A kilencvenes évek elején meghívtak Győrbe, hogy rendezzem meg Komámasszony, hol a stukker? című darabomat, és egy kedves, kitűnő asszisztenst adtak mellém: ő volt Karácsony Szilveszter. Szülők szeretnek így elszórakozni védekezésre képtelen újszülötteikkel. Ez történt velem is, amikor apám, gyerekágyban fekvő anyám tudta nélkül, az Artúr nevet íratta be az anyakönyvbe. Mondhatom, nem könnyű egy gyerekkort Artúrként végigcsinálni. Később, első verseim közlője, Radnóti Miklós lelki mentora, a kedves és bölcs piarista rendfőnök és főszerkesztő, Sík Sándor azt mondta nekem, hogy egy foglalt történelmi névvel nem ildomos publikálni, ezért fölvettem a Gábor nevet. De családomnak, barátaimnak Artúr maradtam. Ez így rendben is van. Mert ez már magánügy.
Egyszóval szilveszter. Babonák, hiedelmek tárháza. A pártállam évtizedeiben például azt hitte a hatalom, hogy a rádió szilveszteri kabaréján múlik az ország, pontosabban a kommunizmus felépítésének sorsa. Már augusztusban elkezdték szerkeszteni a fél év múlva érvényes aktualitásokat. Rádiósok és a párt agitprop osztályának szorgos főhangyái kollektív idegbajban borultak össze, ácsolván a pártkongresszusnál is fontosabbnak vélt szilveszteri kabarét.
Kevésbé idegbajos (bár patologikus elemektől nem mentes) a szilveszteri babonák sora. A babonákat akkor szeretem, ha játékosak. És nem strapásak. Amikor az utat keresztező fekete macska miatt autómmal meg kell fordulnom és a szomszéd községen át vezető kerülővel mehetek csak tovább mellettem sikoltozó partnerem követelésére: az ilyen babona (és partner) nem igazán ínyemre való. De az szórakoztat, hogy szilveszterkor nem szabad szárnyast enni, mert elrepül, s nem szabad halat enni, mert elúszik a szerencsénk. Malacot viszont ajánlatos feltálalni, mert az feltúrja a föld alól is a szerencsénket. Itt hadd jegyezzem meg, mennyire kényes ez a malacügy. Már a méretnél kezdődik, hiszen ha a minimálisnál több háj húzódik a bőre alatt, már nem gusztusos. De soványnak sem szabad lennie, mert akkor fád. A sütés módja pedig valóságos művészet. Nem tudok főzni, sajnos, csak sejtem, hogy művészetnek kell lennie, mert oly ritkán találkozom tökéletes, abszolút ropogós, szellemesen fűszerezett malacsülttel. Állítólag a sörös locsoláson kívül a mézes kenegetés is döntő szerepet játszik itt. Úgy hozta a szerencsém, hogy a legjobb malachoz saját otthonomban juthatok.
Szilveszterkor kötelező a lencsefőzelék is, a sok lencseszem sok pénzt hoz az új évben. Uramisten, mennyire el lehet rontani ezt is! Éppen megfelelő sűrűségnek, cukornak, borecetnek, babérnak és ki tudja, még minek tökéletes egyensúlyán múlik minden. Anyámnál néhány főtt malacfarok is hevert a tetején. A Bibliából tudható, egy tál lencse olyan finom lehet, hogy valaki az örökségét is elcseréli érte.
Anyámnál szilveszterkor édességnek a bobajka járta. Ünnepi ügyelet című színdarabomban (bocsánat, hogy klasszikusokat idézek) a pártállami deklasszált grófkisasszony, aki ápolónővér az éjszakai ügyeleten, bobajkával kínálja az orvost. Aki nem tudja, mi az, mire Angéla nővér elmagyarázza, hogy itt mákos gubának mondják, de a felvidéki bobajka más: „Nem felvagdalt és löttyedtre áztatott öreg kifli, nyögvenyelős mákkal leszórva. Ez házi kelt tésztából van, sütőben megsüti az ember szép rózsaszínűre, kis gömböcskéket formál belőle, forró cukros tejjel leönti, leszűri, mézes mákba hempergeti, és az egészet vajban megpirítja. Ez az igazi bobajka, tessék megkóstolni, doktor úr!”
Mondanom sem kell, hogy a végén egymáséi lesznek, népfi és grófkisasszony. A maguk részéről (1970-ben) elássák az osztályharcot. A bobajka olyan finom, hogy még erre is képes. Tessék kipróbálni!
