Az akarat hegyeket képes megmozgatni. A közös akarat pedig hegy nagyságú szignózott népszavazási kérdőívtömböket. De mi lesz vele, ha összegyűlt 233 ezernyi hiteles és még 30 ezer el nem számolt ember óhaja egy kupacban, de azt szándékosan félreértik, kijátsszák?
Egyetért-e Ön azzal, hogy Budapest Főváros Önkormányzata vonja vissza a 2024. évi nyári olimpiai és paralimpiai játékok megrendezésére irányuló pályázatát?
Ez a kérdés talált úgy a budapesti lakosok szívébe, mint Cupido nyila tavasszal a pártválasztókéba. Rohantak is zsibongó örömmel aláírni a kezdeményezést. De ahogy az az érzelmileg túlfűtött ügyekben lenni szokott, mindenki többet és mást látott rajongása tárgyába, mint ami abban racionalitással szemlélve valójában volt.
Fotó: MTI/Bruzák Noémi
Elfogódottságában a népszavazást kezdeményező szervezet is többet vélt saját gyermekéről.
2024-ig fontosabb ügyekre kell költenünk adóforintjainkat, mint egy budapesti olimpia rendezése. Szurkoljunk együtt olimpikonjainknak, de az olimpiára szánt pénzt költsük inkább a jövőnkre.
Szerintük erről szólt.
Az aláíróknak sem a tizenhat napos sportdzsembori, és az országra ez idő alatt koncentrálódó nemzetközi figyelem, esetleg az itthon, közösen megélt sikerek ellen volt kifogásuk. Minden fejbe nehéz ugyan belelátni, de nem hihető, hogy a kebelfeszítő büszkeség ellen emelték volna fel írott szavukat.
Ki a
- mindennapi testszenvedés (eredetileg tán nevelés volt) céljaira tudta volna elképzelni a pénzek felhasználását, miután gyermeke évek óta a folyosón, vagy dohos szuterénben tornázik;
- akadt olyan, aki úgy vélte, jobb lenne az egészségügyre fordítani, legközelebb ne neki kelljen fertőtlenítenie a kórteremben, és vécépapírt vinnie a bennfekvő rokonnak;
- más el tudott volna képzelni tíz évnél fiatalabb számítógépeket az iskola informatika oktatásában.
Ezernyi volt a szándék, csak egyben egy:
Az akkori hangulathoz jelentősen hozzájárult a nyári vizes világbajnoksággal kapcsolatban naponta megjelenő információk okozta sokk. Az eredetileg a rendezés elvállalását felvető Gyárfás Tamás emlegette 25 milliárd forinthoz képest történt ijesztő növekedés.
Az ismert költségvetésű események közül a 2013-as barcelonait 7,5 milliárd forintnak megfelelő összegből vezényelték le. Nálunk a nyitó és záró ünnepségekre tervezik ennek a felét. Katalóniában eleve azért is pályáztak, hogy az 1992-es olimpiáról megmaradt, és a 2003-as vb-re egyszer már felújított létesítményeket kihasználhassák.
A legtöbb világbajnokságot, ehhez hasonlóan, már kész uszodákkal pályázták meg. A 2015-ös eseményt Kazany rendezte, de – a nem éppen a visszafogott sportköltésekről híres – Oroszországban sem építettek uszodát, hanem a helyi futballcsapat új stadionjában állítottak fel mobil medencét, lényegesen kisebb költségen. Stadion nálunk is akad.
Jóindulattal feltételezhetjük, hogy a hatalom földhözragadtan nem értette a népszavazási kérdéshez tapadt szimbolikus jelentéstartalmat, vagy gondolhatjuk, hogy rosszindulatú cinizmussal kikerülte a vereséget, és ugyanúgy folytatja üzelmeit.
Az kétségtelen, hogy a kérdésfelvetők szó szerinti kívánalmainak megfelelt, amikor visszalépett a pályázattól, de lehet, hogy ez csak hárítás volt, amelyet cseles visszaszúrás követ. A jelenleg az országot irányító erők pontosan emlékezhetnek rá, hogy az általuk elindított 2008-as szociális (300 forintos) népszavazásra nem sokkal több, mint 250 ezer hiteles aláírást tudtak összegyűjteni, pedig, akkor országos voksolásról lévén szó ötször nagyobb megszólítható tömegből toborozhattak.
Fotó: MTI/Illyés Tibor
Arra is emlékeznek, hogy így is a résztvevők 82%-a szavazta le az akkori kormányt. Azaz sejtették, hogy az arányaiban ennél is lényegesen több aláírás milyen népszavazási végeredménnyel kecsegtet. Ráadásul, ha most az ötkarikás rendezés ellen foglalnak a lakosok állást, akkor legközelebb, mondjuk 2028 előtt, a nép megkérdezésével kell majd kezdeni.
A kormány a 2023-as atlétikai világbajnokságra is pályázik, megépíti az Olimpiai Stadiont. A neve persze egyelőre nem ez lesz, de lapinformációk szerint már a telket is megvásárolta az állam, és a tervpályázatot is kiírta az atlétikai stadionra, ami egy újabb olimpiai kandidálás esetén az ötkarikás játékok fő létesítménye lehet.
Eddig csak olyan városok látták vendégül a legjobb atlétákat, amelyeknek vagy egy korábbi olimpiáról, vagy egy labdarúgó-eseményről kész stadionjuk volt. (1998-ban az atlétikai Eb-t még Budapest is így rendezte meg a Népstadionban.) A vizes-vb után a valaha volt legdrágább atlétikai világbajnokságot is megszerveznénk.
Fürjes Balázs kormánybiztos az insidethegames.com-nak elkottyantotta, hogy a stadion majd jól jön a 2028-as vagy 2032-es olimpián. Aztán itthon már tagadott. De különben minek hirdetne nemzetközi tervpályázatot a kormány a kerékpárosok Velodrome-jára, miért fizetné ugyanúgy ki az összes olimpiai beruházást? Miért tesz úgy, amitől az aláírók nagy többsége, és valószínűleg a budapestiek abszolút többsége is, épp eltántorítani szerette volna?
Felteszi-e akkor valaki majd a kérdést, mondjuk az egyetlen csoport, amelynek akarata szerint tartottak népszavazást 2004 óta az ország szempontjából releváns kérdésben? Mondjuk így:
Már mindent megépítettünk ami ellen Önök az aláírásokat gyűjtötték, már vasbetonban a tornateremre, kórházra, oktatásra álmodott pénzük. Akarnak-e 2028-ban tizenhat napig büszkék lenni a hazájukra?
Persze nem firtatják majd.
Pedig, „akarunk”- mondanák letargikus ponttal a végén a becsapottak. „Most már nincs miért ellenezni”-tennék hozzá gondolatban.
De megválaszolandó kérdés hiányában is még mindig az a régi felvetés jár majd a fejükben, ami oly lelkessé tette őket, és tavaszi zsongással töltötte el a szívüket, de főleg az aláírásra induló jobb karjukat. Többet sejtettek bele, csalfa volt.
És hol lehetnek a szülei?
