„Most dühös vagy rám?” – faggatjuk aggódva a párunkat, ha rossz kedve van, a legjobb barátnőnket, ha nem ír válaszüzenetet azonnal, vagy a kollégát, aki elfelejtett köszönni. Esetleg nem is tesszük fel nekik a kérdést, csak csendben rágódunk a zuhany alatt, vagy tépelődünk éjjel az ágyban.
Manapság furcsának tűnhet, hogy ennyit aggódunk azon, miként látnak bennünket mások, hiszen folyamatosan kapcsolatban vagyunk egymással. De éppen a külső visszajelzések folyamatos áramoltatása miatt – üzenetek, lájkok, FaceTime-hívások – vagyunk egyre bizonytalanabbak. A testünk úgy megszokta az intenzív kommunikációval járó ingereket, hogy ha ezek nem érkeznek, akkor túlélő üzemmódú énünk aggodalomra kapcsol.
Mimóza vagy szuperérzékeny odafigyelés?
Gyerekkoromban gyakran kaptam meg, hogy túl érzékeny vagyok. A körülöttem zajló történések minden rezdülését megfigyeltem, és könnyen sírtam, ha meghatott valami. Idővel szégyellni kezdtem az érzékenységemet, mintha valami betegség lenne.
Mostanra másként látom: az érzékenységem a szupererőm, amely segít mélyen megélni az érzéseimet, és megérteni, mit éreznek mások. Ez az oka, hogy bár most már örülök az érzékenységemnek, de gyerekkoromban megterhelt. Nem csak hogy éreztem, mit éreznek mások, de még inkább megéreztem azt is, amikor valamilyen érzést nem engednek meg maguknak.
A posztgraduális tanulmányaim során egyre inkább foglalkoztatott a kérdés: Tényleg „mimóza” voltam? Vagy inkább arról van szó, hogy megtanultam szuperérzékenyen figyelni mások érzéseire, mert apám dührohamai szinte a semmiből jöttek elő? Tényleg „mimóza” voltam, vagy csak az ún. túlzott alkalmazkodás terhét cipeltem?
Mi az a túlzott alkalmazkodás?
