Karafiáth: Ha nincs pénzed magándokira, meghalsz

Hiába beszélnek a szakemberek. Hiába a rémületes statisztikai adatok. Hiába halnak meg, mennek tönkre, válnak munkaképtelenné, magányossá és önostorozóvá az áldozatok. Nincs segítség. Pár napja doktor Zacher Gábor (egyike azon keveseknek, akik próbálják átütni a hallgatás és tabusítás falait) arról beszélt:

csaknem kétszázezerre tehető hazánkban a gyógyszerfüggők száma, azaz ennyien élnek nyugtatókon és altatókon, különféle fájdalomcsillapítókon, és huszonötezer az orccseppfüggők száma.

Csak a szűk környezetemben tudok legalább húsz, gyógyszerezéssel kapcsolatos tragikus történetet.

Leírok hármat, találomra emeltem ki őket. Az a találós kérdés, mi a közös bennük.

Első történetem alanyát nevezzük Verának (minden név álnév). Negyvenöt éves nő, aki négy éve azzal kereste fel a körzeti orvosát, hogy baj, van, egész nap a mosdóba kell járnia, mert azt érzi mindig mintha rögtön bepisilne. A dokinak két perce volt Verára, ez tuti felfázás, íme az antibiotikum, szedje. Vera szedte, probléma nem múlt, a doktor továbbküldte nőgyógyászatra. Közben a gyógyszertől lett egy hüvelygyulladása, fájdalmai immár számosak,

elkezdett hát eleinte vény nélkül kapható majd felíratható gyógyszereket szedni. És állandóan futkosott a mosdóba.

Látta, hogy az állami egészségügy nem törődik vele, ment magánkezelésekre, egyre durvábbakra. Idegei kezdték felmondani a szolgálatot, először növényi nyugtatókkal szórakoztatta magát, majd rátért a Xanaxra. A fájdalom nem múlt. Később, a pszichiátrián a doktor megállapította, hogy késztetéses inkontinenciája van. Más vizsgálatok szerint semmi baja, minden lelete szuper. Amit érez, az a fejében van. Igen ám, de már nem tud ülni, fel kellett mondania a munkahelyén, napi több marék gyógyszert szed be. Magánpszichiáterre nincs pénze, mindent felemésztett a betegsége, maradnak a gyógyszerek, amiket irtó könnyű beszerezni.

Még a morfiumot tartalmazót is.

Másik ismerősöm, Tibor egy fogyókúrába vágott bele két éve. Nem volt durva a helyzet, de valóban volt rajta olyan tíz kiló felesleg, ami le is ment szépen a szigorú diéta alatt. Igen ám, de Tibor a fogyókúra rabja lett, grammra mérte a súlyát mindennap meghatározott időpontban, fel kellett mondania a munkahelyén, mert ott nem tudta megoldani a minden fontos tápanyagot tartalmazó, de gyakorlatilag null kalóriát mutató étrendjét. Elkezdett rettegni attól, hogy akár egy grammot is visszaszed, így mindenféle táplálék kiegészítővel trükközött.

A testképzavar egyre inkább elkezdett eluralkodni rajta, még így is kövérnek, visszataszítónak látta magát (a kúra előtt se volt annyira vészes a helyzet!), és állandóan attól tartott, undorítja a környezetét. Így bezárkózott. És ráment a nyugtatókra.

Én is csak amiatt értesültem a dologról, hogy megkért, írassak már fel neki ezt meg azt. Meg kellett tagadnom a segítséget, ugyanis – és ez a harmadik eset, a nem álneves – én is éppen embereket hajkurásztam, hogy legyenek már szívesek ezt és ezt felíratni nekem, altatót főleg, mert én meg az altatóktól függök (nem mindig, néha sikerül leállnom iszonyú erőfeszítésekkel).

És a függő ember ravasz: tudja, kiket kell megkörnyékezni, kitől mit és mennyit lehet kérni, mindig figyel arra, hogy legyen tartalék, hogy legyen mivel táplálni a fenevadat.

Súlyos esetekben már három altató sem elég, felriadok három-négy óra múlva, veszem be a következőt, tolok hozzá vény nélküli szereket is, az ajánlott adag olykor ötszörösét is! És reggel mégis úgy ébredek, mint akit fejbe csaptak. És a legszebb, hogy hiába minden szigorítás: egy függő játszi könnyedséggel hozzájut a napi betevőjéhez.

Világos ugye, mi a közös? Az, hogy nincs valódi segítség.

A függőség leginkább terápiával kezelhető, de nálunk ezt vagy megoldod magánba (ha nekem annak idején nem lett volna pénzem kezeltetni magam, ma már talán nem is élek – ahogy pár ismerősöm esete mutatja), vagy megoldod gyógyszerekkel. Az állam a psziché kezelését kiengedte a kezéből. Sőt, mintha örülne, hogy függők tömege felett diszponál.

Most is, mi a reakció a rémületes számokra?! A bagatellizálás. Az elkenés.

Holott elég enne csak hozzácsapni a másik számot, hogy mellettük poroszkál néhány egyéb függő, a nyolcszázezer alkoholista és a ki tudja mennyi viselkedésfüggő, kényszeres, mániás, például.

És a körülöttük élő emberek. Mert a függés mindig rendszerprobléma. Imádom nyelvünk plasztikusságát, ahogy egy-egy kifejezés behúzza magához a többletjelentések és finom árnyalatok sokaságát. Maga a függés szó is igen sokrétű. Egyfelől ugye takarja a káros szenvedélyeket, leküzdhetetlen sóvárgást (szer-dependenciák) és a viselkedésfüggőségeket, másfelől utalhat alárendelt állapotokra (mondjuk arra, hogy az anyagi jólétünk a férjünk/feleségünk/gyerekünk fizetésétől/kényétől-kedvétől függ, vagy hogy a vasárnapi kerti buli a szomszéd jóindulatától függ), és az egészet szinte láttatja, elénk rajzolja az alapjelentés, a lefelé lógás. Az függ, ami egy ponton lett rögzítve, míg a tárgy/test korpusza szabadon mozoghat.

Felébredtem, kettőt láttam, a tükörképemet a falhoz vágtam

– énekli Bérczesi Robi (Hiperkarma) a Mindenki függ című számában. Nem a függőnek, nem a betegnek kellene a tükörképét falhoz vágnia, hanem a kormányzatnak, aki hagyja, sőt támogatja mindezt! Amelyik azt mondja, ne költsünk prevencióra, ne költsünk kezelésre, mert a tiszta tudatú ember veszélyes. Aki dependens tömeget, addikt masszát akar. Nyájat, ami egyetlen ember és egy beteg elit kényétől-kedvétől függ.