Nálunk is meghatározó az a kétségtelenül sztereotipikus gondolkodás, miszerint a tőlünk északnyugatra lévő országok (tehát Németország, a skandináv államok, a Benelux államok vagy az angolszászok) gyártják a megbízhatóbb termékeket, jobb az iparuk és minden szempontból jobban teljesítenek, mint a laza, „Dolce Vita” vagy „Mañana” mentalitással leírható déli országok: kezdve onnan, hogy ne vegyünk olasz vagy francia autót, odáig, hogy a déliek „nem szeretnek dolgozni”. Pedig ma már egyáltalán nem olyan egyértelmű, hogy ez az észak-dél különbség még mindig meghatározó. Elég elutazni Madridba vagy Milánóba, hogy azt lássuk, sok szempontból inkább emlékeztet Bécsre vagy Münchenre, semmint Nápolyra, és egyéb jelek is utalnak rá, hogy ez a sztereotípia egyre kevésbé gyökerezik a valóságban. Tényleg fontos még az észak-dél különbség Európában?
Nyugat-Európa országai között kétségkívül léteznek szignifikáns észak-déli fejlettségbéli különbségek. Akár gazdasági makromutatókban, akár az oktatásban vagy kutatás-fejlesztésben Észak- és Nyugat-Európa, azaz Németország, a Benelux államok, és Skandinávia jobb eredményeket mutat, mint Olaszország vagy Spanyolország. Franciaország mind földrajzi mind kulturális adottságai miatt valahol a két régió között teljesít. Azt láthatjuk, hogy az egy főre jutó GDP és az átlagbérek is magasabbak északon, és a termelékenységben is van lényeges különbség. A PISA teszteken is az észak-európai országokat találjuk a rangsor elején, míg a dél-európaiak a középmezőnyben tanyáznak. Különösen ennek az évszázadnak az első két évtizedében a nemzetközi kereskedelemben is általában jobban teljesítettek az észak-európai országok, mint a dél-európaiak. Gondoljuk csak arra, hogy hol volt komoly pénzügyi válság az eurózónán belül, és mindig az északi országoknak kellett kisegítniük a délieket, vagy hogy Németország, Svédország vagy Finnország milyen ipari exportot bonyolított a világpiacokon.
Két dolog bonyolítja azonban ezt a képet. Az egyik, hogy az egyes országokon belül nagyobb regionális különbségek vannak, mint az országok között, és ez délen különösen jelentős. Itt a legfejlettebb régiók, mint Olaszországban Lombardia vagy Piemont, Spanyolországban akár Barcelona, akár Madrid és a periférikusabb régiók között nagy fejlettségbeli szakadék tátong. Ez kevésbé érzékelhető például Hollandiában, Dániában vagy Svédországban, de még Németországban is – különösen, ha csak a nyugatnémet szövetségi államokat hasonlítjuk össze. Ez azt is jelenti, hogy Milánó vagy Madrid valóban hasonlóan fejlett, mint Bécs vagy München, de ezt a fontos makromutatók is tükrözik. Az egy főre jutó GDP, a munkatermelékenység, az átlagbérek vagy a humántőkeállomány körülbelül hasonló szinten van ezekben a nyugat-európai nagyvárosokban, csak a körülöttük lévő, kevésbé urbanizált régiók mutatnak relatíve más fejlettséget.
Szerintem ez a regionális összehasonlítás nagyon fontos, mert rá kell jönnünk arra, hogy a nyugat-európai uniós tagállamok között globális viszonylatban kis különbségek vannak, és ezért az országokon belüli különbségek néha nagyobbak, mint az országok közötti eltérések.
Emellett másodsorban a szerkezeti különbségekről is érdemes beszélni. Az észak-déli fejlettségbéli különbségek részben strukturális adottságokat tükröznek, tehát más a GDP szerkezete különböző országokban. Hogy egy példát mondjak, Dél-Európában nagyon sok embert foglalkoztat a turizmushoz, a vendéglátáshoz kötődő szolgáltató szektor. Erre tekinthetünk Spanyolország és Olaszország nagy előnyeként, de közgazdászként egy olyan szektort látunk, ahol rengeteg kisebb, nem túl hatékony vállalkozás adja a foglalkoztatás és a GDP egy jelentős részét, miközben Németország vagy Skandinávia inkább a technológiailag fejlettebb, magasabb hozzáadott értéket előállító iparágakban foglalkoztatja ugyanazokat a milliókat. Makromutatókban nagy regionális különbségek figyelhetők meg, viszont ezek a különbségek részben a nemzetgazdaságok eltérő szerkezetéből adódnak.
Csakhogy az elmúlt három évben mintha fordult volna a kocka: a déli EU-s gazdaságok jobban állnak, miközben különösen látványos a német gazdaság gyengélkedése. Tényleg valamiféle paradigmaváltásnak lehetünk tanúi?
Nyilván nehéz megítélni azt, hogy az elmúlt néhány év változásai paradigmaváltást hoztak-e, esetleg egy új trendet jeleznek, vagy inkább nagyon komoly globális sokkok átmeneti következményei. A Covid és különösen Oroszország inváziója Ukrajnában különböző mértékben és módon sokkolta az európai gazdaságokat, még Észak-Nyugat-Európán belül is. A két gazdaság, ami leginkább nehézségekkel küzd, az a német és a brit. Utóbbi azért, mert lábon lőtte magát a brexittel: az európai egységes piacról való leválás a brit gazdaságnak nagyon komoly problémákat okozott. London még mindig nagyon erős helyzetben van, de ne felejtsük el, hogy volt olyan év a brexit előtt, amikor az európai tőkepiaci műveletek 78 százalékát a City bonyolította. Nyilván bármekkora piacvesztés jelentős problémát okoz a londoni bankoknak, de a brit feldolgozóipar is ezer szálon függött európai partnerektől. Ezért a kemény brexitnek, amit végül is a konzervatívok levezényeltek, nagyon negatív hatása volt. A G7 országok között a legrosszabb gazdasági teljesítményt az elmúlt tíz évben Nagy-Britannia mutatta. A német gazdaság gyengélkedése az elmúlt három év következménye. Sem a pandémia előtt, sem az alatt nem teljesített rosszul.
A német ipar jelentős mértékben támaszkodott a keletről érkező olcsó energiára, ugyanakkor a keleti piacoknak is nagy jelentősége volt a gépipari exportban, nemcsak az orosz-ukrán piacnak, de a kínainak is, ahol ugye szintén problémák vannak.
Alapvetően geopolitikai sokkok hatottak a német gazdaságra, de hogy ezzel az elkövetkező öt-tíz éven belül hogyan tud megküzdeni Németország, és ennek hosszú távon negatív vagy pozitív következményei lesznek-e, ezt egyelőre még nehéz átlátni. Másrészt az átmenetileg stagnáló német ipari és technológiai export szerepét más európai ország ez idáig nem vette át. Inkább azt lehet látni, hogy új ipari technológiák, például az elektromos autók terén Európa egésze veszít elsősorban az amerikai, részben a kínai gyártókkal szemben. Mivel Németország jelentős erőt képviselt például az autóiparban, ebből adódóan a német (vagy éppen a magyar) GDP-re ez most erősebben hat, mint más országokra.
A másik oldalon Olaszország, Görögország és Spanyolország az elmúlt években komolyan profitált abból, hogy miután a turizmus jelentősen visszaesett a Covid idején, 2022-től kezdve erős növekedés látható ebben a szektorban. Részben ez magyarázza, hogy miért javultak a dél-európai növekedési adatok, de azért azt is tegyük hozzá, hogy semelyik nyugat-európai ország nem büszkélkedhet dinamikus, évi 4-5 százalékos növekedéssel. Inkább arról van szól, hogy melyik ország van recesszióban, és melyik tud 1,5-2 százalékos növekedést felmutatni. Ez nem fogja bezárni az ollót, ami a 90-es évek végétől 2020-ig nyílt ki észak-nyugat-európai, illetve a dél-európai országok között.
Azért elég sok olyan cikk és tanulmány jött szembe az elmúlt hónapokban, mely szerint nem lehet a német gazdaság minden gondját az energiaválságra fogni. Ezek szerint alapvetően strukturális problémákról van szó, és a német gazdaság benne ragadt egy régebbi szemléletben, ahogy az is látszik, hogy a digitalizációban is nagyon le van maradva. Más európai országokra nem feltétlenül igaz mindez.
Az új gazdaságban, tehát a digitalizációban, mesterséges intelligenciában való lemaradás mind e technológiák fejlesztésében, mind azok elterjedésében nem csak Németországban figyelhető meg. Ez megint csak egy összeurópai probléma, ami a ’90-es évek óta tapasztalható, különösen az USA-hoz, de Kelet-Ázsiához képest is. Ennek részben az az oka, hogy az új technológiákat fejlesztő iparágak elképesztő mértékben koncentrálódnak az USA-ban, ezen belül is Kaliforniában, de a chip-gyártás vagy az okoseszközök esetében Dél-Koreában és Tajvanon is. Az amerikaiak hagyományos vezető szerepe mellett a számítástechnikában az európai pénzügyi szektor is nagy hátrányt jelent. Egyrészt az amerikai befektetési bankok sokkal nagyobbak, másrészt a kockázati tőkebefektetésnek sokkal nagyobb hagyománya és jobban kiépült intézményi struktúrája van a tengerentúl.
A csúcstechnológiai ágazatokban az amerikai pénzügyi szektor sokkal hatékonyabban tudja felkarolni a kis startupokat, és utána végigkísérni őket a garázscégtől a több százmilliárd dollárt érő mamutvállalati szintig. Európában ezek az iparágak eredetileg is kisebbek és területileg kevésbé koncentráltak, de az európai bankok azok, akik igazából elhalasztották a modellváltást.
Sokáig kitartottak a 20. századi ipari gazdaság modellje mellett, amikor nagyobb, jól megalapozott cégeket finanszíroznak hosszú távú szerződési keretek között. Egyrészt a kockázati tőkebefektetésben nincs elég pénz és nem elég hatékony, de ugyanakkor arra se képes igazából az európai pénzügyi szektor, hogy gyorsan felfuttasson sikeres csúcstechnológiai vállalkozásokat. Emellett általában is jellemző, hogy – a skandináv országokat leszámítva – Európa GDP-arányosan sokkal kevesebbet fektetett ezekbe az új technológiákba, mint az USA. Még egyszer mondom, nem hiszem, hogy itt Németország van speciálisan nagy lemaradásban. Ezek a technológiák jelentős mértékben átalakították a feldolgozóipar különböző ágazatait az elmúlt tíz évben, és mivel a német GDP-ben ezen ágazatoknak nagyobb a szerepe, ezért a német gazdaság jobban támaszkodott rájuk és általában az ipari exportra, mint mondjuk Franciaország, pláne az olasz és a spanyol gazdaság. Ezért ennek most a német növekedésre nagyobb hatása van.
