A Kárpát-medence az elmúlt évszázadokban számtalan olyan művésznek, tudósnak, építésznek, sportolónak, illetve szakembernek adott otthont, akiknek nevét sokszor már életükben elfelejtette az ország – például azért, mert pályájuk a világ legkülönbözőbb pontjain indult be igazán, máskor meg azért, mert hiába alkottak maradandót, az utókor mégsem volt igazán hálás.
Főként ezeket az embereket mutatja be a hosszú évek óta futó Ismeretlen magyarok sorozatunk, mesélve a Stranger Things magyar faliszőnyegének alkotójáról, az egy olimpikon súlylökőből lett építészről, az európai jóga szobrásznőként indult fontos arcáról, illetve a vasárugyárosról, aki nélkül a földrengésben romba dőlt San Francisco arca is másként alakult volna.
Mai epizódunkban nem utazunk ennyire messze Budapesttől, hiszen egy pécsi tanítónő, Fekecs Julianna, illetve egy helyi építési vállalkozó, Ropár Ferenc fiaként született ifjabb Ropár Ferenc rövid életét mutatjuk be.
Az 1940. március 21-én, szüleik házasságkötése után mindössze tíz hónappal született Ferenc a jezsuiták, azaz a Jézus Társasága Pius Római Katolikus Általános Iskolában töltött éveiben már jól tudta, hogy apjához hasonlóan ő is az építészet világában képzeli el a jövőjét: a fővárosba költözött, és 1958-ban a Pollack Mihály Építőipari Technikumban érettségizett.
A középiskola elvégzése után visszatért a baranyai nagyvárosba, ahol a Pécsi Tervező Vállalat munkatársa lett, sőt, a Pécsi Urán úszó szakosztályának tagjaként a sporttal is szemezett: a Magyar Úszó Szövetség 1959-es évkönyvében egy 200 méteres hátúszásban elért 3:12,2-es eredménnyel tűnt fel, ami messze elmaradt ugyan az országos ifjúsági és felnőtt csúcstól (Csikány József, FTC, 2:23,6), de mégiscsak elég volt ahhoz, hogy szerepeljen a könyvben.
Ezt a munkát nyilvánvalóan nem találta kielégítőnek, így a következő évben felvételizett az Építőipari és Közlekedési Műszaki Egyetemre (ez a mai BME építészképzése), aminek kapuját 1964 nyarán az évfolyam egyik legtehetségesebbnek tartott tagjaként, kezében a diplomájával lépte át.
Ropár már a diplomamunkájával felhívta magára a szakma figyelmét – ebben a Várnegyed egyik legfiatalabb terére, a Szent György térre álmodta meg a saját otthonnal egészen a közelmúltig nem rendelkező Néprajzi Múzeum otthonát:
A részben az eredeti tervek nyomán épp visszaépülő Honvéd Főparancsnokság csonkjának lebontásával járó, a Budavári Palota távlati képét nyilvánvalóan megváltoztató struktúra rajzai természetesen nem válhattak valósággá, a bírálóbizottság tetszését azonban elnyerte, így diplomadíjjal jutalmazták.
Ropár az 1964-es, illetve az 1965-ös évet egy kisebb tervezőirodában töltötte, ahol a kisebb tervezési feladatok nem elégítették ki, igényességének azonban híre ment, így a következő évben rámosolygott a szerencse: a Budapesti Városépítő Tervező Iroda, azaz a BUVÁTI munkatársa lett, és Mester Árpád műtermének tagjaként a legfőbb vágyainak valóra váltásába kezdett.
Ekkorra már több fontos megmérettetésen is túl volt: az egyetemen megismert barátjával, Horváth Lajossal (1940) együtt részt vett például az Istvánmezei út és a Dózsa György út közti területre kiírt új budapesti Sportcsarnok-pályázaton (ez végül sosem vált valósággá), ahol a pályázóknak a környék rendezésének feladatát is meg kellett oldaniuk. A huszonhét versengő pályamű közül végül a második díjat szerezték meg, a bírálóbizottság pedig kiemelte a 400 méteres futópályájuk elhelyezését, illetve a csarnok szerkezetének megoldását, felhívták azonban a figyelmet arra, hogy a sajtóközpont részleteinek kidolgozására nem szántak elég időt.
Horváth később is előszeretettel működött együtt Ropárral – a Magyar Nemzetnek adott interjújában (1966. dec. 15.) így fogalmazott:
Közös szemléletünk összehozott bennünket, és azóta minden problémánkat együtt igyekszünk megoldani.
A két barát Szabó Jánossal, Mostbacher Ödönnel és Turczer Tiborral közösen, csapatban futott neki az eredetileg a Pesti Izraelita Hitközség által életre hívott Szabolcs utcai kórház (ma ez az Országos Múzeumi Restaurálási és Raktározási Központ otthona) sebészeti osztályára kiírt pályázatnak is: itt egy hétemeletes hasábban gondolkodtak, körülöttük nagy zöldfelülettel, az első emeleten oktatási részleggel, illetve az előadótérrel, a tervzsűri azonban a számos pozitívum kiemelése mellett többek közt azt nehezményezte, hogy az ügyeletes nővérek szobája, illetve a fürdők és a mellékhelyiségek túl messze kerültek a betegszobáktól, a felvonók pedig el voltak dugva. Végül a harmadik díjat kapták meg.
Horváth a szegedi olajváros álmánál is tervezőtárssá vált, hiszen az Építésügyi Minisztérium, a Nehézipari Minisztérium, illetve a Szeged Városi Tanács által együttesen kiírt projektben öt másik építésszel karöltve törtek győzelemre. Ennek végül a túlgondolkodás szabott gátat, a Magyar Építőművészet (1967/5.) szerint ugyanis „a tehetséges fiatalok ez esetben megelégedtek egy igen korrekt, de geometriai fegyelmében az akadémizmust súroló megoldással.” Az állam és a város végül rangsorolás nélkül, 35 ezer forintért – ez egy háromnegyed Trabant árát jelentette – vette meg a rajzaikat, a Magyar Nemzet által közölt hosszú leírás csökkenő összegeit látva azonban végső soron mondhatjuk, hogy a megosztott III. díjat nyerték el.
Ennél még nagyobb dobás lehetett volna a filoxérajárvány időszakáig még óriási óbudai szőlőültetvények által elfoglalt, később kis híján a magyar olimpiai stadionnak is otthont adó Aranyhegy átformálására kiírt tervpályázat, aminek 1966-os kiírásakor az állam úgy gondolta, hogy egy 3700 lakásos lakótelepnek, egy sportcentrumnak, illetve a Magyar Televízió és a Magyar Rádió új központjának is a hegyoldalban, valamint annak környékén kellene helyet szorítani.
A huszonnyolc pályázó előtt tehát nehéz feladat állt, Ropár Kovács Balázzsal és Péteri Lászlóval létrehozott triója azonban a lehetőségekhez mérten kitűnően oldotta meg a feladatot: a még mindig csak huszonhat éves építész két kollégájával együtt az Aranyhegy gerincére állította a tévészékházat, a lakónegyed épületeivel pedig megszórta volna a délnyugati lejtőt. Az ötletbe aztán végül közlekedésszervezési hiba csúszott: a csapat túlzottan nagyszabású, illetve bonyolult utakról álmodott, a székházak és a lakások pedig egy-egy zsákutcába kerültek, így mindössze egy 25 ezer forintos megvételt nyertek.
Ezt követően az ország egyik legnagyobb lakótelepe, a 12 ezer lakásos újpalotai lakótelep rendezési tervének megszületéséből is kivette a részét: a BUVÁTI-s főnöke, Mester Árpád és Tenke Tibor vezető tervezők munkatársaként segítette a folyamatot, ami aztán valósággá is vált.
Hasonló méretű projektet a következő év, 1968 is hozott: a Duna jobb partján, a romániai Gyurgyevóval farkasszemet néző bulgáriai Rusze vezetése ugyanis úgy gondolta, hogy kétszáz hektáros területen újjáépíti a teljes belvárosát, és egy negyvenezer lakóra méretezett modern központot hoz létre.
A részletesen kidolgozott programban magas lakóházakról, szép középületekről, üzletközpontról, sportcsarnokról, színházról, illetve szórakozóhelyekről álmodtak, ez a feladat pedig számos külföldi építészt is vonzott. A lehetőséggel a Magyar Építőművészek Szövetsége is élni kívánt, így kijelöltek öt tervezőt, akiknek a rövid határidő miatt rohamtempóban kellett megpróbálniuk megoldani a már akkor 120 ezres Rusze problémáit.
A fontos kereskedelmi kikötőként, illetve kisebb tengeri hajók megállójaként jegyzett, 1069-es alapításának 900. évfordulójára készülő város újratervezésére bécsi, pozsonyi, belgrádi, illetve bolgár csoportok is vállalkoztak – írta 1968 februárjában az Esti Hírlap, hozzátéve: a tervlapokat júliusig kellett elkészíteni, a zsűri pedig szeptemberben már eredményhirdetésre vállalkozott.
Ez végül meg is történt: a magyar csapat – benne nyilvánvalóan Ropárral – végül nem aratott sikert, munkájuk azonban ettől függetlenül lebilincselő lehetett, hiszen a partra teraszos sétányokat álmodtak meg, a Dunától távolabb pedig egy nagyméretű teret akartak létrehozni, körülötte a legfontosabb közintézményekkel, illetve a kor elvárásaihoz igazodva számtalan parkolóhellyel.
Az új lakónegyedeket a belső városrészektől távolabb helyező építészeknek volt ezeken felül még egy érdekes ötletük: a szélsőséges helyi időjárás miatt fedett sétálóutcák építését javasolták.
Ropár ennél jóval kisebb méretben is gondolkodott: a Magyar Építőművészet 1968-ban egy lapszámon belül (1968/5.) két koncepcióját is bemutatta: ezek egyike a János-hegy aljában húzódó, a Dániel út és a Szarvas Gábor utca közti területre készült, ahol 528 lakást zsúfolt volna a zugligeti Szent Család-templom hátterévé váló különböző magasságú épületekbe: ezek közül a tizenegy emeletesek nyilvánvalóan magasan a környezetük fölé emelkedtek volna, az alacsonyabbakkal azonban az volt a célja, hogy megbújjanak a magas fák között. A terv sosem vált valóra, a templom környezetét ma jóval kisebb épületek töltik meg.
Az ezzel párhuzamosan tervezett rózsadombi OTP-álom mai szemmel nézve egyértelműen időtállóbb formákat mutat, sőt, az építész a Frankel Leó úti Lottóházaktól a Szeréna út magasságáig húzódó, közel 1,9 hektáros zöldterületen az állami bank felkérésére két opciót is felvázolt: az egyik szerint elég három hétemeletes tornyot (összesen 120 lakással) tenni a már meglévők mögé, a másik azonban egy-, illetve kétszintes lakóépületekkel számolt, amik teraszházak sorozataként 241 otthont rejtettek volna magukban.
Az építész 65–75 négyzetméteres alapterületű egységekkel számolt, ezek négyötödéhez pedig teraszt is kapcsolt, míg a fennmaradó részt duplex, azaz kétszintes lakásokként képzelte el, a terület azonban most, közel hatvan évvel később is szinte teljes egészében érintetlen:
A nagyközönség számára legismertebb munkája is ekkor született, ő is megpróbálkozott ugyanis az egészen a közelmúltig lehetetlennek tűnő feladattal: házat tervezni a Clark Ádám tér szélére, a Váralagút bejárata melletti foghíjra.
A Budapest ostroma után beépíthetetlennek tartott foghíjról Ropár eltávolította volna az ott már állandó bútordarabnak számító Lánchíd presszót, illetve a Magyar Északkeleti Vasút Rt. egykori székházából lett, falain ma is téglakarcok, illetve grafitceruzás feliratok tucatjait hordozó MÁV-lakóházat (Hauszmann Alajos, 1887), helyére pedig egy, a Magyar Építőművészet (1969/1.) szerint tömegével és arányaival környezetébe illeszkedő OTP-lakóházat akart helyezni.
A tervezés során úgy gondolta, hogy a Várra, illetve az Alagútra való kilátást feltétlenül meg kell tartani, sőt, a presszó visszaidézésére is szükség van, így egy teraszosan fellépcsőző, fokozatosan mindig két-két méterrel az utcától távolodó sarokházat rajzolt, a tetején a pesti oldalra kitűnő rálátást adó, a Budára kíváncsiak számára pedig egy új látószöget nyújtó drinkbárral és kávézóval. Ezt a magasföldszinti presszóból lifttel, illetve lépcsővel lehetett volna elérni, így a vendégek, illetve a hat szinten nyíló negyvennyolc, teraszos lakás nyugalomra vágyó lakóinak nem nyílt volna esélyük a találkozásra.
Az építész figyelme mindezek mellett a közlekedési megoldásokra is kiterjedt, így a tűzfalak mentén meg akarta tartani a Fő utca és a Hunyadi János utca közti átjárót, ahonnan a háznak hátsó bejáratot is nyitott volna. Az utcától virágvályús mellvéddel elválasztott, nyersbeton és márványzúzalék felületekkel a térre néző háznak a beruházási programját is elkészítette, az egészből azonban végül semmi sem lett, sőt, Ropár a látványtervek és rajzok publikációját már nem élte meg: 1968. szeptember 24-én önkezével vetett véget az életének.
Az anyagot a Magyar Építőművészet 1969/1. számában mutatta be, néhány oldallal később pedig egy Horváth Lajos által írt nekrológgal találkozhattak az olvasók. A régi barát és kolléga így fogalmazott:
Meghalt a barátom! — 28 éves volt. Mindannyiunkat, akik ismertük, megrázott a szörnyű tragédia híre. Hiszen néhány nappal előbb még együtt latolgattuk a jövőt, tervezgettünk. A halál mindig megdöbbentő, de különösen akkor, ha fiatal, bontakozó életet ragad el közülünk. Érthetetlen, ami történt, egy pálya éppen merészen felfelé ívelő szakaszában szakadt meg. Egyetemi éveink kezdete óta ismertem Ferit. (…) Egyszerű, csendes modorú, szerény, rendkívül szorgalmas ember volt. Rengeteget dolgozott, nyughatatlanul. Rövid pályafutásának szinte minden percét a munkának – az építészetnek – szentelte. (…) A BUVÁTI-ban (…) az események szerencsés alakulása folytán Mester Árpád mellé került, ahol egy olyan szellemi közösség alakult ki, amelyben megtalálni vélte önmaga helyét. Ez a körülmény tovább fokozta egyébként is lelkes, ambiciózus tevékenységét. Ezzel egyidőben négy éven keresztül működik közre az egyetem különböző tanszékein, mint külső korrektor. Az építészet iránti lankadatlan érdeklődése folytán több országban is jár: Görögországban, Egyiptomban, Jugoszláviában és utoljára – már fáradtan – Svédországban. Kimerült… Nem bírta megvalósítani azt a rengeteg feladatot és elképzelést, amelyekre még néhány nappal a halála előtt is készült. Emlékét őrizzük meg olyannak, ahogyan élt: egyszerűen, fáradhatatlan lelkesedéssel, szerényen, de tele ambícióval és az építészet iránti szeretetével.
A szövegből, illetve a Magyar Életrajzi Lexikon vonatkozó 1981-es kötetéből mindezeken felül néhány olyan munkára is fény derül, amikről a hivatalos lapok nem számoltak be: ilyen volt a kék csempékkel burkolt zalaszentgróti áruház, Csatárka (Rózsadomb), illetve a svábhegyi Óra, a Tündér és a Költő utcák menti terület rendezési terve, valamint a társadalmi munkában jegyzett alsógödi KISZ-lakótelep, de néhány pályázati részvételről – Szeged délnyugati városrész rendezése, szolnoki pályaudvar, amszterdami városháza – is szót ejt.
Az utóbbira Horváthtal közösen készített koncepcióját a Magyar Építőművészet másfél évvel a tragikus esemény után, az 1970./2. számban mutatta meg a nagyközönségnek: a cikk szerint a nyolcszázhárom (!) pályázat között huszonegy magyar munka tűnt fel, köztük a fiatal párosé, akik a szomszédos tér megnövelésével született modern tervükön az alsó, lépcsős-teraszos szintet egy áttetsző sávval választották el az adminisztrációtól, illetve az ügyintézést segítő területektől.
Ropár Ferenc teljes pályájáról máig nem készült átfogó tanulmány, illetve monográfia, pedig jól látszik, hogy a már az egyetemen is érett látásmóddal rendelkező fiatal férfi kora egyik legnagyobbja lehetett volna, mindössze hároméves pályáján pedig sok évtizedes tapasztalattal rendelkező építészeket utasított maga mögé.
