Nemrég újra belefutottam a Szomszédok egyik epizódjába, ahol Vágási Feri épp azon lamentál, hogy milyen rémes, idén csak két hétre tudnak lemenni a Balatonhoz. Hát ennyit változott volna a világ? Mert a két egybefüggő hét (14 nap egyben mindig járna törvény szerint, de ugye munkavállalói kérésre lehet szabdalni) ma már igazi luxus. Egyrészt igen keveseknek van arra anyagi kerete, hogy családostul egy kéthetes nyaralást finanszírozzanak, másrészt ebben az őrületben két hétre kilépni meredek vállalkozás, és tényleg csak azt a célt nem éri el a nyaralás, amire ki van találva: kipihenni az addigi fáradalmakat.
És akkor még bizonyos bökkenőkről nem is beszéltünk.
Barátnőm egy multinál dolgozott. Már januárban gondot jelentett neki a szabadságolási terv elkészítése, hiszen mondanom sem kell, hogy a fizetése nem volt túlontúl magas, így a barátjával általában a last minute utakra vadásztak, amik januárban még nem igazán tengnek túl a nyári hónapokra. De mit lehet tenni, kötelez a törvény, kiíratott magának két hetet augusztus elejére. Aztán a csoda megtörtént: találtak egy jó áron lévő utat Korzikára már februárban, azonmód le is foglalták.
A cégnél viszont áprilisban átszervezés volt, így a barátnőm egy másik osztályra került. Nos, már az első munkaügyi megbeszélésnél közölték vele, hogy a nyári szabadságolásával gondok lesznek, ugyanis valakinek mindig kell lennie az irodában, és már az összes kolléga pihenőideje ki van adva. Mivel barátnőm került oda utoljára, sajnálják, de az ő foglalását már nem tudják figyelembe venni. A lány mindennel próbálkozott: beszélt fűvel-fával, megkísérelte körbeudvarolni főleg a híresen magányosokat, hogy cseréljenek vele, de az összes próbálkozása kudarcba fulladt. Végül a trükközéshez fordult: kiíratta magát betegállományba egy hétre (a nyaralás is annyi lett volna.)
Csak sajnos lelepleződött.
A cégnél állt a bál, mert természetesen ez ügyben nem szólt előre, elutazása napján írt be egy e-mailt, hogy beteg. Mondanom sem kell, hogy nem sokáig dolgozott ez után ennél a multinál.
Másik ismerősöm egy nagy PR cégnél dolgozik középvezetői beosztásban, és épp most volt nyaralni a gyerekekkel, így futottunk össze Olaszországban. Hát, amit ő művelt, azt nem nevezném a vakációk csúcsának. Közös túrán voltunk a hegyekben, ahol igencsak akadozik a térerő, ám ahogy olyan helyre jutottunk, rögtön meghallottuk a mobiljának harsány és ideges pittyegését, csörgését, kiabálását. Míg mi vígan ebédeltünk, ő távügyintézett, magyarázott, korrigált, utasított. Este a szállodai szobája mini-irodává vedlett. Örökké ideges volt, aggódott, látszott rajta, hogy úgy érzi, nélküle megbénul az élet a távoli Budapesten.
Fotó: Thinkstock
Emlékeztettem, hogy még a törvény szerint is járna neki ez a pár napocska, mikor elérhetetlen, mikor nem kell a belső ügyeken agyalnia, mikor elvileg leereszthetné az agyát. Hogy ilyen módon nem minősül szabadságnak, amit csinál. Ám erre csak széttárta a kezét, hogy ez van, ezt kell szeretni, nem engedheti meg magának, hogy egyszerűen kikapcsoljon, mert akkor elveszítenek egy nagy megrendelést, és ki tudja, talán még neki is meginog a széke. Én amúgy ezt is a beteges túlkommunikáció rovására írom.
Nem igaz, hogy mindig mindenkor elérhetőnek kell lenni, ez teljesen összezavarja a fejünket, és még az amúgy nyugodt típusokból is könnyen idegroncsot csinál. Nem komplett dolog ugyanis, hogy azonnal reagálni kell mindenre.
Ugyanezen a nyaraláson egy másik ismerősöm tényleg pihenni akart, előre közölte is mindenkivel, hogy rá sem néz a munkahelyi mobiljára. És akkor hol támadt a főnöke? Na hol? A Facebookon. Hogy azonnal választ vár egy bizonyos szeptember végi kiküldetéssel kapcsolatban, mert ha estig nem jön a beleegyezés, kénytelen lesz másnak adni a melót. Ismerősöm az órájára néz, éjjel fél egy. Ez most akkor aznap vagy már másnap? Válaszolt, hogy igen, kell neki a munka, és aztán egész éjjel szorongott, vajon mi lesz. (Megkapta végül.)
Én személy szerint jobban szeretek ugyan elő– vagy utószezonban nyaralni, egyrészt mert minden sokkal kedvezőbb árú, másrészt nincs az a zsúfoltság, mint egyébként. Ám egy családdal másképp tervez az ember, főképp a gyerekek miatt, akiket iskolaidőben nem lehet csak úgy „szabadságolni”. És akkor jön még egy akadály: a család két kereső tagjának együtt kellene kivennie a napokat. Huh. Nem csoda, hogy mire eljön a várva várt nyaralás, már mindenki idegei cafatokban lógnak.
Másik tipikus eset, ha valaki egyáltalán nem meri kivenni a szabadságát, mert fél, hogy az állásával játszik. Inkább szabdalja kisebb egységekre, vagy hagyja elveszni, nehogy megtörténjen a rettenet, az állása elvesztése. Pedig pihenésre szükségünk van. Ezt be kellene látnia a vezetőknek is. Mert a fáradt, kiégett, rettegő, stresszes munkavállaló nem ugyanúgy teljesít, mint a relaxált, kipihent társa. Általában az a helyzet, hogy mindenki frászban van, mindenkinek össze van szorulva a gyomra, és hajtják magukat, egymást. Nem tudom, hová vezet mindez. De nem derűsek a távlatok.
