Szeretjük a botrányt, vágyunk rá, ki akarjuk csikarni bármi módon: legalább történjen valami. Keressük a kis botránymorzsákat, felcsipegetjük, és próbáljuk megemészteni. Na de most pontosan mi a botrány?
Az kavarja fel talán a kedélyeket, hogy készült egy igazán, és kérdések nélkül gyalázatosan rossz film? Hát jó, forgattak már a filmtörténet során nem is egy ilyet. Netán az, hogy egy csapnivaló alkotás kasszasiker lesz? Ez sem először fordul elő.
Az mondjuk érthetetlen számomra, hogy egy filmként értelmezhetetlen valamit miért éppen a Berlinalén mutatnak be, még ha nyilván nem is a versenyfilmek között, hanem gálaprogramként. Illetve az egész csak a rettentően agyafúrt produceri elgondolás felől érthető meg. Adott egy szintén sok szempontból értelmezhetetlen sikerkönyv, amit több mint százmillió falt be, kéjes borzongás közepette. Nos, ez olyan matéria, amire bármi alapozható. Megdől persze a tézis, hogy szarból nem épülhet vár (és még ez is kevés lenne botrányhoz, hisz ez se példa nélküli), de hát a giccs mindent elbír, felhúzták rá a toronyházat, és a kritikusok kiabálásától nem inog meg a tákolmány.
Sőt! Megkockáztatom, hogy a komoly szakemberek kiakadásai, amik ráadásul rangos orgánumokban jelennek meg, csak még inkább megszilárdítják az építményt. Bárcsak ott lehetettem volna a reklámosok tanácskozásán, akik nyilván jó előre kitalálták, hogyan csipkézzék a semmit.
Mert milyen A szürke ötven árnyalata? A címnek megfelel: szürke, a szex antitézise, semmi olyan nincs benne, amit már ne láttunk volna minimum hetvenszer.
Annak idején a szerelem szavára elinduló Emmanuelle villámként csapott bele a magukat szexuálisan kiteljesíteni nem merő, szégyenlős, pirulós nők világába, az Utolsó tangó Párizsban (bár tegyük hozzá, az sem egy eget rengető remekmű) felszabadító erejű volt azáltal, hogy bemutatta, miként tud a nyers testiség letaglózni.
De mit mutat A szürke? Mi újat? Tegye fel a kezét, akinek a szadomazo eddig totál ismeretlen volt! Vagy aki nem hallott még a giccsről. Mert abban remélem nincs vita, hogy a csomag (a könyv és a film) a giccs alapvetése. Az egyszerű lány és gazdag, rejtélyes férfi, bonyodalmak, aztán előbb-utóbb – és persze utóbb, hogy lehessen pár részecske – a boldog vég. Ahogy a botrányra, úgy a giccsbetevőre is nagy a kereslet. És ha a kettő összeér, akkor kezdődhet a kasszacsörgés.
Érdekes figyelni, pontosan mi is veri ki a biztosítékot.
A nőszervezetek lázasan protestálnak, van, amelyikük felszólít arra, hogy a jegy árát inkább bántalmazott nők megsegítésére utaljuk. De hát könyörgöm: így még több nézőt terelnek a moziba, hiszen minden bojkott (amik kapcsán persze egyre vörösebb, látványosabb betűkkel íródik az égre a produktum címe) a reklámot duzzasztja, és ha másért nem is, hát a kíváncsiságtól űzve besurranunk a már sötétbe boruló moziterembe.
Nos, én a magam részéről ünneplem a giccset, kikapcsol, szórakoztat, a rózsaszín ezer árnyalata üdítőleg hat szürke agysejtjeimre. És tapsolok a producer zsenijének: ha jó filmet csinált volna az alapvetően pocsék könyvből, ilyen kevés kreatív befektetéssel nem úszta volna meg…
