Mióta megtörtént, amiről azt hittem, nem fog bekövetkezni, mert nem következhet be, nevezetesen hogy Amerika elnöke Donald Trump lett, nem győzöm kapkodni a fejem. Figyelem, melyik oldal örvendezik, melyik hallgat, kiből milyen zsigeri reakciókat vált ki a puszta tény, hogy győzött a populizmus, győzött a sötétség. Mi lehet ennek az oka, tehetjük fel a kérdést. Hogy lehet, hogy megválasztanak egy ilyen embert? Nem csak én kérdezem, ezt kérdezik rajtam kívül több millióan.
Többen azt állítják, hogy Trump mesterien tudta mozgósítani az aluliskolázott, egy kis gyűlöletre mindig összetoborozható embereket, akik nemigen képesek arra, hogy árnyalatokban gondolkodjanak, és akiknek az érzelmi intelligenciájuk sem az egekben szárnyal. De sajnos a számok alapján nem lehet egyértelműen kijelenteni, hogy a tanulatlan réteg emelte volna magasba a politikust – a számok iskolázottság tekintetében alig-alig térnek el. (A nagy választóvonal inkább a bőrszín, legalábbis a felmérések szerint, ugyanis fehér és diplomás választók esetében 49:45 Trumpnak, nem fehér, és diplomás választók esetében 71:23 Clintonnak, fehér, diploma nélküliek esetében 67:28 Trumpnak, nem fehér, diploma nélküli voksolóknál 75:20 Clintonnak. Érdekes számok…)
Persze nehéz azt gondolni, hogy egy kicsit is tájékozott és kifinomult ember Trumpra adja a szavazatát. Már miért is éltetné egy morális lény az ő fennen hirdetett, nemigen szalonképes „eszméit”. De félő, hogy sokakat az sem zavar, amiket a nőkről összehord, teszem azt. Vagy a globális felmelegedésről (szerinte nincs). Vagy az egészségbiztosításról (ami majd nem lesz, és akkor lehet jajveszékelni.) Persze, ha valaki nagyhangú, nem iskolázott, de a hangját hallani szerető macsó ember, a maga arcát láthatja Trump képében.
Aki azt csinálja, amiről a legtöbben csak álmodnak (explaymate feleség, ribancok, a szalonképtelen szövegek nagyhangú szajkózása). Persze ez csak a felszín, a mélybe szerintem még nem látunk bele. Nem lehet tudni, mi szól a plebsznek és mi a valódi terv. Ez ügyben árulkodó és rémületes volt látni Trump első beszédét. Ahol lehullott a felvett szerep leple, ahol egy egészen másik ember beszélt. Kötelező megnézni. Főleg azoknak, akik bedőltek neki.
De nem kell félni, itthon is nagy sztár Trump a megfelelő szemekben, győzelme ugye egyenesen azt illusztrálja, hogy él a demokrácia. (Kérdés: ha Hillary győzött volna, az azt jelentette volna, hogy nem él?! Ezt az egészet nem is merem tovább gondolni.). És a szerintem a díjnyertes reakció is már megszületett nem sokkal a bejelentést követően. Egy Trumphoz méltó hozzászólás, a mester büszke lenne hazai tanítványára.
A nagy Nógrádi György vicceskedett hozzá ugyanis a hírhez egy igazán méltó mondatocskával, melynek undorítóságából az sem von le semmit, hogy állítólag az idézet Trumptól származik. Így hangzik az ominózus mondat:
Hát, Clinton a saját férjét nem tudta kielégíteni, hogy tudná akkor Amerikát?
Nagy nevetés, ugye? Ez aztán jó poén, akkora, hogy valóban el kellett hangozzék a rádióban. És ne higgyük, hogy nincs tábora a gondolatnak, a macsók bírják az ilyen vicceket. A minőségi humort.
Kis adalék a Nagy Nógrádiról, csak hogy mindenki képben legyen. Mert éppoly könnyű bedőlni a képernyőről magyarázó, szakértőnek látszó egyedeknek, mint a populista szólamoknak, főleg ha remek a sajtójuk. És a mostani helyzet szerint Nógrádi sztár, Nógrádi megmondja! Nógrádiért rajonganak – és ez nem ma kezdődött, a kilencvenes évek eleje óta szerepel ugyanis a médiában. Az utóbbi években e tehetség csúcsszakértő lett, minimum a kerítés óta tudjuk, hogy amit ő megszakért, az úgy is van – de legalábbis úgy is lesz. A nagy kérdés persze, hogy mennyire komoly szakértő a mi Nógrádink?
A legjobb írás a témában az index.hu-n jelent meg, Dezső András írta, kénytelen vagyok belőle kicsit hosszabban idézni:
“Az első meglepetés akkor ért, amikor nemzetközi szinten is jegyzett biztonságpolitikai szakértőket kérdeztem arról, mi a véleményük Nógrádi Györgyről. Nem voltak túl lelkesek. Azt mondták, hogy mivel Nógrádinak nincs tudományos tevékenysége, ezért nincs miről véleményt alkotni. Van ugyanis egy mérőszám, ami egy tudós ember összes tudományos közleményének és alkotásainak független idézettségét méri. Nagyon leegyszerűsítve ez az adat árulkodik arról, hogy egy szakértő mennyire elismert hazai és nemzetközi szinten. Minél magasabb ez a szám, annál elismertebb valaki, minél alacsonyabb, annál kevésbé. Nógrádinál ez a szám egészen pontosan nulla. Az persze az ő szemszögéből teljesen érthető, hogy ennek a mérőszámnak nem tulajdonít különösebb jelentőséget: Ezen az egyetemen van, hasból mondom, négyszáz egyetemi tanár. Szerintem annyi szereplése, mint nekem, egynek sem volt. Lehet, hogy több az idézettségük, de az egy más vetület. Védhetetlen érvelés, főleg, ha olyan száraz és megkérdőjelezhetetlen tényekkel van alátámasztva, amelyek magukért beszélnek: ’Én mindig jobban szerettem beszélni, mint írni. Egy hónappal ezelőttig 134 tévé-, 162 rádiószereplésem, 61 újságcikkem és 56 nagy konferenciám volt.’ Ekkor értettem meg azt, amit korábban legfeljebb csak sejtettem: Nógrádi György összekeveri a médiaszereplést a tudományos munkával. Szerinte azok, akik a tudományos tevékenységet kérik rajta számon, csak irigykednek a médiaszerepléseire, és arra, hogy telt házas előadásokat tart. De minek is a tudományos tevékenység, ha itt van egy impozáns szakmai önéletrajz? – futott át az agyamon, amikor Nógrádi életrajzát kezdtem el nézegetni. A corvinusos életrajzból tudtam meg például azt a kevésbé ismert tényt, hogy Nógrádi 2001 óta a Svéd Nemzetvédelmi Egyetem elnökségi tagja. Írtam a svéd egyetemnek, hogy ott is megkérdezzem, mi a véleményük Nógrádiról, mégiscsak elnökségi tagja az intézménynek. Azt válaszolták, hogy Nógrádi nem elnökségi tag, soha nem is volt az, igazából azt sem tudják, kiről beszélek. Amikor Nógrádinál rákérdeztem, hogy akkor most hogyan is van ez az elnökségi tagság, ő sziklaszilárdan azt állította, hogy ilyen az ő önéletrajzában nincs, ezt ő soha nem állította. De bizony van, mondtam. ’Ha mégis ez van az önéletrajzban, akkor az csak elírás lehet’ – zárta rövidre a dolgot.”
A cikiségeknek persze még nincs vége, de elég ennyit idéznem, hogy lássuk, mennyire komoly emberről van szó, és hogy mennyire életbevágó őt minden lényeges bel-és külpolitikai kérdésről kifaggatni.
Nógrádi szexista vicceskéje azoknál tuti nem veri ki a biztosítékot, akik őt a magasba emelték, és akiket cserébe ő olyan szépen kiszolgál. Akik szerint amúgy tök rendben van egy ilyen vicc, elsüthető. És innen érthető, hogy akkor rendben van minden azzal kapcsolatban is, ahogyan a kacagók a nőkről nyilatkoznak, ahogyan a nőkkel bánnak. A nők így hivatalosan is a helyükre kerülnek, ez van,
Egy test vagy, kiszolgáló személyzet, csak a férfi viszonylatában létezel. Ha nem tudod kielégíteni, másra sem vagy alkalmas – minden bizonnyal. Megvan a helyed, megvan a szereped. Nem kétséges, hogy ennek az árulkodó elszólásnak sem lesz következménye. Miért is lenne? Nagyjából semminek nincs, miért éppen a nők szerepével kapcsolatban lenne?