A fanfiction ugyan viszonylag új fogalom, a koncepció mondhatni az emberiséggel egyidős: mióta vannak történetek, azóta vannak, akik szeretik kicsavarni, átgyúrni, folytatni és kiegészíteni azokat. Egy ideig ez a világon senkit sem zavart. Egyrészt volt egy rakás mítosz, népmese, archetípus, közismert karakter, mitikus lény, bevett fordulat és toposz, ezeket mindenki teljes nyugalommal fel- és újrahasználhatta. Másrészt még a hivatásos írók között is tökéletesen megszokott dolog volt kisebb-nagyobb cselekményszálakat, konkrét szereplőket vagy akár egész történeteket kölcsönözni egymástól. Az egyik legkorábbi példaként Vergiliust és az Iliászból kölcsönvett Aeneast szokás emlegetni, de William Shakespeare is szívesen nyúlt inspirációért bármihez, ami a keze ügyébe került. Legtöbb darabját nem saját kútfőből, hanem régi történetekből, kortárs drámaírók műveiből vagy valós történelmi eseményekből, személyekről írta.
Ha a fanfictiont »amatőrök létező történeteket újramesélő munkájaként« definiáljuk, akkor nem nehéz arra a következtetésre jutni, hogy a középkor legfontosabb könyve, a Biblia is fanfiction volt: Máté, Márk, Lukács és János ugyanazt a történetet mesélték újra ugyanarról a karakterről – és nem voltak hivatásos írók. A fanfiction ilyen meghatározása azonban történelmi ferdítés volna. A középkorban nem voltak rajongók, ahogy nem voltak szerzők sem
– fogalmaz a Guardian témában írott cikke. Az emberi történelem nagy részében az, ahogy történeteket meséltünk, sokkal közelebb állt a mindent és bármit szabadon felhasználó fanfictionök működési elvéhez, mint a történeteket és kitalált világokat szigorúan a szerzőikhez kötő mai elbeszélési formákhoz. Eljött azonban a fordulópont, amikor számítani kezdett, ki vetett először papírra egy karaktert.
Emberrablás vagy kulturális felszabadítás?
Magukkal a szerzőkkel és ügyes-bajos jogaikkal igazán csak a 18. században kezdett bárki foglalkozni (az első angol szerzői jogi törvény Stuart Anna 1709-es rendelete volt). A szellemi tulajdon koncepciójának megjelenése aztán az irodalomról és a fikcióról való gondolkodást (is) alapjaiban megváltoztatta: a szereplőknek, történeteknek, világoknak tulajdonosai lettek. Ez persze továbbra sem rettentette el az amatőr írókat a történetek és karakterek felhasználásától. Daniel Defoe felháborodottan konstatálta, hogy regényétől elragadtatva mások is írni kezdtek Robinson Crusoe-ról, sőt, egyenesen emberrablásnak nevezte a karaktere szerepeltetését.
Más szerzők kevésbé zavartatták magukat: az 1920-as években Arthur Conan Doyle rajongói London- és New York-szerte Sherlock Holmes-társaságokat alapítottak, és találkozóikon – amellett, hogy a detektív kokainfüggőségének és zsenialitásának összefüggéseiről értekeztek – ontották magukból a saját történeteket Mr. Holmesról és Dr. Watsonról. Amikor egy amerikai szerző, William Gilliatte írt egy színdarabot a detektívről, megkérdezte Conan Doyle-t, megházasíthatja-e a karaktert.
Megházasíthatja, megölheti; azt csinál vele, amit akar
– válaszolta nagyvonalúan az író.
A modern fanfiction valahol a 60–70-es évek sci-fi kultúrájában gyökerezik. Minden azzal kezdődött, hogy az 1966-ban bemutatott, Star Trek című sorozat népes rajongótábora türelmetlenkedni kezdett. Soha ilyen aktív közösség nem alakult ki azelőtt televíziós műsor körül, az alkotók tehát érthető módon nem voltak felkészülve arra a csillapíthatatlan szomjúságra, amellyel az igazán elkötelezett rajongók fordulnak a kedvenc tartalmaikhoz. A virágkorát élő science fiction műfajban amúgy is jellemző volt az olvasók/nézők aktív részvétele, a nem hivatalosan terjesztett rajongói magazinok (fanzine-ok) közül rengeteg íródott sci-fi témában (Isaac Asimov is ilyen lapokban kezdett írni, mielőtt hivatásos író lett belőle). Mindjárt 1969-ben el is indult az első, kifejezetten a Star Treknek szentelt fanzine, a Spockanalia, amelyben a rajongók megvitatták, elemezték, kritizálták a műsort. Mikor pedig hiába vártak az újabb részekre, saját kezükbe vették a dolgot, és nekiláttak maguk megírni a karakterek további történeteit – például arról, hogyan talál egymásra Spock és Kirk, mikor kettecskén egy lakatlan bolygón ragadnak.
Az internet megjelenésével aztán ez a – nevezzük így – irodalmi jelenség felfoghatatlan növekedésbe kezdett, demokratizálódott, ezzel párhuzamosan pedig természetesen nagyot vesztett az átlagminőségéből. Az általánosan elfogadott szabály az lett, hogy bárki bármiről írhat (az íróknak úgyis kevés esélyük van az internetes oldalakon terjedő tartalmak megállítására), amíg feltünteti az eredeti szerzőt, és nem csinál pénzt a történetekből.
