„A filmipar elvesztette az érdeklődését, hogy történetet mondjon el bárkiről, aki elmúlt 43 éves” – interjú Tim Robbinsszal

Mikor és hogyan vált a színház fontossá az életében? 

Mindig is vonzott a színház. Már tizenkét évesen egy New York-i Társulat, a  Theatre for the New City tagja lettem, akikkel utcaszínházi előadásokkal léptünk fel nyaranta.  Öt nyáron át dolgoztam velük, azután felvettek a főiskolára. Már ekkor a rendezés érdekelt leginkább, színházrendező szerettem volna lenni.  A legtöbb kurzus, amelyen részt vettem a főiskolán, írásról és rendezésről szólt. Szerencsém volt, mert amikor elvégeztem a UCLA-t, azonnal meg tudtam alapítani a The Actors’ Gang-et. Sikerült finanszírozást szereznem.

Nemcsak rendez a saját színházában, hanem darabíróként, sőt zeneszerzőként is közreműködött a legutóbb bemutatott Ramazuri (Topsy Turvy) előadásukban. Hogyan zajlott ez a munkafolyamat? 

A pandémia ideje alatt is folytattuk a munkát a The Actors’ Ganggal, workshopokat tartottunk. Mindenkit arra biztattam, hogy mélyüljön el egy kicsit a görög mitológiában, mert ebben a kihívásokkal teli időszakban talán a mitológiában találunk válaszokat arra, ami most velünk és a világgal történik. A workshopok alatt ismertem fel, hogy nagyon is válaszolnak a kérdésekre a görög mitológia istenei és hasonlóságokat véltem felfedezni az ókori görög társadalom és korunk társadalmi jelenségei, dinamikája között. Rá kellett döbbenem, hogy a kor, amelyben élünk, maga a görög mitológia, amelyben görög drámák zajlanak. A görög drámákban a szereplők sokszor istenek, félistenek, és dialógusokat folytatnak a halandókkal. Ezért elkezdtem párbeszédeket írni az ember és a görög istenek között egy londoni karanténban. Így kezdődött, ebből született meg a Ramazuri.

Ön a civil életben hogyan élte meg a járvány időszakát? 

Az egyetemen történelmet is hallgattam, és a pandémia alatt nem akartam elhinni, hogy ez történik. Hogy eljön az az idő az emberiség történelmében, amikor lezárják az egész világot… Kíváncsian szemléltem, hogy mi lesz ennek a következménye és a kimenetele. Megértettem az okát, de azt is kerestem, hogy mi vezetett ahhoz, hogy most itt tart az emberiség, és miért vagyunk most a házak rabjai. Számomra ez az időszak – amelyen mindannyian átmentünk a járvány során – egy nagyon természetellenes állapot volt.

Kicsit belelátva a színház mindennapjaiba, meglepőnek találtam, hogy a The Actors’ Gang színházi struktúrája merőben különbözik az európai (magyar) színházi felépítéstől. A legkomolyabb eltérés, hogy a színészek a színházi hierarchia minden szintjén részt vesznek a munkában, legyen az közönségszervezés, ruhatár, jegyszedés, vagy ha úgy alakul, beállnak a büfébe. Nem egyszer tapasztaltam meg, hogy az egyik előadásban főszerepet játszó színész egy másik estén italokkal szolgálja ki a nézőket. Elmondható általánosságban, hogy ez a színházi struktúra jellemző az Actors’ Gang-hez hasonló amerikai társulatokra? 

Nem igazán ismerem a többi társulat felépítését, de azt egészen biztosan tudom, hogy nem sok olyan színház van Amerikában, amely állandó társulattal büszkélkedhet. Leginkább darabra szerződnek a színészek, és ahogyan a filmes világban, castingokon dől el, hogy ki fog játszani az adott előadásban. Mi igazi társulat vagyunk. Van olyan tagunk, aki több, mint húsz éve tagja az Actor’s Gangnek, van, aki tíz éve, és vannak friss arcok is. Van egy természetes mozgás, de ez valóban egy színházi társulat, ami ritkaságszámba megy Amerikában. Amikor annak idején elkezdtük a színházat, mindenki önkénteskedett. Nem volt formális szervezeti felépítésünk, főállású ügyvezető igazgatónk, mint manapság. Csak egy csapat frissen végzett színész voltunk, akik játszani szerettek volna és színpadon lenni. Mivel egyre több produkciónk lett, ezért a holdudvarunkból bekapcsolódott több önkéntes segítő is, akik például cserébe élvezhették a workshopjainkat. Az elmúlt húsz évben ez annyit változott, hogy szerettem volna ezeket a lelkes és sokszor tehetséges embereket megtartani magam körül, és ezért a pályázati pénzeket, amelyet például színészképzésre kaptam, visszaforgattam feléjük és az addigi önkéntes munkáért némi pénzt tudtam ajánlani. Biztos akartam lenni abban, hogy ez a pénz, amit az ő képzésükre kaptunk, sikeresen visszaforgatódik feléjük. Miután egyre nagyobbra nőtt az Actors’ Gang, fokozatosan munkahelyteremtő színházzá vált, ezért a színházon belüli pozíciókat először a saját tagjaink számára ajánlottam fel, mert én is sokkal szívesebben dolgozom a társulat tagjaival, mint kívülről érkező munkavállalókkal. Sokan éltek a lehetőséggel, és ezért láthatja sok színészünket más munkakörben is feltűnni azokon a napokon, amikor nincsenek színpadon.

Ez a fajta bensőséges csapatszellem megmutatkozik a szakmai munkán is? Mennyi szabadságot ad a színészeinek a darabok készítése során, a kreatív folyamatban?  

Másképp dolgozunk, mint a legtöbb színház. Az Actors’ Gang tagjai teljes szabadságot élveznek a kreatív folyamat egészében. Az én feladatom rendezőként, hogy a színészeimet a megfelelő érzelmi állapotba hozzam, céltudatossá tegyem. Nem pedig az, hogy intellektuálisan elmagyarázzam, hogy a darabnak a rá vonatkozó része szerintem miről szól, vagy, hogy megrajzoljam előre a karaktereket. Ezt a színésznek magának kell felfedeznie. Az elmúlt negyven évben ezt a metódust követtem. Még az Actors’ Gang előtt, 1984-ben, amikor rendezőasszisztensként dolgoztam, megtapasztaltam azt, hogy mivel jár az, ha blokkoljuk a színészeket, és megmondjuk nekik, hogy hol kell lenniük és mit kell csinálniuk. Azt vettem észre, hogy ez a fajta szörnyű metódus a színházcsinálás ellensége. És az Actor’s Gang a színházcsinálásról szól. Nem pedig a rendező intellektuális önmegvalósításáról. Úgyhogy én az a fickó vagyok, aki ott állok mellettük és segítem őket abban, hogy teljesen át tudják adni magukat érzelmileg a játéknak. Hiszem, hogy ezen a folyamaton belül megtalálják a karaktert is a színészek.

Egy ilyen jellegű alkotómunkát nehéz időbeli határok közé szorítani, mert ahhoz, hogy megszülessen az előadás, lehetséges, hogy több időre van szükség, mint mondjuk a kitűzött próbafolyamat időintervalluma. Volt már arra példa, hogy egy próbafolyamat végén elégedetlen lett a végeredménnyel és elhalasztotta a premiert? 

Olyan, hogy a végeredménnyel elégedetlen lettem volna, soha nem történt. De valóban vannak olyan darabok, amelyekre több idő kell. Szerencsére az Actors’ Gangben megvan az a luxus számunkra, hogy a kitűzött premiert arrébb tudjuk tenni, akár egy héttel is. De ez már elég régóta nem történt meg. Az az igazság, hogy már amikor egy próbafolyamatba belekezdünk, már akkor egy lapon vagyunk a csapattal, mert mindenki ugyanabban a (színész)tréningben vesz részt, és emiatt a próbafolyamat elemei is ismertek a társulat számára. Így sokkal gyorsabban haladunk, és hamarabb el tudjuk érni a kívánt eredményt.

Volt valaha olyan érzése, hogy egyfajta tisztelettudó távolságtartás van Ön és a társulat – leginkább újabb – tagjai között? Hogy megrettenti őket az, hogy egy világhírű, Oscar-díjas színésszel dolgozhatnak, feszélyezi őket abban, hogy önmaguk legyenek? 

Én sosem éreztem ezt, de ennek az lehet az oka, hogy nem is így tekintek magamra. Amikor ezekkel a színészekkel dolgozom, akkor tanárként és rendezőként vagyok jelen a munkafolyamatban. Ha van is ilyen, próbálok nem tudomást venni arról az ideges energiáról, amelyet a színészek érezhetnek. Azt gondolom, hogy ezt mindenkinek önmagában kell leküzdenie.

Szerepel A siló című sikeres sorozatban, melyben Bernard Holland szerepét alakítja Rebecca Ferguson, Rashida Jones és Iain Glen mellett. A streamingkultúra megjelenésekor még nem volt gyakori dolog, hogy világhírű, Oscar-díjas színészek tűnnének fel a sorozatokban, de néhány éve már ez nem számít meglepő ténynek. Mit gondol erről a változásról? 

Nos, már nem a kilencvenes években élünk. Már nem készítenek olyan filmeket Hollywoodban, amilyeneket akkor készítettek. Az a fajta tartalom a kábelcsatornákra és a streamingszolgáltatók platformjára költözött. Ami engem színészként érdekeltté tesz abban, hogy igent mondjak egy forgatásra, az egy jó forgatókönyv, jó írók, jó emberek, jó stáb és jó producerek. Fontos számomra a történetmesélés. Hamarabb mondok igent egy jó sorozatra, mint egy gyenge filmes forgatókönyvre. Úgy látom, hogy a filmipar elvesztette az érdeklődését, hogy történetet mondjon el bárkiről, aki elmúlt 43 éves. A filmgyártás az üzleti érdekek által mozgatott iparággá vált. Az üzleti élet kontrollálja a filmkészítést.

Hollywood jelenleg egy komoly krízisidőszakon megy át az AI térhódítása miatt. A tavalyi hosszú sztrájk után megegyeztek a stúdiók az írókkal és színészekkel, hogy két évig befagyasztják az AI-jal kapcsolatos terveket és addig nem vezetik be a filmkészítésbe a mesterséges intelligenciát. Ehhez képest a Sony Pictures tavasszal felrúgta ezt a megállapodást és bejelentette, hogy alkalmazni fogják az AI-t a költségek csökkentése okán. Én nagyjából kétféle – egymásnak drasztikusan ellentmondó – véleménnyel szoktam találkozni Hollywoodban. Az egyik csoport vészharangot kongat és a filmművészet végét látja az AI megjelenésében, a másik egyszerűen egy fantasztikus új eszköznek tartja, amely új kapukat nyit meg a filmkészítők számára. Ön hová tartozik, vagy egyáltalán tud-e azonosulni bármelyik csoport véleményével?

Szerintem ebben a kérdésben nagyon sok fog múlni a nézőkön. Résen kell lenniük, hogy mit tesznek eléjük. A végén úgyis a közönség fogja eldönteni, hogy mit akar látni – azt, a látványt, amely korábbi, klasszikus technológiával készült, vagy azt, amit az AI tud nyújtani. Szerintem nekünk akkor is folytatnunk kell azt az organikus munkát az írással, a rendezéssel, a játékkal, amelyet most csinálunk, hogy legyen alternatívája az AI által a jövőben készülő produkcióknak. Én személy szerint nem akarok az AI-jal semmit kezdeni.

A közönség által ma is a világ legjobb filmjeként számon tartott A remény rabjait a magyar származású forgatókönyvíró, Frank Darabont írta. Milyen a kapcsolatuk Darabonttal?

A világ legjobb forgatókönyvét írta meg Frank Darabont. A remény rabjainak forgatókönyve – az első sortól az utolsóig – a legjobb forgatókönyv volt, amelyet valaha a kezemben tartottam. És amikor végigolvastam, akkor kérdés nélkül azt mondtam, hogy benne vagyok. A kapcsolatunk nem baráti, hanem elsősorban mindig is szakmai jellegű volt.

Művészként ki inspirálta a munkáját leginkább?

Nehéz választani, mert nagyon sok alkotó volt hatással rám. De talán a legnagyobb közülük Robert Altman. Hatalmas ajándék és áldás volt számomra, hogy együtt is dolgozhattam vele. Nemcsak azért, mert rengeteget tanultam tőle a rendezésről, hanem azért is, mert megmutatta számomra, hogy hogyan kell különleges, egyedi filmeket készíteni, amelyek a rendező látásmódját tükrözik. Ő tanított meg arra, hogyan kell jelen lenni ebben a szakmában.