A mama mindig kiabált a telefonba – hiszen olyan messze vagyok! A mama mindig könnyekig hatódott, ha külföldről hívtam, hiszen az annyira, de annyira drága, jaj, hogy én milyen rendes vagyok, igazi kincs az ő kis unokája!
Megküzdött az elsőért, a hetvenes évek végén, az egész házból csak nekünk volt, nehéz úton kijártuk, vártunk is rá rengeteget, de csak meglett! Addig igazi tortúra volt minden hívás, még a doktort is nehéz volt kihívni, lemenni a fülkébe, várakozni, ha szinte a kanyarig állt a sor.
A papa is elréved, ha a régi munkájára gondol, amikor még újságíróként dolgozott, nem sokkal a háború után. „Leküldtek tudósítani vidékre – mesélte – és aznapra kellett az anyag, külön vonalat biztosítottak nekünk, hírlaposoknak, addig nem is igen telefonálhattam!” A családból először neki lett először személyi hívója, majd mobilja (hiába, a papa haladó szellem volt, nyolcvan felett még az internetbe is beletanult), még az a hatalmas, szinte garzonlakásnyi szerkezet, ami tényleg egy vagyonba került. A mostani idős generációnak tehát nem ugyanazt jelenti egy-egy hívás, mint nekünk, a kényelembe és az odacsörgésbe, a korlátlan hívások világába belenövőknek.
A mostani nyugdíjasok sokszor gyanútlanok és naivak, ezért esnek bele számosan a telefonos hívogatók csapdájába. Múltkor is hallom, hogy a szomszéd kertben a néni belepörög egy ilyen idősekre szakosodott hívásba – ordít a kihangosító – , és hopp, már szóban szerződést is kötöttek, a néni ismételgette, hogy igen, és beleegyezem, ismételje meg, a mittudoménmilyen törvény értelmében a szerződést megkötöttük, holnap jön a futár, x összeget tessék kikészíteni.
mennyivel drágább lenne lemenni Hévízre, és ha két héten belül nem hat, visszafizetik az árát. Megpendítettem, hogy de hát, kedves Piri néni, a háromszázezres vibrálós fotel is – amit szintén először egy telefonos kolléga dumált a hasába-pénztárcájába – két éve ott van már a nappalijában, nem vette vissza a cég. Mire a válasz már-már eszelősen ugyanaz, de hát ez a kedves a hölgy a telefonba azt mondta… Igen, a kedves hölgyek. Nyilván nem egy kapanyeles kutyap.csázó bugrist tesznek a vonal végére, a behízelgő, meleg hang munkaköri kötelesség.
Amúgy is sok bajom van a telefonos marketinggel, akármilyen célért vetik be, nem is tudom, az időseken kívül kire hat még. Engem is hívogatott egy kozmetikai cég, volt, hogy este, volt, hogy vasárnap is, hogy a francba került hozzájuk a számom?, innentől csuklóból nem az összes termékükre.
Eleve necces, kinek jutnak ki a számaink, sokszor az idősebb korosztály az adatvédelmi kérdésekben is védtelen. A tavalyi év egyik klassz cikke volt Hanula Zsolté (Vízy Dorka Díjat is adott érte a kuratórium, aminek magam is tagja vagyok), ami arról szólt, mennyire könnyű megvezetni az idősebb, nem a neten szocializálódott korosztályt. Nyitottan állnak minden elé, nem szűrnek, megvan még bennük az, hogy – amit szintén meglovagol a regnáló hatalom – amit tévében látnak, újságban olvasnak, az igaz. És ugyanez vonatkozik a telefonban hallottakra is. Gonosz dolog ezzel visszaélni.
Pár napja került nyilvánosságra pártunk és kormányunk újabb nagyszerű húzása, a kimondottan időseket “megszólító” telefonos kampány szövege. A féltő és óvó atyuska most azt sugdosta a már amúgy is csak rettegésre kondicionált fülekbe, hogy jaj, Vona bántja őket, de ők éberek, mert fő az éberség, és nem hagyják ezt! Csodás üzenet, öröm hallgatni, hogy így félti népét a Nagy Úr, meg is hatódnék, ha nem lenne teljesen világos, mennyire szeretik és védelmezik az öregeket, az elesetteteket. Ha mondjuk bármi egyébre is “tartanák” őket, mint arra, hogy könnyen bepalizható, rájuk szavazó masszát gyártsanak belőlük.
Sok nyugdíjason látom (meg az alattuk lévő most 55-65 éves generáción), hogy mintha direkt dugnák a homokba a fejüket. Hogy nem, ennek most működnie kell, a nyilvánvaló képtelenségben, az átverésben, a szemfényvesztésben hinni KELL, hinni muszáj, mert nem lehet, hogy megint megtörtént, nem lehet, hogy megint a rossz végén vagyunk.
Belátni, hogy kedves vezetőnk és sleppje kihasználta a hitüket, ellopta az életüket, naponta egyre durvább húzásokkal rántja ki a lábuk alól a talajt – nos, ez elviselhetetlen lenne. Marad a vakhit, marad a nyilvánvaló tényekkel szembeni vakság. És az önhazugság, hogy amit nem látok, az nincs. Gyerek vagyok, eltakarom a szemem, nem találtok meg. Örülök, ha adtok pár fillért, boldog vagyok, ha hozzám szóltok! Ha felhívtok! Azért teszitek, mert fontos vagyok! Mert jelentek valamit! Hát persze, hogy rátok szavazok, ti rendesek, ti jók.
Apánk figyel rátok, szól, hogy valaki bánt titeket, szeressétek hát aput, adjátok érte mindenetek. Egyelőre elég lesz a szavazatotok is. Kaptok majd még a kampány során kis zsebpénzt, legyen nektek cukorkára, de aztán elég, csönd legyen! Mindehhez nem politikus-észjárás kell, mindössze pofa.
