Donald Trumpnak is kevés az esélye a tények elleni háborúban

Donald Trump egyik sajtótájékoztatóján kirohant az amerikai média prominensei, a többi közt a New York Times ellen, azt állítva, hogy az adott médiumok szándékosan közölnek álhíreket róla, hogy ártsanak elnökségének.

Hamis hírek, fake newsok terjesztőinek nevezte ezeket a nagy presztizsű lapokat, miközben, ha ellenőrizzük az állításainak nagy részét, nyilvánvalóvá válik: a tényekkel inkább az amerikai elnök áll hadilábon.

Sokan, sok helyen leírták már, hogy a „tények korának” vége van. Az alternatív tények korába léptünk: minden úgy van, ahogyan éppen elmondjuk, kevesen veszik a fáradtságot mondanivalónk ellenőrzésére, az olvasó pedig végképp védtelenné válik az információs propagandával szemben, amelynek két forrása van. Az egyik a politikai érdekeket bármilyen kritika vagy önreflexió nélkül kiszolgáló “hivatalos” médiumok sora, a másik a közösségi médiában irtóztató teret nyerő különböző álhíroldalak tevékenysége.

A dezinformációs propagandával szemben, amely az elmúlt években elárasztotta Európát, csak Európa néhány országa próbál meg kezdeni valamit. Magyarország nem. Bár különböző újságírófórumokon már zajlott párbeszéd a kérdésről, még a szakmán belül sem egyértelmű, mit is kellene kezdeni az álhírekkel. Amíg bármelyik hivatalos médium képes felhasználni bármilyen ellenőrizetlen forrást annak érdekében, hogy alátámassza politikai agendáját, addig nem történik majd előrelépés. Konszenzus pedig nincs az újságírók és a szerkesztők között.

Az, hogy mi fér bele a hírháborúba, csak a tulajdonosok és a vezető pozícióban lévő szerkesztők ízlésén és lelkiismeretén múlik. Igen, kétségbe lehet esni.

Ellentétben Magyarországgal, ahol a média már egyáltalán nem garancia a hiteles tájékoztatásra, ahol szépemlékű pártkáderek tanítanak újságírást az egyetemeken, oligarchák pedig teljes médiaplatformokat vásárolnak fel, az Egyesült Államokban még az új elnöknek sem sikerülhet felszámolni a hiteles médiát, hiába választották meg a legtöbben (hamis hír), hiába a legnagyobb a támogatottsága (hamis hír) és hiába vannak a szabad sajtó letiprásában olyan prominens ismerősei, mint Vlagyimir Putyin (igaz).

Ennek az oka pedig az, hogy az Egyesült Államokban a piacvezető médiumok a szóbeli elkötelezettségen kívül éves szinten dollármilliókat áldoznak arra, hogy ellenőrizzék, hogy amit közölnek, az úgy történt meg, ahogyan írják. Erről konkrét tapasztalataim vannak.

Tavaly, a spanyol irodalmi ügynököm összekötött e-mailben a New York Times hétvégi kiadásának egyik rovatvezetőjével, John Glassie-vel. John a szerkesztője az Életek című rovatnak, amely érdekes történeteket mutat be a világ minden részéről. A rovat beszállítói izgalmas élettörténetekre vadásznak. Két megkötés van: a sztori ne New York-i legyen és ne valakinek a haláláról szóljon.

Hosszas egyeztetés után John elfogadta a cikkemet. Még 2016 nyarán az ukrán fronton történt, amikor az önkéntes mentőkről írtam. Azt hittem, hogy ezzel a munkának vége van, de tévedtem. Ekkor kezdődött el.

A New York Times-nak ugyanis van egy hivatala, melyet nem túl szerencsésen úgy fordíthatunk, hogy tényellenörző ügyosztály. Az itt dolgozó embereknek semmi más dolga nincs, mint ellenőrízni a Times cikkeit, pontosítani az állításokat, és, amennyiben lehetséges másodszorra is megerősíteni azzal, hogy rákérdeznek a riportokban szereplőktől.

Egy Alex Carp nevű újságírót jelöltek ki mellém. Mire Alex jelentkezett, már meg kellett küldenem minden fotómat és feljegyzésemet a szerkesztőségnek, ahogyan a NYT szerződésében szerepel. Emellett el kellett küldenem a cikkemben szereplő Katjának, az angolul jól beszélő önkéntes mentőslánynak a telefonszámát.

Bár elég szkeptikus voltam, hogyan is fognak felhajtani embereket, akikkel fél éve találkoztam az ukrán fronton, de az a fajta eltökéltség és profizmus, amit a factcheckert jellemezte eloszlatta a kételyeimet.

Rijádban voltam, korlátozott internethozzáféréssel. Kihallgatásra számítottam, amikor Alex felhívott, ehelyett egy közös munka körvonalazódott azonnal – mindkettőnk elemi érdeke volt, hogy a cikkem a lehető legpontosabban menjen ki, úgy, ahogyan történt.

Alex párhuzamosan beszélt telefonon velem, az ukrán hadüggyel, valamint Katjával az elkövetkező három napban, hogy minden kérdést tisztázzon a cikkemmel kapcsolatban: olyanokat, hogy milyen mentővel mentem Avgyevkába, ki mondta, hogy a cikkben szereplő macska kiszúrja a jó embereket,rendben volt-e az akkreditációm, satöbbi. Alsó hangon is egy teljes havi magyar fizetést költött el a lap csak telefonszámlára.

Végül meg is jelent a cikkem. Bár a mai napig szent meggyőződésem, hogy Katja mondta, hogy a macska kiszúrja a jó embereket, ő erre nem emlékezett. Szerinte éppen kávét főzött, amikor valaki mondhatta.

Önmagában nem lenne jelentősége a dolognak, ám a New York Times-ról volt szó a maga 119 millió online olvasójával, így a cikkbe a mondat csak úgy került bele, hogy nem Katja mondta, hanem valaki más.

Így nézett ki a cikkem tényellenőrzése a New York Times-ban. Egy olyan cikké, amelynek politikai visszhangja minimális, hatását pedig én sem gondolom túl komolynak. Nincs kétségem afelől, milyen erőket mozgat meg a NYT egy fajsúlyosabb cikknél, hány tényellenőrző dolgozik rajta párhuzamosan, mennyi időn keresztül.

Ez a gyakorlat teszi a lapot hitelessé az amerikai és a világ közvéleménye számára.

A cikkem megjelenése óta azon gondolkodom, hogy mennyivel egyszerűbben lehetne harcolni a hamis hírek ellen Magyarországon is, ha a nagy szerkesztőségek alkalmaznának ilyen tényellenőrzést – Magyarországon azonban nemhogy erre, de sokszor még korrektorra sincs pénze a lapoknak.

A másik ötletem az volt, hogy létre kellene hozni egy hasonló, lapoktól és politikától független vállalkozást, ami a tényellenőrzéssel foglalkozik, és aminek a magyar médiumok havi szinten fizetnének a szolgáltatásáért. Ez sem működne, mert olyan szinten szektáriánus a mai magyar média, hogy egészen bizonyosan lennének, akik bojkottálnák egy tényellenőrző bizottság működését Soros- vagy Fidesz-bérencezve azt.

A kamuhírek és a propagandaportálok problémáját úgy tűnik, hogy már mindenki látja – csak valamilyen konszenzus kellene, ami alapján, mindenki számára elfogadhatóan fel lehetne lépni ellene.

Ilyesmi azonban nincs.