Március elsején Matolcsy György bejelentette a Széll Kálmán Tervet, amelyben az szerepel, hogy 2011 szeptemberéig elfogadják a közoktatási rendszert szabályozó új jogszabályt. Továbbá az, hogy ez 2012. szeptember 1-jén hatályba is lép. A törvény elkészülte és elfogadása csúszott, hiszen az tervezeteket szinte senki nem tartotta alkalmasnak a valós problémák kezelésére. Hoffmann Rózsa terveit bírálta szinte minden szakmai civilszervezet, érintett ágazati szakszervezet, az Akadémia elnöke, a doktoranduszok, az oktatáskutatók, valamint az ellenzéki pártok és számos kormánypárti képviselő is. Az elkészült tervezetek első változatait maga Orbán dobta vissza államtitkárának.
Azóta, jó tanuló módjára, sokat tanult Hoffmann, a tervezeteket már – feladva minden szakmai elvét – úgy írja, ahogy azt Orbán Viktor látni akarja. Totális államosítást akar a főnök? Írjuk bele. Központi tananyagot? Szigort? Törvénybe vele! Hiszen Orbán a poroszos nevelés híve.
Egy idő után már – miközben a meg nem hallgatott szakmai oldal szerint egyre rosszabb lett a köznevelési terv – Orbán elfogadta, a Hoffmann-terv a kormány tervévé vált. Már csak azért is sürgető volt annak elfogadása, mert szeptemberben Orbán Viktor bejelentette: az európai gazdasági válságra úgy válaszol a kormány, hogy felgyorsítja Magyarország megújítását, s ebben az oktatás átszervezését.
Egyfolytában az ország és a rendszerek átszervezéséről szól a kormányzati retorika. De attól, hogy átszervezik a közoktatást, miért lenne az jobb? Ha jól szerveznék át, akkor jobb lenne. De ha rosszul szervezik át, akkor a még oly rosszul működő rendszer is még rosszabb lesz.
Tehát van egy (most csak egyről beszélünk, pedig van itt több is) terv, amit el kell fogadni. Már nem számít, hogy jó-e vagy rossz. Kicsi, savanyú, de az övék. Idén el kell fogadni.
Most még felléphetnek a kormánypárti képviselők a köznevelési terv ellen. Szólhatnak a polgármesterek, akiknek fontos, hogy van a településen iskolájuk. Akiket az államosítással – saját bevallásuk szerint is – iskolagondnokokká fokozza le a kormány. (Pedig eddig bíztak a „visszaszerződésben”, hiszen megígérte nekik a miniszterelnök.) A szakpolitikusok is kiálthatnak, akik pontosan tudják, hogy a terv szöges ellentéte annak, amit egy modern, sikeres iskolarendszer jelent. A frakcióvezető a városában valósította meg azt az integrációs modellt, aminek épp az ellenkezője szerepel a törvénytervezetben.
Be is adtak több mint 170 módosító javaslatot a fideszes képviselők.
Korábban Orbán leszögezte (és Hoffmann Rózsa bőszen hivatkozott is erre): a törvény elleni kormánypárti fellépést a miniszterelnökkel szembeni fellépésnek tekinti. A szakmai vitát bizalmi kérdéssé fordította. Kedden a frakcióülésen szintén elmondta az álláspontját. Bár szavazás nem volt, senkinek nem lehet kétséges, amit Orbán megmondott, azt kell megszavazni. A politika persze, tudjuk, a hatalomról szól, nem a lelkiismeretről.
Közben az utóbbi idők legfelelősebb orbáni mondata is elhangzott, amikor egy kérdésre elismerte, nincs pénz a törvény bevezetésére. Kedden azt is mondta, hogy nem akarja sem a jelenlegi, sem a jövőbeni kormányok kezét megkötni. Pedig a törvény pont ezt teszi. Jövőre csak azok a pontok lépnek életbe, amik nem kerülnek pénzbe (pl. elvileg az államosítás), vagy pénzt spórolnak (pl. a tankötelezettség leszállítása). A nagyobb ráfordítások a további évek rezsijei. Ha viszont elkezdik bevezetni a törvényt, akkor ez bizony több éves kényszerpályát jelöl ki. Azt pedig Orbán ezek szerint nem akarja.
Akkor miért kell az a törvény? Csak azért is.
