Pár nappal azt megelőzően, hogy Kleist Mainzba érkezett volna, 1803. november 21. delén a városban csoportos kivégzésre került sor. Biztos, hogy Kleist is értesült róla, hiszen a hír mindenkit foglalkoztatott. Schinderhannes már életében legendás útonálló volt, és fennmaradt híre: Baudelaire éppúgy említette, mint később Apollinaire, aki Schinderhannes címmel verset is írt róla az 1913-ban kiadott Szeszek című kötetében, és Paul Celan is hivatkozott rá Huhediblu című versében. Messze földről tömegével jöttek az érdeklődők, közel negyvenezren gyűlve össze a kivégzés helyszínén. Az elítélteket öt szekéren vitték a zsúfolt utcákon át a feketével bevont vérpadhoz, amelynek gerendáit előre vörösre festették. Guillotine-nal történt a lefejezésük, és huszonhat perc alatt végeztek valamennyiükkel.
Azt igyekeztek kideríteni, hogy a levágott fejben marad-e a tudatnak, illetve érzetnek bármiféle nyoma. Két fiatal segédnek még a guillotine tövében ellenőriznie kellett, hogy a frissen levágott fejek mutatnak-e bármilyen életjelet. Amikor Schinderhannes levágott fejét a kezükbe vették, kétfelől a fülébe kiáltottak: „Hallasz?” Azokat a fejeket, amelyeknél az élet jeleire gyanakodtak, azonnal átvitték az orvosokhoz. Ők a fejeket galvanizálták, amelynek során különféle mozgásokat tapasztaltak. Az arcizmok összerándultak, a fogak csikorogtak, az arcjátéktól maguk a kísérletet végző orvosok is megijedtek. Az egyik orvos szemtanú beszámolója szerint: „Húsz perccel a halál beállta után a külső hallójárathoz, illetve a részben preparált, részben lecsupaszított arcidegekhez illesztett százhúsz pár réz- és cinklemezből álló Volta-elem jelentős rángást váltott ki az arcizmokban, egészen a fogcsikorgatásig. Amikor a hidrogénpólust a nyelvgyök idegeire helyezték, a hulla kinyújtotta a nyelvét a szájüregből. Ajkai játéka nagyon élénk volt”. Végül megállapították, hogy a test és a fej annál élénkebben reagál az ingerekre, minél rövidebb idő telt el a kivégzés és a kísérlet között.
A helyi újság, a Mainzer Zeitung 1804 elején többször is beszámolt az orvoscsoport egyéb állatkísérleteiről. 1804 áprilisában, amikor Kleist még javában Mainzban tartózkodott, önálló kiadványként is megjelent a beszámoló a rablók hulláin végzett november végi kísérletekről (Galvanikus és elektromos kísérletek ember- és állattesteken – Galvanische und elektrische Versuche an Menschen- und Thierkörpern). Ebben egyebek közt ilyesmiről lehetett értesülni: „Az összes arcizom gyorsan váltakozó összehúzódása – az alsó állkapocs mozgása által okozott fogcsikorgatással együtt – ugyanazon arcnak pillanatonként változó, gyorsan átalakuló, nagyon különböző kifejezéseit eredményezte; Kizárt, hogy ebből a kiadványból ne lett volna egy példány Wedekind dolgozószobájában is, hiszen az orvos évekkel korábban aktív résztvevője volt a levágott fejekkel kapcsolatos tudományos vitáknak. Az okkult jelenségekre mindig is fogékony Kleist pedig bizonyára el is olvasta. A téma akkor éppolyan aktuális volt, mint kétszáz évvel később, a 21. század elején a mesterséges intelligencia kérdése. Európa-szerte egyre többen írtak és beszéltek róla. A kérdés, hogy a levágott fej él-e még, s ha igen, érez vagy érzékel-e bármit is, illetve van-e éntudata, összefüggött a kor másik nagy témájával, az erkölcsi és fizikai világ, az anyag és a szellem viszonyának kérdésével. Ez pedig az emberről alkotott addigi elgondolások radikális átalakulásával fonódott egybe.
Mit mondana a levágott fej, ha tényleg szólásra lehetne bírni? S mit válaszolt volna Schinderhannes feje a kérdésre, hogy hallja-e a jelenlévőket? Alighanem ugyanazt, amit M. Valdemar, Poe 1845-ös novellájának hőse (Monsieur Valdemar kóresete tényszerű megvilágításban), akit az elbeszélő mesmerizálással mindenáron életben akar tartani. Valdemar, akinek történetét Baudelaire fordította franciára, „túléli” önnön halálát, s amikor szólnak hozzá, így válaszol: „Halott vagyok.”
Tudom, hogy meghaltam.
Él-e a levágott fej? Ez egyre többeket foglalkoztatott. A guillotine az emberről alkotott addigi képet is alaposan összezavarta.
*
Térjünk vissza a svájci festőnövendékhez, Barbara Bansihoz. 1792 szeptemberében a vérengzések közepette egy jakobinus küldött megkönnyebbülve nyugtázta egy barátnőjének írott levélben: „a te gyönyörű szemedet nem szennyezték be azok a szörnyűséges látványok, amelyeket az elmúlt napokban tapasztaltunk.” Barbara Bansi tekintete aligha maradt ilyen ártatlan. Sajnálja ugyan a királyt, amikor azt 1793. január 21-én kivégzik, de közben rajong Marat-ért, akinek a holttestét a festő David, Marat és Robespierre híve, bebalzsamoztatta, hogy elkészíthesse híres festményét a kádban ülő halott forradalmárról, mellén sebbel, amelyből azóta is patakzik a vér. A kép 1795-ben visszakerült David műtermébe, így Ingres és Barbara Bansi biztosan ismerték azt.
A lány naplójában a művészettel kapcsolatos feljegyzések a kivégzésekről szóló híradásokkal váltakoznak. Hol a párizsi parkok szétdúlását sajnálja, hol egy rajzban megörökítésre érdemes pillanatnyi benyomását rögzíti. Figyelme ide-oda csúszkál a jelenségek között, nincs egy erős vezérfonal, amely segítené, hogy ne tévedjen el a benyomások útvesztőjében. Úgy téblábol a világtörténelem eseményei között, mint majd A pármai kolostorban a waterlooi csatatéren Fabrizio del Dongo, aki szintén mindent észlel, anélkül hogy rálátása lenne a nagy egészre. Párizsban persze nem csak a tizenhat éves lány érzi úgy, hogy labirintusban kereng – ez az általános élmény, amely nem múlik el többé.
Ingres Barbara Bansiról készített rajzán ott a léggömb, amely 1797 októberében a Parc Monceau-ból emelkedett fel. Amikor október 22-én megrendezték az ejtőernyő-bemutatót, Barbara Bansi korántsem egy közömbös helyszínen tartózkodott. Akármerre ment, a halál nyomaiba botlott. És közben vitt magával egy távcsövet. De nemcsak azért, hogy az ejtőernyőst figyelje, akinek egyébként háttal ül, hanem hogy jobban lássa a milliónyi eseményt, ami, ha szabad szemmel nézné, talán elkerülné a figyelmét.
1793–94-ben a német természettudós, Georg Forster a forradalmi események által felkavart Párizsban tartózkodott, ahol Barbara Bansi nevelőanyjának szalonjában is többször megfordult. A milliónyi benyomás közepette ő is csak szédelegni tudott. Úgy érezte, az események hullámként csapnak át a feje fölött, s képtelen összeilleszteni a látottakat. Minden szétforgácsolódott. Mindenki mást remél a forradalomtól, állapítja meg, és ezért kicsit mindenki csalódott. „Ám ha kénytelenek vagyunk felismerni, hogy a gondviselésnek a forradalommal egészen más célja van, mint hogy egy maréknyi becsvágyónak kielégüljön a szenvedélye…, akkor ez a hatalmas, bizonyos tekintetben példátlan esemény a maga összességében olyan mindent felülmúló jelentőségre tesz szert, s összbenyomását tekintve olyan hatalmassá lesz, hogy nem győzök csodálkozni, ha egészséges szemű emberek nagyítóüveget fognak, hogy e bolygó atmoszférájában a napfényben táncoló porszemecskéket figyeljék”. „Nagyvárosi káoszt” emleget Restif de la Bretonne is, ugyancsak 1793-ban. Minden egyéb a teljes összevisszaság állapotában. Ha pedig valami tökéletes fókuszban van, minden más élességét veszíti. Ilyenkor nem árt egy távcső.
Barbara Bansi, ha a távcsővel, melyet Ingres a kezébe adott, pásztázni kezdte volna a környezetét, tekintete előbb vagy utóbb egy guillotine-nál állapodott volna meg. A halálnak ennél a mitikussá nőtt emlékművénél, amelynek a lehető legegyszerűbb a mechanikus szerkezete. Nem csoda, hogy az egyik legnépszerűbb látványosságnak bizonyult. Victor Hugo Egy halálraítélt utolsó napja című, 1829-ben megjelent regényében a guillotine-nal kivégzendő elítélt ezt látja, amikor viszik a kivégzés helyére: „Szemközt, az előtt a négyszögletes torony előtt, amely az Igazságügyi Palota egyik sarkát alkotja, csapszékek vannak, melyeknek félemeleti ablakai tele voltak kíváncsikkal, akik nagyon örültek, hogy ilyen jó helyet kaptak. Kiváltképen a nők! Hej, de jó napjuk lesz ma a kocsmárosoknak! Asztalokat, székeket, állványokat, kocsikat adtak ki bérbe, amelyek csak úgy roskadoztak a nézők terhe alatt”. 1793. június 19-én, amikor összeesküvés vádjával tizenkét embert guillotine-nal lefejeztek, egy rendőr beszámolója szerint az emberek rohantak, nehogy elszalasszák a kivégzést: „Hanyatt-homlok futottak, mert féltek, hogy lemaradnak a tragikus jelenet látványosságáról. Majdnem mindegyiküknél volt egy elegáns operai látcső (lorgnettes fines), és nem nyugodtak, míg meg nem találták a pontot, ahonnan a legjobb rálátás nyílik.”
A guillotine-nal történő kivégzés a szó szoros értelmében teátrális eseménynek számított. Camille Desmoulins elmondása szerint, aki maga is guillotine alatt végezte, az egyik párizsi színházban egy bohózat színrevitelekor már a forradalom előtt egy-két évvel a guillotine-hoz hasonló kivégzőeszköz szerepelt kellékként. 1793 júliusában a Théâtre du Lycée-ben bemutattak egy színdarabot La Guillotine d’amour címmel. Látta vajon Barbara Bansi, kezében az Ingres által megörökített látcsővel? 1793-ban Goethe levélben kérte az anyját, hogy vegyen Frankfurtban egy miniatűr guillotine-t, hogy az ötéves fiának ajándékozhassa karácsonyra (ám az anya erre semmi pénzért nem volt hajlandó). Párizsi útinaplójában Georg Forster a következőről számolt be: „A guillotine – mondta a minap egy párizsi nő – az emberség utolsó rezdülését is elfojtja bennünk. Még a gyerekeim is erről beszélnek, miközben játszanak, és az utcakölykök nemrégiben néhány macskát guillotine-oztak; sőt, azt mondják, hogy egy bizonyos kisvárosban egyikükön ki is akarták próbálni a kísérletet.”
Barbara Bansinak volt mit néznie a távcsővel.
*
A guillotine képe örökre egybefonódott a francia forradalommal. Pedig már évszázadokkal korábban is alkalmazták. Lucas Cranach is készített egy metszetet Szent Máté guillotine-nal végrehajtott lefejezéséről – amit persze akkor még nem guillotine-nak neveztek.
Az 1790-es évek elején mégis az újdonság erejével hatott. „Egy király, egy királyné, egy püspök, egy apa meggyilkolása egyszerű emberölésnek (homicide) minősül” – írta 1790-ben a Csatorna túlpartján Edmund Burke, aki a forradalmat elutasítva mindebben természetesen szentséggyalázást (sacrilege) látott.
„Szentség” nélkül azonban semmilyen közösség nem tud tartósan fennmaradni; nincs olyan politikai képződmény, amely ne próbálná meg mítoszokkal körülbástyázni magát. A forradalom ellenzői, mint például Joseph de Maistre Isten büntetését látták a forradalomban, míg a hívei a Messiás érkezését ünnepelték. A forradalom kitörését követően Párizsban gombamód szaporodtak az olyan csoportok, amelyek a forradalomban az Apokalipszisnek, Krisztus Királyságának vagy az Új Embernek az eljövetelét látták: próféták, látnokok, jósok tömege lepte el az utcákat – egy új, nem földi időszámítás látszott kezdetét venni. A mágikus gondolkodás a guillotine-t sem hagyta érintetlenül. A guillotine az új Isten oltárává vált. Rövidesen La Sainte Guillotine-ként emlegették, sőt 1794-ben készült olyan karikatúra is (igaz, nem egy franciától, hanem a skót festőtől, Isaac Cruikshanktől), amelyen a guillotine-on ez a felirat látható: „THIS IS MY GOD”. „Az Ész kultusza”, melyet 1793 novemberétől kezdtek látványosan megünnepelni, egy új vallással ért fel. Ahogyan másfél évszázaddal később, az 1947-ben rendezett szürrealizmuskiállítás katalógusában Georges Bataille írja majd: „Az éjszaka is Nap, és a mítosz hiánya is mítosz: a leghidegebb, a legtisztább, az egyedül igaz mítosz.”
aminek leghíresebb példája Robert-François Damiens kivégzése volt, amelynek emléke ekkor még elevenen élt. A XV. Lajos ellen merényletet tervező Damiens-t 1757 tavaszán a legborzalmasabb kínzásoknak vetették alá. Guillotinnel egyetértve még Charles-Henri Sanson, a híres hóhér is amellett érvelt, hogy fel kellene hagyni az elítéltek akár napokon át tartó kínzásával. Forró ólom és kerék és lovak és különféle kínzóeszközök helyett egy egyszerű gépezetre (d’un simple mécanisme) van szükség, javasolta dr. Guillotin. Két évvel később, 1791. szeptember 21-én törvényerőre emelkedett, hogy tilos a kínzás, és az elítélteket kizárólag lefejezni szabad. Mindenkit, egyformán. A szabadság, egyenlőség, testvériség nevében. A guillotine, amellyel a legkülönfélébb rangú embereket lefejezik, akár az utolsó ítélet: garantálja, hogy nemcsak életükben, hanem halálukban is egyenlőek.
De hogyan lehet kínzás nélkül lefejezni valakit?
1792-ben a sebész és fiziológus Antoine Louis, a Királyi Sebészeti Akadémia (Académie Royal de Chirurgie) titkára bejelentette: „Egyszerű ilyen gépet építeni, amelynek hatékonysága vitathatatlan. A lefejezés az új törvény szellemének és szándékának megfelelően pillanatok alatt megtörténik; könnyű lesz kipróbálni holttesteken, sőt élő bárányon is.” Az első szerkezet megépítésével egy Párizsban élő német zongorakészítőt, Tobias Schmidtet bízták meg, a főhóhér, Charles-Henri Sanson javaslatára. Sanson unokája a visszaemlékezéseiben leírja, hogy Schmidt és Sanson rendszeresen együtt zenéltek; Schmidt zongorázott, a hóhér hegedült. A guillotine megépítésének gondolata egy ilyen közös zenélés közben vetődött fel, Gluck Orfeusz és Euridikéjének egy áriája és az Iphigénia Auliszban egy duettje között. Nem is lehetett volna alkalmasabb időpontot találni: Orfeuszt a mítoszban széttépték, Iphigéniát pedig feláldozták.
Miután meggyőződtek róla, hogy a gépezet hibátlanul működik, Schmidt nyolcvanhárom guillotine megépítésére kapott megbízást. Amikor később kérte a hasznos felfedezések és találmányok után járó jogdíjat, amit 1793. január 7-én törvénybe iktattak, a minisztérium azzal utasította el, hogy az emberiség megrettenne, ha egy ilyen barbár találmány után szabadalmi jogot fizetnének. Az első tényleges kivégzésre egy héttel a főpróba után, 1792. április 25-én került sor: a place de Grève-en egy bűnöző, Nicolas Pelletier volt – ahogyan egy korabeli újság írta – „a melankolikus kísérlet alanya”.
A guillotine szerkezete ettől kezdve ott maradt a téren – a hóhér Sanson esténként a biztonság kedvéért csak a bárdot szerelte le és vitte haza.
A párizsiak meggyőződhettek a készülék gyorsaságáról és hatékonyságáról. Dr. Guillotin már 1790. január 21-én a Nemzetgyűlésben bejelentette – a képviselők harsány nevetése közepette: „Uraim, a gépezetemmel egy szempillantás alatt le tudom vágni az Önök fejét, és a legkisebb fájdalmat sem fogják érezni.” 1792. június 8-án egy szemtanú szerint a guillotine „oly gyors volt, mint a villám, amely a mennydörgés előjele vagy előfutára. Egy szempillantással sem látni, amint a fej tizenhét vagy tizennyolc hüvelyknyire ugrik előre a testtől”. A guillotine nemcsak költségkímélő volt, hanem hatékony is. Miután 1792 augusztusában megsűrűsödtek a politikai kivégzések, egyre gyorsabban lehetett működtetni. Sanson egy ízben harminchat perc alatt vágott le huszonkét fejet. Volt, hogy huszonegy girondistát huszonhat perc alatt végeztek ki; egy másik alkalommal pedig, ennél jóval gyorsabban, huszonkét girondistát tizenhárom perc alatt. 1794. június 17-én ötven embert huszonnyolc perc alatt sikerült lefejezni.
Földényi F. László: A guillotine hosszú árnyéka
Jelenkor Kiadó, 2023
