Fotó: AFP
„Ez meg mi a…???” – körülbelül ez villant át az agyamon, amikor először belenéztem Egyiptom leghíresebb és legnagyobb hatalmú archeológusának, Zahi Hawassnak az új dokumentumfilm-sorozatába. Mert ugye, az sem túl megszokott dolog, hogy egy régészgyakornok szabályosan maga alá vizel egy piramis belsejében, de hogy szerencsétlen kiscsajt főhősünk még porig is alázza azzal, hogy „alkalmatlan a pályára”, már kicsit sok. Persze értem én, hogy nem illik mások sírhelyét mindenféle testnedvekkel „megszentségteleníteni” (a sírrablók és egyéb látogatók áldásosnak éppen nem mondható tevékenységéről nem is beszélve), de akkor a szigorú prof igazán kiengedhetné szegény tanítványait pipikélni, amikor feszít a hólyagjuk. Ám szó sincs erről: ő „not an easy guy”, ahogy állítja magáról az előzetesben.
A sorozat címe Múmiák Nyomában (Chasing Mummies) és a History Channelen fut vasárnaponként. Szeretem ezt a csatornát, mert fasza filmek mennek rajta. Például a Zálogcsillagokban tényleg érdekes, hogy milyen valós vagy vélt ereklyétől próbálnak megszabadulni a zaciban a válságverte las vegas-iak egy kisebb vagyon reményében. Vagy említhetem az America című sorozatot, amely filmszerű bevágásokkal és remek történetekkel operálva meséli el az USA történelmét.
Aztán jön Hawass professzor és romba dönti egyik kedvenc dokutévém imázsát és saját magát is. Különben jó arcnak tűnik az öreg, amíg csak arról magyaráz, miért volt Felső-Egyiptom királysága délen Alsóé meg északon. A Múmiák nyomában viszont csaknem 24 órás szolgálatot teljesít mellette pár idegesítő gyakornokkal, és egy ügyefogyott tévéstábbal, amely a sivatag közepétől a gízai nagypiramis tetejéig követi őt, ha kell. Furcsa ál-reality keletkezik ebből a sztoriból, mert csak a hülye nem látja, hogy minimum 90 százalékban megrendezettek a jelenetek. Eddig két és fél részt vállaltam be, és nyugodt szívvel jelentem ki: olyan dolgok történnek, amik egyszerűen nincsenek a valóságban.
Vegyük az operatőröket, akik – hogyhogy nem – minden rázós eseményt közvetlen közelről tudnak rögzíteni. Még a szűk piramisban is, ahol térden csúszva közlekedik amúgy mindenki, legalább két-három kamerás dolgozik.
Visszatérő momentum, hogy valaki rosszul lesz: eltöri a lábát, rossz oldalon látja viszont a reggelit, bepisil vagy rájön a klausztrofóbia. Az oké, hogy előfordul néha-néha egy-egy baleset (elvégre régésznek lenni Indiana Jones óta életveszélyes szakma), de Bear Grylls főtúlélő sem szenved annyit egy három napja döglött kecske szemének elmajszolása közben, mint az emberek Zahi Hawass 20 méteres körzetében.
Aztán ott vannak a random történések: a sivatag közepén elfogy a víz, megromlik a kaja, nem adnak engedélyt a filmezésre. Erről az jut eszembe, mikor a Villalakókhoz bedobnak egy malacot vagy egy csirkét, oszt kezdjenek vele valamit! Csakhogy múmiavadászaink még VV Olivérnél is pocsékabb színészi játékkal vágnak meglepett fejet a váratlan szitukban, pedig a Wikipedia szerint egyikikük hivatásos csepürágó.
Ha már itt tartunk: a régésztanoncok reakciói gyakorlatilag összeegyeztethetetlenek az élettel. Úgy csetlenek-botlanak az ásatásokon, mint hatéves német kisfiú a szoboszlói termálmedence lábmosójában, a megjegyzéseik alapján pedig kábé annyi tudással rendelkeznek az ókorról, mint egy általános iskolás a kisegítő osztályban. És van, amelyik Oxfordban diplomázott – komolyan! A kedvencem az a bige, aki minden szokatlan helyzetre tátott szájjal bambul, és legalább annyira értelmes fejet vág, mint ókori piramisépítő a toronydarura.
Hawass prof megnyilvánulásai sem hatnak túl természetesnek, bár az az érzésem, hogy a figura a való életben is ugyanolyan ellenszenves, mint a kamerák előtt. Nem értem például, miért zavarja el állandóan a feltárások környékéről az állítólag tanulni vágyó ifjoncokat. Azzal bezzeg nincs baja, hogy negyven munkás kézi csörlővel és gerendákkal rángat ide-oda egy négyezer éve feltáratlan szarkofágot, ahogy azzal sem, ha egyikükre történetesen rázuhan ennek a mázsás koporsónak a teteje. Fogyó eszköz, hát Istenem…!
Az is fura, mikor semmitől sem zavartatva, Dr. Hawass egyszer csak fogja magát és lelép sétálni; de kilométereket ám, csak úgy. A stáb meg hagyja, had menjen, mert „ő a főnök”, aztán meg loholnak utána, ha valami gáz van. Az „ő a főnök” mondat egyébként ötpercenként elhangzik, mert a „nagymenő” tévéproducernek, Leslie Greifnek (aki mellesleg a Walker, a texasi kopó című sorozat egyik alkotója…) fogalma sincs, mit kellene tennie egy-egy kényes szituációban, amelybe persze mindig egészen „véletlenül” keveredik a stáb.
Ami végképp bökte a csőröm, hogy vontatott és unalmas ez az egész! Hatvan percből negyven a fentebb felsorolt megrendezett, értelmetlen, és ostoba történésekre megy el, viszont a tudományos felfedezések jelentősége elsikkad közben. Például adott a helyzet, hogy a piramisban kúszva-mászva keresnek a falon egy már ismert hieroglifet, összevetvén egy, a munkások sírjánál talált írással. Aztán eltelik egy kinlódással teli, értelmetlen félóra mire jön a nagy felismerés: a két felirat megegyezik. Vagyis azok a munkások dolgoztak a piramison, akiknek a sírját megtalálták. Ekkor én már aludtam…
Nem vagyok egy dokumentumfilm-rendező, de a fenti snittet kábé három percben lezavarnám, majd mindenféle érdekesebbnél érdekesebb történelmi háttérrel megspékelném.
Ehelyett nézhetjük a pisilős csajt, a bamba barátnőjét, az inkompetens tévéproducert, egy-két foszladozó múmiát meg az ő „apukájukat” Hawass professzort, akinek a hírneve is erősen foszladozni fog, ha így folytatja.
