Sétáljunk ki az utcára! Egymás mellett a bankfiók, a közért és a virágüzlet. Mi a közös a banki ügyintézőben, a pénztárosban és a virágkötőben? Az, hogy mindhárman szeretik A remény rabjait.
A remény rabjait ugyanis mindenki szereti.
Olyannyira, hogy a világ legnagyobb online filmes adatbázisában, az IMDb-n évek óta ez a film vezeti a legjobb filmek toplistáját. 2,9 millió felhasználó szavazott rá és adott neki magas pontszámot. Ezzel Frank Darabont rendezése megelőzte A keresztapát és a harmadik helyre felkapaszkodott Batman-filmet, A sötét lovagot.
Miért alakult így? Több válaszunk is van. Az első banális: A sötét lovag 2008-as bemutatója után az elvakult Batman-rajongók annyira szerették volna, hogy új kedvencük átvegye a vezetést a toplistán, hogy stratégiai hadmozdulattal lepontozták az akkor még élen álló A keresztapát. A sötét lovag teljes hatalomátvételéhez így is kevesen voltak, viszont helyzetbe hozták az ezüstérmest, A remény rabjait, amely így az élre tört, és azóta is ott tanyázik. Az IMDb persze ma már nem olyan fontos igazodási pont, mint a kétezres években, de ez csak még világosabbá teszi, hogy Darabont filmjének elsőségét ezen a felületen jelen állás szerint nem veszélyezteti semmi.
A másik válaszkísérletünk A remény rabjait övező, egyöntetű szeretet megmagyarázására távlatosabb, és végre elszakad az olyan gyermeteg, bár kétségkívül szórakoztató játékoktól, mint a műalkotások pontozása az interneten.
Hogyan érte el ezt a minőséget az író-rendező (amúgy magyar származású) Darabont?
Gyerekgyilkosból drága öregúr
Elég meglepő, hogy az emberi méltóság megőrzésének e példafilmje éppen a rémkirályként emlegetett Stephen King elbeszéléséből készült. Aki viszont nem csak az író klasszikus horrorjait ismeri, tudhatja, hogy a saját gyerekkorának időszakában, az ötvenes években játszódó műveiben King is szelídebb, olykor egyenesen nosztalgikus hangot üt meg. Különösen így van ez két, gyerekhősöket a középpontba állító munkájában, az Állj ki mellettem!-ben és az Atlantisz gyermekeiben. Előbbi novellából készült az Állj mellém!, egy másik rangos King-filmadaptáció, amelyben A remény rabjaihoz hasonlóan ugyancsak fontos szerep jut a bajtársiasságnak és az összetartásnak (a fantasyhoz közelebb húzó regény, az Atlantisz gyermekei Anthony Hopkins-os filmváltozata nem aratott sikert).
A remény rabjai irodalmi eredetije nyersebb és színtelenebb, mint a Thomas Newman hömpölygő vonósaival alázenélt adaptáció. Darabont filmjében egy kicsit minden rab nemesebb lélek. Hogy csak egyetlen, jelzésértékű különbséget említsünk: a filmből nem derül ki, miért is kapott életfogytig szóló börtönbüntetést Red, a történet elbeszélője, vagy éppen Brooks, a kicsi varjút nevelgető, intézményfüggősége miatt aztán szabadulása után az öngyilkosságba menekülő öregúr.
Ha ezek az információk a filmből is kiderülnének, a Brooksot játszó James Whitmore máris egy kicsit kevésbé tűnne angyalinak.
King ráadásul ugrál az időben, a negyvenes évek végéről előreugrik a hatvanas évekre, amikor már Andy Dufresne a börtönigazgató kedvence – mivel pénz- és adóügyi szakértelmével segít neki tisztára mosni a rabok ingyenmunkájával szerzett bevételt –, majd visszatér a megelőző évtizedre, hogy összefoglalja, akkor hogyan alakult Andy börtönélete. Red csapongó elbeszélésmódja és általában véve a szigorúan az ő nézőpontjára korlátozódó történet miatt Andyhez is nehezebb közel kerülni, ha csak az elbeszélést ismerjük. Darabont filmjében viszont Andy Dufresne igazi hős.
