Gyakran riadok öngyilkos fiatalok látványára, hajnal felé, mikor az álom élesebb és valószerűbb. Kötélen rángatózó gyereket, betonra csattanó gyereket, vonat elé ugró, torkát elvágó, vagy mérgezés görcsében fetrengő gyereket látok. Mindegyik ilyen álomnak van egy közös mozzanata: mintha előtte, közben, vagy akár utána azt mondanák nagy, cula kamaszok vékony gyerekhangon, hogy „segíts”, és mindig azt felelem álmomban, hogy nem lesz semmi baj, és talán ez a legrémisztőbb az egészben.
Tovább is van, mondom még.
Tagja vagyok több titkos Facebook-csoportnak, ahová fiatalok töltenek fel magukról depis képeket és szövegeket. A képek közt gyakoriak az önvagdosás okozta sebek. A szövegek kilencven százalékban segítségkérések. De nem is jól mondom, nem segítséget kérnek, csak hogy valaki beszélgessen velük. Amikor beszélgetsz velük, többnyire kiderül, hogy kicsúfolták vagy elhagyták őket, és ezért meg akarnak halni, és mikor hosszabban beszélgetsz, sok esetben kiderülnek mélyebb problémák, amik miatt a hétköznapi frusztrációkat nem bírják elviselni. Lehet például, hogy bántalmazzák őket. Nem feltétlenül úgy, de persze, akár, úgy is. Vagy „csak” elhanyagolják őket, ami – szakemberek egybehangzóan állítják – a bántalmazás egy formája. Mindenesetre ül a gyerek a gép előtt, bezárkózva a szobájába, és könyörög, hogy hallgassa meg valaki, bárki, egy vadidegen akár. Az egyik ilyen csoportban több, mint háromezer gyerek van. Több, mint háromezer.
És akkor beúszik a képbe a Kék Bálna, ami, sajnos, valós dolog, bármit mondjanak a feljelentéseket letagadó rendőrségi nyilatkozatok, és felelőtlenül bagatellizáló újságcikkek. Valaki szól a gyereknek, hogy te, van ez a dolog, tök érdekes. És a gyerek jelentkezik, mert miért ne. És először nem feladatokat kap, de nem ám, hanem figyelmet. Valakit, egy vadidegent, aki legalább meghallgatja, és biztosítja róla, hogy megérti, és hogy igaza van. Hogy jogosak a félelmei, jogos a panasza, ez a világ nem érdemli meg őt. De megmutathatja, hogy többet ér, mint az átlag seggfejek, akik nem értenek semmit. Nem sok az egész, ötven nap. Rajzolj egy bálnát. Vágj ki kartonból egy bálnát. Karcold a bőrödbe ezt a számot. Nézd meg azt a felkavaró videót. Kelj föl ekkor meg ekkor. Ülj ki a párkányra, és lógasd ki a lábad. A Bálna szeret téged, a Bálna beszélget veled. És az ötvenedik napon: lépj ki ebből a világból.
Találkoztam szülővel, akinek öngyilkosságot kísérelt meg nemrég a gyereke. Nem érti, mit rontott el és hol. Úgy nézett rám, szinte könyörögve, mintha meg tudnám mondani – de hát honnan tudnám, fogalmam sincs az életükről. Előtte egy órával volt egy hülye érzése, megkérdezte a srácot, hogy minden rendben van-e, és a gyerek azt mondta, hogy persze. Aztán úgy kellett rátörni az ajtót, és ott feküdt a földön. Megadott mindent, állítja a szülő, és sorolja, hogy mi mindent. Mi kellett volna még, kérdezi, a szemembe néz, félrenézek, beletúr a hajába.
Mert Apa most nem ér rá, mert Anya most nem ér rá, mert Apának és Anyának most, értsd meg, kicsim, a Nagyon Fontos Dologgal kell foglalkoznia. Apa és Anya a Nagyon Fontos Dologgal él együtt, amiről a gyerek nem sokat tud, de annyit igen, hogy a Nagyon Fontos Dolog nem ő, hanem valami más. Persze elmondják, hogy a Nagyon Fontos Dolog pont őérte van, az ő jövőjéért, és kérik, hogy ezt értse meg.
Csakhogy a gyereket nem érdekli a jövő, azért gyerek. Ha még időben – ami itt és most van – odafigyelsz rá, akkor talán odafigyel később ő is rád. Ha addig, amíg míg kicsi, elmondhatja, hogy minek örül és mi bántja, akkor talán elmondja később is. Talán.
Persze az is lehet, hogy megkapja a figyelem valamelyik formáját. Például azt, hogy „büszke akarok lenni rád.” Ügyes legyél, győztes legyél, erős legyél, szép legyél, kitűnő legyél. Ne hozz rám szégyent, nem akarok miattad pironkodni, dicsekedni akartok veled. Észre sem veszi sem veszi egy csomó szülő, hogy a gyerekét státuszszimbólumnak használja, kitűzőnek. Ez az én fiam/lányom! És a gyerek megtanulja, hogy akkor szeretik, és akkor az, aki, ha jól teljesít. A gyengeségeit („jaj, szedd már össze magad!”) a félelmeit („ugyan, csacsiság!”) vagy a bukásait („nem hiszem el, hát hogy tehettél ilyet?!)” egy-két bátortalan kísérlet után már nem meséli el. Így aztán nem tudod meg, ha bénának, vagy csúnyának tartja magát. Fogalmad sincs, hogy kicsúfolják az osztályban, vagy csőbe húzzák, vagy faképnél hagyják.
Mert nem tudhatod, hogy ez éppen hányadik nap.
Ha pedig elvesztetted a fonalat, és kétségbe vagy esve, és úgy érzed, hogy bajban van a gyerek, és nem tudsz neki segíteni, kérj segítséget ezen a számon.