Édesapám egyszer nagy elánnal előadást tartott valakinek arról, hogy a vízilabda nagyon komoly sportág, mert azt idegen közegben kell végezni. Kislány voltam, nemigen értettem, miről beszél, mert a víz sosem volt idegen, de még közeg sem számomra, és nincs ez másképpen ma sem.
Az a bizonyos atlantiszi érzés számomra nem mese, hanem valóság. Mindig is szép stílusban haladtam előre a vízben, igaz, elég sokáig viszonylag gyorsan is, de sokszor elgondolkoztam, vajon ha az úszás pontozásos sportág lett volna, nem lehettem volna eredményesebb, mert tényleg elég jól nézett ki, amit a vízben csináltam.
No, ennek csupán annyi a jelentősége a mostani történet szempontból, hogy szerintem
Olykor-olykor előfordult, hogy egy strandon bementem úszni, és nem ritkán egyszer csak azt vettem észre, kiürült a medence. Jöttem épp kifelé, amikor egy idősebb házaspár egyik tagja megszólított:
Nem menne vissza a vízbe még egy kicsit, drágám, olyan jó nézni, amit csinál – szólt kedvesen a néni, és én boldogan tettem eleget a kérésnek.
Mindez persze nem jelent semmit, mert az élet néha képes rendesen megviccelni, azzal is, amiről meg vagy győződve, hogy mint tudás, a tied. Sőt azt mondom, ez nem csupán egyszer fordult elő velem, hanem mint a mesében, mindjárt háromszor is. Történt ugyanis, hogy úgy adódott gyerekeket kellett úszótanfolyamra vinnem. Nos, ez így eléggé érthetetlen, inkább elmesélem pontosan, mi is történt.
Kezdő orvosként a hematológián is dolgoztam közel egy évet, ahol többek között hemofíliás (vérzékeny) gyerekeket is kezeltünk. Ezeknek a betegeknek hiányzik egy olyan faktor a vérükből, ami az alvadáshoz szükséges, és ezt bizonyos esetekben pótolni kell. Ha elesnek, megsérülnek, és bevérzés keletkezik egyes ízületek felett.
Délutáni orvosi megbeszélés, és referáló, vagyis azt is megbeszéljük, ki és milyen érdekességet olvasott valamilyen szakmai lapban. Elhangzik egy beszámoló arról is, hogy az a tapasztalat, ha a bevérző ízület körüli izmokat megerősítjük, kisebb lesz a baj, maga a vérömleny, tehát nem árt, ha sportoltatjuk a beteget, izomerősítés céljából.
Nincs, mese, ebben én vagyok a tudor, és ráadásul az úszás az első ajánlott sportág. Nem véletlenül, hiszen tény: ott a legkisebb a sérülés veszélye. Eltelik néhány nap, és jön a hír: van egy úszómester, a Gellért-fürdőben dolgozik, családi érintettsége van a betegséget illetően, és szívesen vállalná, hogy zárás után foglalkozik a betegeinkkel. Egy feltétele van az egésznek, azt kéri, legyen orvos kísérő is a csapathoz.
Rám esik a választás, amiben nincs semmi különleges, sőt épp kapóra is jön: viszem Mócit is, és ráadásul, amíg a gyerekek úszni tanulnak a kisvízben, én is tudok edzeni egy kicsit a nagymedencében. Igaz, sok éve abbahagytam már a versenyzést, de az úszás napi szinten része maradt az életemnek.
Szuper, mindenki elégedett. A szülőknek is tetszik a dolog, különösen azért, (ami érthető), mert ez is hozzájárul ahhoz, hogy a betegekben ne alakuljon ki betegségtudat. Egy krónikus betegségben ez nagyon lényeges, főleg gyerekkorban, hogy ne éljen meg a kis beteg kirekesztettséget (bár őszintén szólva, ez szerintem felnőttkorban is elég fontos).
Egész rendes kis csapat gyűlik össze. Gyerekek, szülők, és persze a doktor néni is mind készen állunk.
Zárás után a Gellért-fürdőben sem történik más, mint bármelyik másik uszodában. A dolgozók rendbe teszik a medencét és környékét. A mi úszómesterünk is épp egy hosszú slaggal a kezében tevékenykedik.
Sokszor volt úgy, hogy egy-egy edzés elhúzódott, nem ritkán még úsztam, amikor Marci bácsiék elkezdtek takarítani. Nem volt tehát számomra semmi ismeretlen a dologban. Azt azonban tudtam, ilyenkor könnyebb megcsúszni a vizes kövön, szólok is tehát, hogy figyeljenek oda a gyerekek.
Szépen megyünk befelé, nem esik el senki. A gyerekek beereszkednek a meleg vízbe én meg állok türelmesen, hogy engedélyt kérjek a mélyvíz használatára.
Jó estét kívánok! – mondom – én vagyok a kísérő orvos, és ha szabad, amíg a tanfolyam tart, bemennénk a fiammal úszni a nagymedencébe.
Emberünk fel sem néz.
Tőlem aztán, nyugodtan, ha tud úszni – így a válasz – ám akkor rám tekint, és majdnem a plafonig ugrik ijedtében.
Jézus Mária, maga a Gyarmati Andrea! – mondja – ne haragudjon, miért nem szólt?
Mert nem kérdezted – gondolom, de hallgatok, leginkább azért is, mert nagyon kell nevetnem.
Körülbelül még tízszer kér bocsánatot az este folyamán, ami teljesen felesleges, hiszen nem bántott meg.
Később persze, a heti rendszeres találkozások miatt egész jó barátságba keveredünk, és évekig meséli ő is, én is a történetet.
Való igaz, amennyiben be akarsz menni a mélyvízbe, nem, árt, ha tudsz úszni. Úgy ugyanis könnyebb a helyzet.
