„Itt vagyunk, itt is akarunk maradni, és az ország kénytelen elviselni minket, akár istenek vagyunk, akár nem”

Száz évvel ezelőtt jelent meg E. M. Forster regénye, az Út Indiába, ami nemcsak Indiáról szól, hanem arról, hogy két különböző kultúra képviselői addig nem ismerhetik meg egymást, amíg az egyik rákényszerítheti a hatalmát a másikra. Ebből a szempontból Forster klasszikussá vált regénye túlmutat az angol–indiai viszonyon és a múlt század első két évtizedének történelmi és politikai körülményein. Olyan helyzetet ír le, amelyben a megértő közeledés, az előítéletekkel leszámolni igyekvő, őszinte kíváncsiság is félresiklik. Ellehetetlenül a megértés, amíg azok a társadalmi és politikai hálózatok, amelyekbe betagozódunk, elválasztanak.

Vagyis Forster könyve 2025-ben úgy is olvasható, mint a kapcsolatteremtés általános kudarctörténete ott, ahol egyenlőtlen a hatalmi helyzet, tágabb értelemben pedig a mély társadalmi megosztottságot árnyaló és magyarázó regényként is hasznunkra válhat.

Az az India, amelyről Forster ír, a megismerhetetlen idegenség és az alávetett, másik ember jelképévé alakul. Már csak azért is könnyen változik azzá, mert a könyvbeli India ebben a formában a valóságban sem létezett: az angol író két, tíz év különbséggel tett indiai útjának élményeiből keverte ki a maga ismeretlen földrészét. Először az első világháború előtt, másodszor utána utazott Indiába, és a két történelmi szituáció Indiája nyilvánvalóan nem volt ugyanaz. Forster mégis eggyé forrasztotta őket, mert a becsapós cím ellenére nem útirajzot kívánt írni.

Az Út Indiába megjelenését megelőző másfél évtizedben Forster nem adott ki regényt, majd az Út Indiába után sem jelent már meg regénye az életében. Miért ez a hallgatag, rejtőzködő angol volt rá igazán alkalmas, hogy megírja az idegenség és a kommunikációképtelenség nagy regényét?

Szobák kilátással, kijárat nélkül

Forster életrajza felől közelítve egyszerűnek tűnik a válasz. Amíg az anyja élt, Forster vele lakott. Családot nem alapított, mert nem érdekelték a nők. Homoszexuális volt, de meleg kapcsolatait soha nem vállalhatta fel. 1930-tól haláláig, negyven éven át egy rendőr volt a szerelme, de természetesen a külvilág előtt soha nem mutatkozhattak együtt, egy párként. (Nagy-Britanniában 1967-ig törvénybe ütközött a homoszexualitás, de még 1988-ban is súlyosan melegellenes, úgymond „gyermekvédelmi” törvényt fogadott el a brit parlament.)

Mivel tekintélyes vagyont örökölt, Forsternek nem nagyon kellett dolgoznia. A húszas években baloldali lapot szerkesztett, a Daily Heraldot, a második világháború után pedig, már tekintélyes íróként, Cambridge-ben kapott egyetemi katedrát, ugyanott, ahol fiatalkora talán egyedül boldognak mondható éveit töltötte.

Jól ismerte és megvetette a viktoriánus, majd Edward-kori angol középosztály kultúráját, amely akkoriban némi túlzással elnyelte a világot, mivel a brit gyarmatbirodalom, a világ legkiterjedtebb politikai alakulatának „hivatalos” kultúrája, normája, életmódprogramja volt.

Forster fiatalon inkább az arisztokratikus értelmiségiekkel, kora legkifinomultabb irodalmáraival barátkozott. Olyanokkal, mint Virginia Woolf író, Roger Fry művészettörténész, Lytton Strachey író vagy John Maynard Keynes közgazdász, akikkel együtt alkották a Bloomsbury-kör néven elhíresült, sznob baráti társaságot. Ezek az emberek mind erős ellenszenvvel viseltettek Viktória királynő és öröksége iránt. A viktoriánus Anglia a maga erkölcseivel, társadalmi szabályaival olyan klub volt, amelyhez nem akartak tartozni, és helyette megcsinálták a maguk „ellenklubját”.

Klubok és ellenklubok, körön belüliek és körön kívüliek: az elkülönböződés folyamatos kényszere, két világ ütköztetése szervezi Forster műveit.

A századforduló környékén Olaszország volt a vakációzó angolok legkedveltebb úticélja – a vakáció időtöltését is az angolok találták ki, elvégre övék volt a fél világ. Forster első két regénye, az Ahol angyal se jár és a Szoba kilátással olaszországi utazásokról szól, ahol az angol turisták természetesen saját korlátoltságuk miatt képtelenek előítéletek nélkül ismerkedni az idegen tájjal, bármennyire is szeretnének. (Vagy csak azt hazudják maguknak és egymásnak, hogy szeretnének, de egy részük valójában azt sem tudja, milyen az őszinte kíváncsiság.) Ott vannak a másik világ határán, de képtelenek átlépni rajta – röviden és leegyszerűsítve ez volna az a bizonyos szoba, amelynek csak kilátása van, kijárata nincs.

Ezeket a könyveket is jól fogadta a korabeli irodalmi közvélemény, igazi lelkesedést azonban következő regénye, a Howards End, magyarul Szellem a házban váltott ki. Olaszország helyett ezúttal Anglia a helyszín, de Forster otthon is megtalálja a maga külön világait: a bölcsész-értelmiségi Schlegel nővérek, a gazdag kereskedőcsaládhoz tartozó Wilcoxék meg a kishivatalnoki réteghez tartozó, lecsúszott Bast házaspár jószerével három különálló Angliában élnek. Egyetlen helyszín köti össze őket, a halálos beteg Mrs. Wilcox vidéki háza, Howards End, amely esélyt nyújt a különböző társadalmi osztályok találkozására, talán átmeneti megbékélésére is. (A regényt a szerkesztőség augusztusi olvasónaplójában valamivel hosszabban is méltattuk.)

A Howards End megjelenése után Forster elutazott Indiába, röviddel azután pedig kitört a háború. Az írót fegyver nélküli szolgálatra vezényelték Egyiptomba, Alexandriába, az európai kultúra e bölcsőjéről pedig utólag két könyvet is kiadott, Alexandria: A History and Guide című útikönyvét és Pharos and Pharillon című esszégyűjteményét. 1921-ben újra India felé vette az irányt, de akkor már tulajdonképpen vége volt a brit gyarmatbirodalomnak. Politikai-közigazgatási értelemben még nem volt vége (mint ismert, India csak 1947-ben nyerte el a függetlenségét), de „erkölcsi”, ideológiai alapját elveszítette.

A birodalmi gondolatban már csak olyan, többnyire tanulatlan és elszegényedett angolok hittek, akik a világháború után joggal érezhették úgy, hogy kisemmizte őket a huszadik század.

Ekkor jött megint Forster, és megírta, hogy honfitársainak eleve nem volt semmi keresnivalójuk Indiában.