Úgy még nem gyorsultam sosem. El is ájultam. Úgy keltem föl, hogy már leszállunk
– meséli IZ, azaz László Bence élete első repülőútjáról, abból az időszakból, amikor Németország és Magyarország között ingázott. Ahogy sokan az itthoni építőiparban, úgy ő is megnézte, hogy zöldebb-e a szomszédban a csemperagasztó, bár a szomszédnál azért tovább ment, Nürnbergbe és Bremerhavenbe járkált át másfél-két éven keresztül. Végül hazahozta a honvágy, ez a „kis marék föld”. Bence most munkát keres, ugyanis – az egyébként jól fizető – villanyszerelő melóját feláldozta azért, hogy elindulhasson az ország legnagyobb hiphop tehetségkutatóján. Amikor a főnöke nem engedte el a verseny selejtezőjének napjaira, akkor úgy döntött, elenged valamit azért, hogy legyen valami más, és benevezett a 2024-es Budapest Open Micra. Az immár harmadik évadánál járó műsor egyik alkotója egyébként Bernáth Szilárd, a Larry című nagyjátékfilm rendezője, ami történetesen épp egy rapzenei tehetségkutatón elinduló falusi srác útját követi végig.
Zsebkendő a zsebbe, bakancs a lábra
Első utunk a szolnoki vasúti sínekhez visz, ahol Bence felidézi nekünk a töredékét annak a sok hülyeségnek, amit elmondása alapján tinédzserekként csináltak. „Kikértem egyszer az erkölcsimet, kíváncsi voltam. És üres! Pedig bontogattuk a szárnyainkat rendesen. Reggel felkeltünk, és onnantól csak bajt kevertünk. Odamentünk a sorompóhoz, átugrottuk, azt’ be a tilosba.”
A kallódás mellett azért mégiscsak megtanult egyet s mást: mikor elkezd folyni az orrom, Bence egy rutinos mozdulattal előránt a kabátzsebéből öt darab szépre hajtott zsebkendőt, és felém nyújtja. „Derék behúzva, zsebbe zsebkendő” – tanulta édesanyjától. Az utunk során rajta lévő pitbullos kabát és a farmer nem az alapviselete, hétköznapokban csak munkásruhában – abból amúgy is több van, mint polgáriból – meg bakancsban jár.
A bakancs azonban már nem úgy része az életének, mint szakközepes korában volt. A szolnoki rockerek ugyanis rendszeresen összejártak a helyi művházba vagy épp a kocsmába, hogy történelemről, nagymagyarságról beszélgessenek. Voltak filmvetítések, koncertek, és a hungarista csoportosulás üléseihez a határon túlról is érkeztek magyarok. Elmondása alapján a csapatban nem politizáltak, de a dolog mégis egy rossz irány volt, amiből gyorsan ki is lépett. Egy ideig ott tartotta a magyar történelem iránti szeretet, ugyanis itt többet hallott a nemzeti gyökerekről, mint amit az iskolában elégségesnek tartott. Élvezte, hogy ebben a közegben le lehet ülni idősebb emberekkel, akik régi történeteket mesélnek, vetítenek a hét vezérről, a tatárjárásról, a Don-kanyarról és egyéb történelmi eseményekről, amik meghatározzák, hogy kik is azok a magyarok.
Abból, amit ma tudok, semmit nem az iskolában tudtam meg. Én úgy haragszok az iskolára… Kimentem németbe’, itthon nem fizettem a tébémet, hazajöttem, azt’ hatszázezerre megbüntettek. Na, csókolom, mondom, akkor mire készít fel engem ez a kurva iskola? Hát a saját jogaimmal nem vagyok tisztában. Húszévesen nem tudom mi az, hogy társadalombiztosítás, egy csekket nem bírok kitölteni, ha anyám nem tanítja meg. Magyarán mindenre felkészítettek, csak az életre nem. Arra tanítottak meg, hogy menjek be egy gyárba, dolgozzak nyolc órát, menjek haza, aludjak, reggel menjek a dolgomra, azt’ kezdődik elölről. Csak én ezt nem hiszem el, hogy ez ennyi.
Hogy hogy lett vége a rocker korszaknak? Egy összejövetelből úton hazafele – bakancsban – szembejött vele egy cigány társaság. Biztos volt benne, hogy meg fogják verni, azonban egy cigány bácsi megvédte. Ez az élmény ráébresztette, hogy ez az egész nem kell neki, abba kell hagyni a gyűlöletet, a bántást, főleg, hogy sok cselekedetnek az okát sem tudja már megmondani. Nem mellesleg pedig az akkori barátainak a fele ma ül, és olyan is van, aki már nem él.
