Tudod, hogy nincs bocsánat, Kiss László

Ma a tévé kamerái előtt Kiss László úszóedző, korábban csoportos nemi erőszakoló bocsánatot kért egykori áldozatától. Tette ezt azután, hogy kis fáziskéséssel leesett, hogy lekurvázni, lehullázni nem lehet a nőt, a „megbűnhődte már” pedig az ő esetében minden, de nem igaz. Az esetre virágot vitt magával.

A szerencsétlen, sírból feltámadt áldozat megbocsátott neki. Nem mintha tehetett volna bármi más udvariasat, amikor az egész ország bámulta a kamerán keresztül. Megbocsátani krisztusi gesztus egy keresztény országban. Végül is az áldozat dolga.

A magam részéről én most szeretném felsorolni, hogy mi az, amit nem bocsátok meg ezzel az üggyel kapcsolatban, mit tartok megbocsáthatatlannak. Nem Kiss Lászlóról van szó. Ő csak egy név, az intézményesített és eltűrt nemi erőszakolók baráti társaságából.

Ő kiírta magát az élet könyvéből. Emlékét sóval hintjük be.

Ami ebben az egész Kiss ügyben a megbocsáthatatlan, az az, ahogyan az Úszószövetség kezelte a dolgot, ahogy a média egy eltűnő korának prominensei.

Nincs helye a médiában 2016-ban olyannak, aki úgy gondolja például, hogy a nemi erőszak a szexről szólna.

Ha valakinek van egy akármilyen egyetemi/főiskolai végzettsége, az pontosan tudja, hogy a nemi erőszak nem a szexualitásról, hanem a hatalomról szól. Éppen ezért nem nemhez kötött, nem számít hogy valaki szexuálisan kívánatos-e vagy vonzó.

Férfiakat éppen úgy meg lehet erőszakolni, mint nőket. Meg is teszik, szerte a világban. Bosszúból, hatalmi mámorban, annak kifejezéseként, hogy ki a főnök. Nem egy rémtörténetet hallottam háborús tudósítói munkám során, amikor meglett férfiak meséltek arról megrendülten, mit is csináltak velük a milicisták.

Ezt hajlamosak elfelejteni a média férfi munkásai.

Hogy a hatalom a lényeg, és ők is megerőszakolhatók. Hogy valaki nem tud ellenkezni, ellenállni, miközben azt teszik vele. Hogy mivel nincsen izgalmi állapot, az aktus fájdalmas. Sérülések keletkeznek.

Lehet, hogy a mindenkori áldozat egyébként vonzónak találná az elkövetőt. Lehet, hogy el is menne vele a saját akaratából.

Ez azonban nem jogosít fel senkit semmire. Csoportos erőszakra sem jogosít fel semmi sem.

Ha valaki képtelen disztingválni a beleegyezéses szex és a nemi erőszak között, akkor ne menjen utcára, nemhogy a tévé képernyőjére, nyilatkozatokat meg végképp ne tegyen.

Ne próbálja elmagyarázni, hogy az áldozat egyébként kurva, és örüljön, hogy a három jóképű úszócsődör lefeküdt vele. Ne tegyen úgy, mintha nem lenne ordenáré nagy probléma, hogy a nemzet jövőbeli olimpikonjai nem tudnak különbséget tenni a nemi erőszak meg a szex között, végképp ne mentegesse azt, akit egyébként jogerősen ítéltek el emiatt.

Követendő példaként ne állítsa pódiumra. Nem Kiss László úszóedző mellett álltak ki, hanem az intézményesített és eltűrt nemi erőszak mellett.

A közszereplők és véleményformálók, ne tegyenek úgy, mintha tudnák, hogy mit érzett, gondolt az áldozat. Megbocsáthatatlan bűn olyannal mentegetni az ilyen eseteket, hogy „jóképűnek”, „vadásznak” nevezzük az elkövetőket. Ez ugyanis nem az áldozat véleménye, hanem az észt osztó médiamunkásé.

Végül, de nem utolsó sorban melegen ajánlanám a kormány, de en bloc az összes politikai szereplő számára, hogy óvakodjon attól, hogy a csoportos nemi erőszakot sporthasonlatokkal illesse.

Ha erre késztetést érez, akkor képzelje el, hogy bent ül egy medencében, jön három, jóképű, kisportolt férfi, az uszoda helyi istenei, és pacsizva seggbebasszák.

Utána mondja, hogy olyan, mint a szabálytalanság a fociban.