hogy befostál, nyanya, emeld a valagad, megütötték, elesett, felhasadt az arca – aztán a kék-zöld foltokra azt hazudták a lányának, hogy a kedves édesanyja odaverte magát a falnak.)

De mindegy is, mert arra tippelek, nálunk sem az igazi dolgok izgalmas kozmetikázásának mezsgyéjén haladunk majd. Miért is kellene, ha a szimpla hazugságok éppúgy megteszik! Ez az az ország, ahol minden baromságot, ha eleget sulykolják, bevesz a nép. A kormányzat kezében lévő médiabirodalom pedig amúgy sem szereti a tényeket. Tök mindegy, mi lesz az a heti kettő hírremek, teljesen mindegy, igaz-e, a lényeg, hogy nagyot szóljon. Dehogy kell a kórház PR-osainak trükközniük (ja, arra nem is gondoltam, hogy esetleg tényleg összeszedi magát az egészségügy), elég hazudni, és a kamu terítődik is a megfelelő felületeken. Hiszen az övék minden. Akár legyárthatják az egészet egy jóhírgeneráttorral évekre előre.

Két jó hír egy héten? Hát ez is valami? Persze a vége az lesz, mint a régi szép időkben: a normát túl kell teljesíteni. És túl is lesz teljesítve, ettől ne féljünk. Parának épp elég, hogy megbetegszünk és magyar kórházba kerülünk.

Kiemelt kép: Besenyei Violetta / 24.hu