Szerencsénk van, jó időben születtünk, mondtam nemegyszer, túl a második világháborún, és ötvenhatot leszámítva fegyverropogást nem hallottunk, nehézbombázók bőgését sem, bombák süvítését és robbanását sem, házaink állnak, kertjeinket nem rondítja el bombatölcsér, kertünk végét futóárok, útjainkat nem kaparja szét tankok acéltalpa; megmaradt, nagy túlélőnek mondott nagyapáink sebeit begyógyította a jótékony idő, apáinkat nem küldték harcba idegen mezőkre és hegyekbe, más országok földjére, a mi nemzedékünk csak dokumentumfilmekből és múltidéző nagyjátékfilmekből látott csatákat, harcokat, ütközeteket, leszakadt kezeket, lábakat, kifordult gyomrot, beleket, májakat és szíveket, meggyalázott asszonyokat és lányokat, megkínzott férfiakat és ifjakat.
Értjük, földolgozzuk, és nem feledjük a múltat, empátiával gondolunk a régmúlt elesett, megtiport, megalázott hőseire, elpusztított civiljeire, képi emlékeinkből táplálkozva lettünk nyugalomra és békére vágyó, békét akaró, boldog családi életre, szeretetteljes együttlétre, gondtalan barátságokra áhítozó, szeretni akaró és szeretetre ácsingózó, a múltunk, Európa és a Világ gyászos és siralmas, fájdalmas és szomorú történelmét megérteni, feledni, ugyanakkor örökre felejteni is próbáló, emlékőrző, okulni tudó és akaró, érzékeny és érzelmes, értelmes, mindent tudni akaró, mindent a legjobban tudó és tudni akaró, hittel és hitünk szerint élő, jól szocializálódott, normális emberek.
Effélék vagyunk, tehettünk róla és érte, mégis igaz az is, hogy erről sem tehetünk, génjeinkben őrizzük és hordozzuk, vigyázzuk, óvjuk mindazt, amit Európától kaptunk, amit örökül hagytak ránk nagy elődeink, tudósaink és művészeink, bölcselőink, vérszerinti őseink és öreg tanítóink, barátaink, írók és költők, mindazok, akik népek művelői, nemzetek tanítói, a földrész filozófusai lettek, és örökérvényű kincseskamrákat hagytak örökül.
Hiába éreztem úgy ott és akkor, hogy most éppen a világ közepén vagyok, hiába éreztem felhőtlenül boldognak magam, hiába láttam szépségesnek, virágban pompázónak San Franciscót, hiába telt meg a szívem szeretettel, és hiába folytak könnyeim a kétmilliós szurkolósereget látva, és hiába gondoltam azt a nap perzselő erejét érezve és a millió zöld ligetecskét látva, hogy ennél szebb helye nincs a világnak, egyvégtében az járt az eszemben, hogy se itt, se ott, se amott nem tudnék élni, nem tudnék gyökeret ereszteni, mert hiányozna az Öreg Hölgy, Európa.
Minden hiányozna, amit eddig láttam, és az is, amit még nem láttam, s talán sosem fogok már látni, az Akropolisz, Olympia, Kréta és a királyi palota, Róma és a Sixtus, Michelangelo mestermunkáival, Firenze és a Dávid, meg hát örök szerelmem, Sienna, egész Toscana, Itália mindenestől, Köln a Dómjával, Brüsszel a világszép főterével és meseházaival, Barcelona, Toledo, és persze Franciaország, Párizs, a Szajna, a szabadság érzete, Magyarország mindenestől, Budapest a várral és az Országházzal, a Dunával, Szeged a Tiszával és a Marossal, az orfűi Toplica patak, és minden, ami még kimarad e gyönyörű sorból, Galileivel és Newtonnal, da Vincivel, Van Gogh-gal, Monet-val és Picassóval, Bachhal, Beethovennel és Mozarttal, Darwinnal és Einsteinnel, és mind a nagy magyarokkal, Széchenyitől Rubikig.
Ha távol vagyok, Európa akkor is hiányzik, ha az egész földrészből csupán az a ház a részem, amit lakunk, ha azt az utcát látom nap, mint nap, melyben ez a ház áll, ha ezen az utcán kívül hosszú heteken, hónapokon át a város többi utcáját és terét láthatom, akkor is, és ha senki mással nem találkozom, csak családtagjaimmal és barátaimmal. Európa hatalmas fészek, közösségi tér, bölcső és bölcsőde, óvoda és iskola, egyetem és tudásközpont, kulturális centrum, pezsgő élettel, szerethető és szeretni tudó, szeretetre éhes emberekkel, olyanokkal, amilyenek a világ más pontjain is találkoztam.
Megrendültem, és gondoltam, írok valamit, valami fájdalmasan szépet, és nem tudtam, hogy kezdjek hozzá, és azt hiszem, azt sem tudtam, leírható-e ezután, ezek után bármi is. Szabad-e írni? Kinek is írnék? Hogy beszélgessek azokkal, akik mécseseket gyújtanak, gyertyát lángoltatnak, virágszálakkal gyászolnak és emlékeznek?
Háború van, Párizst vér borítja, a fanatizmus ismét pokollá változtatta a világot. Az európai ember megmutatta, hogy szolidáris, hogy segít a bajban és a bajba jutottakon, és ez akkor is így marad már, ha még mindig bőséggel vannak, akik ezzel mit sem törődve gyilkolnak. Az ember nem tud mássá lenni, marad, aki volt, olyan, amilyennek nevelték, amilyenné a környezete formálta, s amilyenné elődei és ősei tették. Hittel él, és még ilyen szörnyűségek láttán sem változtat a hitén, az emberbe vetett hitén. Emlékszem, az első hajléktalanszállón is akadt egy, aki meglopta a társait, akár ott is hagyhattam volna őket, annyira megrendített. Másnap ugyanott folytattam, mert hinnem kellett: nem a hajléktalanok lopnak ruhát vagy cipőt, csupán akadt közöttük egy, aki megtette.
Most kellene, de nagyon, hogy az Európába menekültek, az ideiglenes hazára találók, a hazátlanná lettek, a letelepedett menekültek megmutassák magukat, és Európa segítségére legyenek a bajban, ebben a fanatikusok által okozott pokolban. Nagyon kellene, hogy jó felé tartsunk, hogy ne legyen hiábavaló mindaz, amit eddig Európa tett.
Ezt kell fontolóra vennie mindenkinek. Amíg van rá mód.
