A mai hírek szerint elmarad a Görögországnak juttatandó újabb segélycsomagról döntő mára tervezet euróövezeti pénzügyminiszteri értekezlet. Az ok prózai: nincs egyelőre politikai biztosíték arra, hogy valamennyi görög politikai erő elkötelezi magát az újabb szigorú megszorító intézkedések mellet, amelyek keményen érintenék a nyugdíjasokat is. 300 millió eurót kéne ebben a körben megspórolnia a bajban lévő országnak. A tervek szerint a magasabb nyugdíjakból vennének el sávosan 20-35 százalékot, a kisnyugdíjakat nem bántanák. Jelenleg a görög átlagnyugdíj 1200 euró felett van (kb. 350ezer Ft) és az átlagos tervezett csökkentés értéke nagyjából 93 ezer forintnak felel meg. Ez az érték pont akkora, mint a magyar nyugdíjasok teljes havi átlagos pénze.
Az efféle összehasonlítások mindig döbbenetes eredményekkel járnak. Józanésszel szinte fel sem fogható, hogy miként létezhetnek stabilan ekkora különbségek, még akkor is, ha figyelembe vesszük a két ország gazdasági teljesítménye közötti különbséget. Három és félszeres nyugdíj nagyjából kétszeres fejenkénti gazdasági teljesítmény mellett – körülbelül így áll a magyar-görög arány. A politikát ezek a számok természetesen hidegen hagyják. Az áprilisi előre hozott választásokra készülő görögöknél biztosan hülyének néznék azt a politikust, aki a feldühödött nyugdíjasokat azzal akarná nyugtatni, hogy magyar társaikra mutogat.
Márpedig ha politikai versenyről, és különösen ilyen közeli választási hajráról beszélünk, a nyugdíjasok ügye mindig rendkívül érzékennyé válik. Jól tudjuk ezt Magyarországon is, ahol a 3 milliós átlagon felüli választási aktivitású csoporttal nem számolni egyenlő a politikai öngyilkossággal. Orbán Viktor évértékelő beszédében is markáns elemként tűnt fel a középosztály és a nyugdíjasok szövetségének ügye, amely a magyar viszonyokat ismerve jó – ha nem az egyetlen – életképes jobbközép stratégiának tűnik.
A görög példa azonban mutatja, hogy rendkívül nehéz egyszerre őrizni ennek a fontos társadalmi csoportnak a szimpátiáját, és egyúttal biztosítani a fenntartható költségvetési gazdálkodást. A politika azonban nem matematika. Ebben a világban sokkal fontosabb az emberek percepciója az egyes számokról, mint maguk a számok. Egy egységnyi elvett pénz sokkal nagyobbnak tűnik, mint egy azonos egységnyi oda nem adott. Ahol a politikai verseny és a jóléti állam túlburjánzása eleve magasra, fenntarthatatlanul magasra lökte a nyugdíjkiadásokat – ez a görög sztori – ott mindenképp számolnia kell a versenyző politikai erőknek a nyugdíjcsökkentés rendkívüli politikai költségével. Még pár napig próbálhatják egymásra tologatni ezt, de ha a következő európai mentőcsomag nem érkezik meg, akkor nemhogy a csökkentett értékű, de semmilyen összegű nyugdíjat nem tud majd utalni a görög állam, így előbb-utóbb el kell könyvelni ezt a nyilvánvaló bukást.
Magyarországon a nyugdíjak értéke sokszor tragikusan kevés, és éppen elég a túléléshez. A miniszterelnök által említett szövetség minimuma éppen ezért a nyugdíjak vásárlóértékének megőrzése, amely mindig is a magyar jobbközép nyugdíjpolitikájának legfőbb eleme volt. Élére állított költségvetési helyzetben ennél többre nyilván nincs lehetőség, de ennek biztosítása, stabil garanciája rövidtávon biztosítja a nyugdíjbékét.
Mire számíthatunk, ha egy kicsit távolabbra nézünk? A demográfiai adatok nem éppen bíztatóak és az újonnan bejövő nyugdíjasoknak a rendszer természeténél fogva egyre többet kell fizetni. Minden körülmény változatlansága mellett a fenntarthatóság körül sok a kérdőjel, és ugyanígy sok lett volna, ha marad a korábbi, magas költséghányaddal és alulteljesítő befektetési teljesítménnyel működő kötelező magánnyugdíjpénztári pillér. Egyetlen olyan változója van a rendszernek, amelyet a politikusok piszkálni tudnak elviselhető politikai költségekkel: ez a nyugdíjkorhatár. Elvileg egyre nő az egészségügyi tudás, elvileg egyre magasabb színvonalú ezáltal az orvosi ellátás, a megelőző vizsgálatok, így a potenciálisan egészséges és életerős korhatár kitolódhat. Tegnapi hír: Lengyelországban egységesen 67 évre emelik a nyugdíjkorhatárt – természetesen az ilyenkor szokásos lépcsőzetes bevezetéssel.
Félreértés ne essék: nem hiszem, hogy ez jó hír, különösen azok körében, akik már visszafelé számolnak és várják a közeledő nyugdíjba vonulást. Mégis egy ilyen változtatást be lehet legalább csomagolni pozitív üzenetekkel: továbbra is számítunk a sok élettapasztalattal rendelkező, életerős munkavállalókra, akik teljesítménye nagyon hiányozna az egész közösség számára. Még azt is el tudom képzelni, hogy ezt jó hallani. Abban pedig egészen biztos vagyok, hogy jobb hallani, mint az alternatívaként esetleg felmerülő nyugdíjcsökkentés lehetőségét. Egy jól működő országban, ahol van értelme dolgozni, ahol színvonalas az egészségügyi ellátás, ahol az emberek nem égnek ki tömegesen az 50-es éveikre, ott akár működhet is a nyugdíjkorhatár-emelés, de csak akkor, ha általában is jól, jobban mennek a dolgok.
