Hogy miért látni ma már csak elvétve a hüvelykujjukat lengető vagy az áhított célállomásuk nevével feliratozott kartontáblákat tartó fiatalokat az utak mentén, annak összetett okai lehetnek, melyek közé valószínűleg odatartoznak
- az olcsó repülőjegyek,
- a telekocsi-szolgáltatások,
- a fejlett, ám stoppolásra kevéssé alkalmas autópályahálózat,
- valamint az is, hogy a korlátlanul és akadálytalanul terjedő hírek és álhírek korában többet aggódunk, mint bármikor korábban.
Mindez azonban csak feltételezés, és cikkünknek nem is célja egy stoptudományos elemzés felvázolása. Inkább nosztalgiázunk néhány egykori stoppossal, akik legemlékezetesebb történeteiket osztották meg velünk.
Ha hiszik, ha nem, a korabeli sajtó szerint az autóstoppolás már 1960-as évek derekára kiment a divatból. „Egy időben divatos témává lett, azután félig elfelejtett ügy, mely nem túl jelentős ugyan, egyáltalán nem, de nem is lehet egészen jelentéktelen” – írja róla Lázár István az Élet és Irodalom hasábjain 1966 augusztusában.
Cikkében Lázár lefektet néhány axiómát a témával kapcsolatban. Megállapítja például, hogy a stoppolás gyakorlatilag a közlekedéssel egyidős, majd kifejti: „Az autóstoppal utazóknak már kezdettől fogva két fő, egymástól néha nehezen elkülöníthető csoportja ismeretes. Az egyikbe tartozók egyszerűen szegények, pénztelenek; számukra a stop a helyváltoztatás legolcsóbb, s a vasúton-hajón való potyautazásnál jóval kellemesebb és kevésbé kockázatos módja. A másik csoport tagjai számára a stop nem, vagy nemcsak anyagi kérdés, hanem világnézet is. Ezek között csavargók, hobók, beatnikek épp úgy vannak, mint kalandvágyók, az élet sűrűjét keresők, vándorpróféták és bohémek.”
Azt, hogy cikkünk szereplői a kispénzűek vagy a bohém hippik táborát erősítették-e inkább, azt döntse el az olvasó, miután megismerte a történetüket.
