Minden kérdőíves módszernek, így a nemzeti konzultációnak is sarkalatos kérdése, hogy miképp kezelik majd a beérkezett adatokat. Ebben a vonatkozásban botrányba fulladt a konzultáció, mert az orosz kód futtatása védhetetlen. Lássuk, miképp is kéne ezt jól csinálni.
A beérkezett válaszokról tudnunk kell, hová kerültek, tudnunk kell, kik dolgozzák fel azokat. A legjobb az, ha egy nagynevű nemzetközi közvélemény-kutató a feldolgozó, mert róluk feltételezhető a legkevésbé, hogy megéri nekik az adathamisítás. Az adatokat rendkívül könnyű hamisítani, megtehető ez a statisztikai kiértékelésekkel és megtehető úgy is, hogy az adatbázisból valaki kiszűri a nem kívánatos válaszolókat. Az eredeti adatbázisnak olyannak kell lenni, mint az atomórának, vagy a méterrúdnak, melyet gondosan őriznek, és amiről a másolatok mindig visszaellenőrizhetők, hogy azok tényleg megegyeznek-e az eredetivel.
Amikor egy közvélemény-kutató cég piaci vizsgálatot végez, az adatbázis a megrendelő tulajdonát képezi. Ám a nemzeti konzultáció adatbázisa a nemzet számára elérhető kell legyen. Leginkább persze statisztikus matematikát tanuló egyetemisták kapnak majd belőle házi feladatot, vagy szociológusok akarják majd bújni az adatbázist az SPSS programban, de az sem kizárt, hogy egyszerűbb felhasználás számára is elérhetővé tehető.
A „Ki a tulajdonosa a kormányzati közvélemény-kutatásoknak?” kérdésben magam is változtatok korábbi álláspontomon. Volt idő, mikor közelebb kerülve a kormányzáshoz, úgy gondoltam, ahogy most a Századvég, hogy a kormány általi megrendelés kormánytulajdon. (Bár azt sose gondoltam, hogy a kormány fogalmazhat meg kérdéseket, mert a korrekt kérdések feltevése szakmai feladat. Lásd erről előző írásunk.) Most viszont már azt gondolom, hogy a közpénzből előállított adatbázisnak elérhetővé kell válnia a közösség számára, hiszen nem kormány-, hanem közösségi tulajdon. Hogy a politikailag sokféle tudósközösség lehet-e a kontroll, vagy az ország bármely lakosa, részletkérdés. Egy bonyolultabb adatbázis nyilván szűr azok közül, akik bánni tudnak vele, emellett is lehet érvelni.
Ezzel szemben mi semmit sem tudunk arról, milyen belső ellenőrzések vannak az adatkezelés során, fel sem vetődik az adatbázis nyilvánosságra hozatala, ami egyébként fölösleges is, ha amúgy az első két lépés sem megbízható. Mi “Az állítsuk meg Brüsszelt” nemzeti konzultációs kérdőív feldolgozásának csak a végeredményét olvashatjuk majd, amelyet akár meg is írhatnak előre, ha úgy sem átlátható a folyamat.
Korábbi cikkünkben azt állítottuk, hogy ez a mostani nemzeti konzultáció lesz az utolsó, mert a kérdések miatt a műfajba beleuntak a választók, és kontraszelektív már a kormány legitimációs törekvései szempontjából is. Ez azonban nem biztos. A nemzeti konzultáció ma már lehet, hogy csak egy trükk, amivel közpénzből a teljes lakosságot lefedve ki tudja választani a kormánypárt a híveit. Esetleg nem is érdekli őt az, aki a számára kívánatossal ellentétes válaszokat ad, kizárólag a neki megfelelők elérhetőségének megszerzésére gyúr. Ha ez így van, akkor lehetünk még tanúi a jövőben is ilyen típusú nemzeti konzultációnak.
A nevek a szociológusok számára irrelevánsak. Egy KSH- vagy egy tudományos kutatás nem arra kíváncsi, hogy Kovács II tizedes mit gondol, hanem arra, hogy milyen arányban gondolkodnak így vagy úgy, és hogy ezek milyen szociológiai háttérváltozókhoz kötődnek. A személy irreleváns, a személyek és az adatbázis közti kapcsolat törölhető is, ha leellenőrizték, hogy egyébként nem más töltötte ki, mint aki azt állítja. (Ez is csak szúrópróbaszerű szokott lenni.) Ezzel szemben a kormánynak, mivel politikából van, a nevek a legérdekesebbek. Azoké, akik önként felajánlják a nevük használhatóságát, és azoké is, akik nem. (Kubatov-listát minden párt csinál magának.)
Az adatkezelésben meg kell ígérni, hogy harmadik félhez nem jutnak az adatok, mert a személyes adatokat csak az használhatja, aki erre a személytől felhatalmazást kap. Ez Péterfalvi Attila asztala, aki már vizsgálja is az orosz kód szerepét. Nem kétséges, hogy ezek az adatok átkerültek harmadik félhez. S ha itt eláruljuk, hogy ezt az orosz fél miképp használhatja fel, akkor nem félünk attól, hogy mi adjuk az ötleteket. Amúgy is nagy pénzeket forgatva terjesztenek hamis híreket, és amúgy is bevallott ideológia az, hogy a rivális társadalmak értékkonszenzusát kell megbontaniuk ahhoz, hogy kohézióját is szétverjék. Az is köztudott, hogy mi az EU-s tagságunk miatt vagyunk érdekesek, és hogy a Brüsszel ellenes kampányaink orosz érdekeket szolgálnak. (És ezzel nem azt állítom, hogy nem néhány magyar politikus saját kútfejéből pattant ki az ötlet, ezt ugye nem tudhatjuk, csak hogy orosz érdekeknek is nagyszerűen eleget tesz.) Valamennyi kohézióval minden társadalom rendelkezik, de a nagyobbal rendelkezők sikeresebbek, a kisebbel viszont állandó veszekedésre kell fordítaniuk energiáikat viták és konszenzusteremtés helyett.
Az oroszok tehát célzottan küldhetnek hamis híreket bármiről nem hivatalos úton, letagadva az állami forrást. Megszerezvén a nemzeti konzultáció nekik megfelelő válaszadóinak nevét, gyorsan megtalálják Facebook-oldalaikat, és ilyen listákat generálva hamis tényállításokkal hamis valóságképet konstruálnak a számukra. A közösségi hálózatokban az egymás hangját felerősítő közösségek közt egyre kevesebb az átjárás. Elvileg a tömegkommunikáció az a terep, ahol a hírek hamissága és igazsága a kölcsönös kontroll nyomán kiderül. Erre a hálózataikba belefeledkezők alig-alig tartanak igényt.
Ideje tehát észhez térnünk. A kicsi és pitiáner célok, melyek gátolják az adatkezelések tisztességességét, átláthatóságát a nemzeti konzultáció során, először nemzetbiztonsági elméleti kérdéseket vetnek csak fel, de a végén polgárháborúba és nemzethalálba sodorhatnak.
Megéri tehát kikövetelni a tisztességességet a mindenkori kormányzattól.
