A rendelő a belváros egy forgalmas utcájában volt, szinte mindenki útba ejthette napközben, hogy könnyítsen magán, mielőtt tovább rohangál. A kapucsengőn csak annyi állt, hogy Szakáll, bárki is lehetett. Lehetett volna borbély vagy női szabó, akár masszőr is. Szakáll Péter azonban terapeuta volt szakmáját tekintve, mint magánember pedig éppen elvesztette az összes illúzióját. Sokadjára, de egyre maradandóbban. Azonban élnie kellett tovább. A válása után, bárkivel volt is, az csak felnagyította a magányát. Bárkivel volt, az olyan volt, mint egy lámpa, ami éppen oda világít be, ahol a legfájóbb. És olyan élesen világított bele a lámpa a szemébe, hogy hunyorognia kellett. És akkor a nők egyre csak kérdezgették: „Mi baj, Péter? Miért hunyorogsz?” És rájött, hogy ennél számára már élvezetesebb az egyedüllét. Egyedülléte ünneppé lett: vágyta, éhezte. De mindez nem történt ilyen gyorsan. Ide hosszú, súlyos lassúsággal érkezett meg.
A válást követően egyetlen biztos hely maradt az életében, ez pedig a rendelője. Mindennap bement, és abban a pillanatban, ahogy oda belépett, erőre kapott. Bármi történt is benne előtte, ő ott és akkor elevenné vált, józanná, élessé. És ugyanakkor valahogy lággyá is, sokkal lágyabbá, mint bárhol máshol. Érdekes transzformáció ez, egy hely, ahol minden, ami jó benne, koncentrálódik, és minden, ami rossz, legyőzhető.
Alexandra, egy fiatal kliense fogalmazta meg neki ezt egyszer. Hetente járt, mindig ugyanabban az időben, vele kezdte a hetet. Alexandra egy erőszakos apa lánya volt, akit az anyja sem védett meg az apjától, illetve a bátyjától se. Ahogy nagykorú lett, Alexandra elhagyta a családját, ám annak dinamikáit akaratlanul is folytatta: az erőszakos férfiak sorát, akik mellett azzá a nővé vált, aki nem tudta megvédeni magát.
– Azért jöttem magához – mondta Szakállnak Alexandra egy alkalommal –, azért választottam magát, mert azt akartam, hogy a terapeutám szelíd legyen, és férfi. Határozottan beszéljen és fogalmazzon, de finoman. Sosem láttam olyan férfit, aki tisztán beszél és közben kíméletes. Szerettem volna megtapasztalni, milyen ez, és megszokni esetleg, ha ilyet látok, ne ijedjek meg. A családomban minden férfi ennek ellenkezőjét képviselte. Anyám ezt el is fogadta. Én másképp szeretnék élni. Más férfit szeretnék referenciának, és másik női választ, mint ami ismerős. Ez még a külsőségekben is megnyilvánult – magyarázta Alexandra energikusan gesztikulálva. – Mind dús, sötét szőrzetű, erős testalkatú férfiak voltak. Olvastam valahol, hogy ez a hegemón maszkulin ideál. Most szerettem volna valakit, és kérem, ne haragudjon ezért, aki ilyen, és közben mégsem bánt – nézett várakozón Szakállra.
Szakállnak a szeme se rebbent, Alexandra éppen arra világított rá, amit ő mindig is tudott, az ő kívülállóságára, hiszen a többi férfitól ő meglehetősen különbözött, leginkább az érzékenysége által. Alexandra évekig járt hozzá, és megosztotta a küzdelmeit a különféle férfiakkal, akik az erőszaknak ezerféle formáját vonultatták fel, mint egy mutálódó vírus, és valahányszor megküzdött eggyel, máris jött egy újabb verzió. És hiába mondta el neki Szakáll szelíd hangján, hogy ez csak rétegenként írható át, nem egyből és nem az összes, és hogy éppen ez a küzdelem a fejlődés maga, Alexandra hullámzott, mint a gyász.
– Elegem van magamból – kiáltotta. – Hogy állandóan meg akarom szelídíteni a vad férfiakat. Jó lenne már egy olyan, aki magát képes szelíddé tenni.
Egy napon úgy jött, hogy valami végképp más.
– Azt hiszem, valami leért az aljára. Rájöttem valamire. Az ágyban olvastam egy könyvet a hétvégén, és ott feküdt mellettem a barátom, aki a telefonját babrálta, ahogy szokta. Egyszer csak felnézett, és megkérdezte, mit olvasok és miért, amikor ott van ő. Akkor még azt hittem, tényleg érdekli, és lelkesen mesélni kezdtem neki, hogy egy fekete írótól olvasok, aki megnyerte a Goncourt-díjat, és mennyire elképesztő világot tár fel a könyv, mennyire szeretek része lenni, és milyen küzdelmes életutat jár be, mire a barátom nekem esett, hogy biztos a néger fasza kell nekem, és azért olvasom a könyvet, mert ő nem elég nekem. Bármilyen abszurd, én magyarázni kezdtem, hogy a könyvnek semmi köze az ő farkához, ám ez fölösleges volt, mert csak egyre dühödtebb lett, és rájöttem, hogy az érvelésnek semmi értelme. Azonban az egész gyomrom remegni kezdett, és hányingerem lett. Megkértem, hogy hagyja abba, ám nem állt le, és tovább vitázott a könyvről, az olvasásról, a négerről és annak a faszáról, egyre ingerültebben és véget nem érően. Éreztem, hogy merülök ki, hogy mindegy, mit mondok vagy nem mondok, nem fogja abbahagyni, és kezdek rosszul lenni, ezért megkértem, hogy menjen el, de nem ment. Akkor mondtam neki, hogy átmegyek a másik szobába, amíg lenyugszik, de utánam jött, hogy nem mehetek sehova. Annyira megijedtem, hogy hirtelen bemásztam a szekrénybe, és magamra húztam az ajtaját, próbáltam kapcsolódni magamhoz és az érzéseimhez, ahogy maga javasolni szokta, de nem engedte, hiába kértem. Feltépte az ajtót, kirángatott a hajamnál fogva, a földre tepert, én pedig sírva fakadtam. Ebben a pillanatban váltott, a dühből kedves lett, és simogatott, miközben én a földön fetrengve zokogtam, elővette a farkát, és belém akarta nyomni, hogy neki is van fasza, nem csak a néger írónak, majd ő megmutatja. Éreztem, hogy én ezt nem akarom, nem vágyom rá, nem akarom, hogy hozzám érjen, és kértem, hogy hagyjon békén, ám ő ezt nem fogadta el:
– De hát te ezt szereted – duruzsolta a fülembe. – Te imádod a faszt, szereted, ha megvigasztallak vele, csak ez nyugtat meg téged, csak én tudlak. Mondd ki, hogy csak én kellek neked!
– Nem, éppen miattad vagyok ilyen állapotban, menj el, hagyj magamra – kértem.
– Látod, már el se tudod dönteni, mi van veled – folytatta –, neked nagyon kell egy erős férfi, hogy megvédjen és vigyázzon rád és szeressen – és közben a farkát egy erőteljes mozdulattal belém tolta. Akkor rájöttem, hogy nem megy el, nem hagy békén, de el sem enged, és arra is rájöttem, hogy félek tőle, mert látom azt az indulatot rajta, amivel, ha ellenkeznék, talán meg is ölhetne, nem kell ide semmilyen provokáció, elég a legkisebb ellenállás is, és becsuktam a szemem, és azt gondoltam, megvárom, amíg elmúlik ez, és valahogy kikapcsoltam magamat. Az érzés az volt, mintha ruhán keresztül tette volna be, végig úgy éreztem, ruhában vagyunk, de amikor felnéztem, észrevettem, hogy letépett mindent, nincs rajtunk ruha, és meztelenek vagyunk, és úgy tette be, csak én ezt már annyira távolinak éreztem, mintha felöltözve maradtam volna. Akkor ott nem szóltam többet, ő megnyugodott utána, simogatott és mondogatta, hogy milyen jó nekem vele, hogy engem csak ő képes megérteni és megnyugtatni, hogy milyen jó nekünk együtt, és mekkora szerelem ez. Egy szót se szóltam, annyira ki voltam merülve, őt is, magamat is idegennek éreztem, és annyira örültem, hogy a rohamnak vége lett, elaludtam.
Másnap, amikor felkeltem, még mindig nem voltak gondolataim, egyszerűen csak annyit éreztem, hogy minden sejtemmel és idegszálammal vágyom rá, hogy elmenjen, és magamra hagyjon egy kicsit, hogy tudjak gondolkodni. De már nem kértem, hogy menjen el, megvártam, amíg magától megteszi, mintha minden rendben lenne, és csak dolgozni menne vagy edzeni, nehogy provokációnak vegye, és elboruljon megint. Amikor elment, és magamra maradtam, órákig csak ültem, és bámultam magam elé. Olyan üresnek éreztem magam, mint egy csontig kikanalazott konzervesdoboz. Ha nem lettek volna körülöttem a romok, a szétfeszített ajtók, amik mögé menekülni próbáltam a roham elől, akkor talán el se hittem volna a történteket. Olyan távolinak és valószerűtlennek tűnt minden. Még úgy is nehezen tudtam elhinni, hogy velem történt, hogy ott voltam. Mintha valahogy önkéntelenül is fel akarnád menteni a másikat, hogy nem, ez nem lehet igaz, biztos valamit félreértettél, biztos nem emlékszel jól. Az ő szemszögéből nézve mindez csupán védekezés volt, mivel rajtad keresztül létezik, te táplálod, a te energiádból él, ezért a te kilépésed fenyegető számára, és ezt meg kell akadályoznia abban a pillanatban, minden áron, bármi áron is. Másnap, amikor a rohamnak vége van, kijózanodik, akkor szégyelli, és mint egy gyerek, úgy oldja ezt a feszültséget, hogy inkább letagadja, vagy akár maga előtt is lehasítja, mintha nem is történt volna meg. Ez persze őrületbe kerget, rémesen összezavar. Olyan lefagyásszerű az egész, és mivel másnap úgy viselkedik, mintha mi sem történt volna, nagyon erősen elkezded megkérdőjelezni magad, hogy vajon nem csak álmodtad. Hiszen csak ti voltatok ott, és ha a másik nem emlékszik, akkor már csak te tudsz róla egyedül, és akkor könnyen meglehet, hogy őrült vagy, és ez nagyon ijesztő. Ha nem történt meg, akkor azért, hogy hogy jut ilyen az eszembe, ha meg igen, és a megrongált bútorok erre utalnak, akkor meg ijesztő felismerni, hogy éppen csak túléltem valamit, ami másképp is alakulhatott volna… És még az is eszembe jutott, hogy nincs segítség ilyen esetben reálisan, hiszen jogilag még csak nem is bizonyítható. Ültem ott, összetörten, lebénulva, és magára gondoltam, Péter. Arra gondoltam: mit mondana, kérdezne maga most tőlem. És akkor a távolból hallani kezdtem a maga lágy szavait, amint megkérdezi tőlem:
„Mit érez most, Alexandra?” Akkor még nem tudtam rá válaszolni, de tovább hallgattam a maga nyugodt hangján a kérdést, hogy mit érzek, mit érzek, és végre rájöttem, hogy kurvára félek. Félek, hogy visszajön. Már csak ha rágondolok, reszketek, szédülök. És mit érzek még? Mit érzek, mit érzek… Fáradtságot, hideget, ürességet. És még mit? Mit még, mit még: undort. Undort érzek, hányingert!
Olyan, mintha egy darab lefagyott húsdarab volnék, ami lassan, szobahőmérsékleten olvadni kezd, és akkor megcsap a hús rohadt szaga. Hogy ez romlott hús! És ez a szag valami olyan zsigeri kijózanodást hozott, mint soha előtte. Valami módon mindig őrjöngéssé duzzasztotta a beszélgetést, hogy bizonyára tetszik nekem valaki más, egy másik férfit akarok helyette valójában, függetlenül attól, hogy ennek semmilyen valósága nem volt, hiszen szerettem őt. De ez a sötét és irracionális féltékenység állandó eleme volt a kapcsolatunknak, egyre fokozódóan, és a saját belső bizonytalansága kivetüléseként mindig megtalálta rá a bizonyítékokat, aminek az ellenkezőjét aztán bizonygathattam naphosszat. De ez csak az ő része. Az enyém is megvolt ebben, és ezt ott megértettem! De hát ezt a gyengeséget ő maga okozta, tehát az egész nem reális, ez most már nem menne! Én szeretek gyenge lenni ott, ahol biztonságban érzem magam, de ez nem biztonság, ahol összetörnek darabjaidra. És akkor ráeszméltem, hogy míg korábban én is gerjedtem erre, és hagytam magam, most már egyszerűen nemhogy nem izgatott fel, hanem lefagyasztott, és végül undort váltott ki belőlem. Korábban nem kapcsolt be se az undor, se a düh, ami egészséges védekezésre késztetett volna, mint egy romlott ételnél, mert ha mindig ezt etted, természetesnek tűnik. De most már nem tudtam jelen lenni. Ezért is éreztem úgy, hogy ruhában maradtam. Többé nem éreztem se őt, se magamat, csak a távolra űzött, lehasított fájdalmat, és azt vártam, hogy elmúljon. És most megéreztem a testemben és a zsigereimben, hogy lejöttem az erőszakról. Hogy átíródott bennem a szexualitás valami másra, hogy az egy sérült szexualitás volt bennem is, ami erőszakra épült, de már nem akarom ezt, a legmélyebben nem akarom, és ez nem csak puszta elhatározás! Átíródott a szexualitásom, kölcsönösségre, intimitásra vágyom, gyógyult együttlétre, nem erre a szadomazó játszmára. És ott ültem, megláttam magamat is a történetben, a saját részemet, nem csak az övét, és a testem meg a női létem legmélyebb középpontjában azt éreztem, hogy lejöttem a szerről. És dühöt is éreztem, amiért ezt tette velem, és szomorúságot, amiért ezt hagytam, mert ezen nőttem fel, és nem tűnt fel, és végül ez összeállt bennem a felismeréssé, hogy ezt én már meghaladtam. Úgy éreztem, mint aki betegségből gyógyult fel, és már látja a színeket, és érzi az ízeket, amiket korábban nem. Mindez pedig elhozta bennem a döntést is: kiszállok ebből. De nemcsak ebből a fiúból, hanem az egész erőszakrendszerből.
De a normalitás csak percekre villan fel, és azért máris hálás vagy, és azért a kis normalitásért cserébe, ami lehetne akár az életed, feláldozod a teljes nyugalmadat, a létezésedet, elviselve az állandó űzöttség, zaklatottság érzetét, mert azt hiszed, ez az élet. De nem. Ez a sérülésed.
A sérülés az, hogy ha bántottak, megtanultad bűnösnek érezni magad, ez az állandóságod, ez a kötődésed önmagadhoz, ez az érzés, amit ismersz: a bűn tudata. Ezen keresztül pedig aztán aktiválható bármi. De felcsillan a remény: ha ezt most megmagyarázom, akkor hátha megúszom, és megnyerem az egy perc nyugalmat. Aztán ezt a kényszert játszod újra meg újra, és ahol nem váltják ki, nyugtalan leszel, hiányérzeted támad, nem érted az egészet. A nyugalom gyanúsnak tűnik, fura. Amíg bűnösnek érzed magad, vágysz rá, hogy büntessenek, szex közben is, de amikor gyógyulsz, már nem. Rájössz, hogy a szex nem fáj. Mindenki azt ismétli, amin nevelkedett, ez a normalizált erőszak, mert nem ismer más rendszert: az jelenti a kötődést, ha bántják vagy bánthat, mert ez volt az egyetlen érzelemkifejezés a családjában. Akkor is, ha látszólag mást csinál vagy mást akar csinálni. A normalizált erőszak a tudattalanból erőteljesebben hat, mint mikor átkerül a tudatosságba, ott átkapcsol valami. De még onnan is súlyos érzelmi, és nemcsak kognitív énmunka, amíg át nem dolgozza magát az egyén egy másik működésbe. Az erőszakon való nevelkedés tehát átmegy a személyiségen, és számos megjelenési formája lesz:
◆ az egyik az erőszak állandó generálása szadisztikus módon;
◆ a másik az erőszak állandó kiszolgálása mazochisztikus módon;
◆ a tekintélyelvű személyiség mindkettőt alkalmazza, attól függően, hogy a hatalom melyik oldalán áll;
◆ és van, aki passzívan képezi le az erőszakot, és aktiválja másban, ő maga semmit nem csinál, „csak” az őrületbe kerget.
Ezen erőszak-megnyilvánulások mögött mind az az érzet áll, hogy az egyén bűnösnek érzi magát. Csak ha már úgyis bűnös, akkor a szadista el is követi a bűnt, és a lebukás izgalmától vagy attól, hogy végül kimagyarázza és nyer, kielégül. Míg a mazochista vezekel a bűnért a végtelenségig: jóvá akarja tenni, vagy magyarázni, hátha felmentést kap végül, ha elkövette, ha nem, a bűntudata állandó. Illetve a passzívan reagáló karakter, ha már úgyis bűnösnek érzi magát, akkor inkább hallgat és nem vállal felelősséget, hátha megússza, vagy ha kiderül, és akkor meg úgyis mindegy. Az erőszak és a bűntudat rokonok, egyik a másikat táplálja és generálja. De ez egy skála is: a mindenért bűntudatot érző kapcsolatfüggő személyiségtől – aki a másik ember összes nyomorúságáért magát okolja, noha semmi köze nincsen ehhez – a semmiért bűntudatot nem érző pszichopatáig. A két véglet közt persze végtelen árnyalat és megnyilvánulási forma létezik.
Így jön létre a kettejük – mármint a szadisztikus és a mazochisztikus karakter – patológiás egyensúlya: az egyik sem- mit nem vállal, a másik a partner helyett is vállalja a bűn felelősségét. Nyilván egyik sem egészséges. Nagyon érdekes eloszlása ez a bűntudatnak. Így a bűnös leteszi a bűntudatot, aránytalanul keveset vállalva, vagy sokszor manipulatívan csupán mímelve azt, tehát valójában magát érezve áldozatnak, az áldozat pedig még emiatt is megsajnálja, és bűn nélkül is átvállalja a bűntudatot, szintén aránytalanul, csakhogy valamiképp kiengesztelje a másikat, vagy megússza a még nagyobb büntetést. Így a teljes rendszer igazolást kap.
A kapcsolatfüggő személy arra lett kondicionálva, hogy hibás, és jóvá kell tennie, nem mehet el, nem léphet ki a rendszerből, mert ha megteszi, akkor még nagyobb bűnt követ el, hiszen tartozik magával a másiknak, szolgálnia, vezekelnie kell, hogy kínzó hiányait, szorongását csökkentse. Ez mindenkor egy másikon keresztüli létezés, tehát csak ennek van létjogosultsága, szemben az önmagában való létezéssel, ami bűn, ezért ez a személy abból nyeri minden önértékelését, hogy kitart, minden körülmények közt, ez nemcsak kötelessége, hanem a létezése is. Ezen keresztül a végsőkig fogható, büntethető, manipulálható, ezt a sebet tehát magában hordozza, és erre „csak” mágnes a másik, aki ezt használja. Ha nem tart ki, akkor úgy véli, megszűnik a léte, ez a lét egyetlen haszna. Ha kilép a rendszerből, akkor oly mérhetetlenül gonosznak élné meg magát, hogy az elviselhetetlen. Ez a felelősségvállalás sérülése. Így lesz végül két magáért felelősséget nem vállaló egyén. Ilyen módon egyikük sem felnőtt, nincs autonóm identitásuk. Ha gyerekük lesz, arra fog hárulni saját fel nem vállalt felelősségük, amit a gyerek vagy megtanul teljes mértékben hárítani, a magáéval együtt, vagy magára vállalni a magáé helyett – egészséges modell nem érhető el ebben a rendszerben.
Ez egy torzulás tehát, egy elcsúszás: az egyik fél semmilyen felelősséget nem vállal, se magáért, se a másikért, a másik pedig túlzott felelősséget vállal a másikért, ami pótolja a magáért való felelősségvállalást. Az egyik örökösen megbántva érzi magát, sértett düh szorult belé, ezért előszeretettel mutogat a másik felelősségére; a másik mindig bűnösnek érzi magát, ezért korlátlanul átruházható rá minden felelősség: ez a két működés mágnesként működteti a játszmát. A függő kapcsolatokban két függő ember van: az egyik a másikat szerként használja a saját kielégülésére; ez gyakorta a szadisztikus, szerfüggő fél, amelyik a partnerét ugyanúgy használja, mint a szerfüggő a szert, és ez nemritkán egyéb függőséggel is társul, sőt, ha tárgyként használja a partnerét, akkor valószínűleg több embert is használ tárgyként. A másik fél önmagát használja szerként, a másik kielégítésére, mert mazochisztikus módon önmaga használata által elégül ki, illetve ezáltal természetesen a másikat is szerként használja, mert függ attól, hogy a másik használja őt, szüksége legyen rá, vagyis nem biztosít se a másik, se önmaga számára szabadságot. Egyik fél se vállal felelősséget önmagáért, az egyik viszont vállal a másikért, érte viszont senki, önmaga sem: ő a tárgy. Ez tehát két sérült félből álló, egymás által kitámasztott, önmagában eldőlő rendszer, egy patológiás egyensúly. A dinamika addig működik, amíg egyik fél gyógyulni nem kezd, és se használni, se kielégíteni nem akarja a másik felet használati tárgyként. Ilyenkor felborul a patológiás egyensúly, és vagy mindkét fél gyógyulni kezd, eljutva a saját felelősségéhez, vagy az egyik gyógyul, a másik pedig dühödten húzná vissza a függőségbe, és bünteti a gyógyulását, a leválását, a fejlődését, örökös bűntudatot keltve, ami ismerős lesz a gyerekkorból, és emiatt nagyon erős lesz torz húzóereje.
A gyógyulás a bűntudat mocsarából való kilépésen át vezet, ami első körben azt jelenti tehát, hogy megtanuljuk úgy viselni a bűntudatot, hogy nem ijedünk meg tőle, és nem rohanunk vissza a jól ismert függésbe, hanem a fókuszt a másik kielégüléséről vagy használatáról, önmagunk gyógyulására helyezzük, és gyakorolni kezdjük a saját jóllétünkért való felelősség vállalását.
Alexandra tehát a szer volt a kapcsolatban, a tárgy, aki a másik ember kielégítésén keresztül létezett, mert ezt az egyetlen engedélyt kapta meg gyerekkorában a létezésre, ezért függő módon ezt ismételte. Ennek csökkentésére használta Bálint a másikat nyugtató tárgyként, mégpedig úgy, hogy projektív identifikációval kivezette Alexandrára a saját szorongását, amivel ezáltal nem kell szembenéznie, és miután a másik szorong helyette, ő lesz a kemény fiú, aki erőt és nyugalmat képviselhet a másikkal szemben. Magát megnyugtatni képtelen, ahogy a nyugalmat fenntartani is, szüksége van a másikra, hogy ezt a függőségét lejátssza és kielégítse rajta. Ez addig működik, amíg a másik elhiszi, hogy ő a bűnös, aki mindezt megérdemli, sőt ő okozta, sőt hálás lehet, ha vele maradnak, sőt folyamatosan jóvá kell tennie. Magyarul: addig működik, amíg a bűntudat tart, amíg ki lehet belőle csikarni, mert az a patológiás kötőanyag. Ha a másik gyógyul, önbecsülése nő, akkor csökken a bűntudata, ezért egyre nagyobb dózisokban kell kiváltani a bűntudatot, hogy működjön a rendszer. A hosszan tartó súlyos játék véget ért.
– Soha nem éreztem ilyet életemben, hogy valaki ennyire brutálisan lefagyasszon, mint egy hullát. Hogy semmit se érezzek, csak a saját halálom és lefagyásom árán tudjak vele együtt lenni. A szeretet szerintem azt jelenti, hogy kitesszük a sebezhetőségünk, a bizalmunk egymás elé, és vigyázunk rá. Ha nem vigyázunk vagy nem tesszük ki, akkor nem tud létrejönni a biztonság, így a valós kötődés sem, maximum a toxikus kötődés vagy a függés. Ha úgy érzem, valami hazugság vagy erőszak van, elkap egy fulladásszerű érzés, és menekülnöm kell! De közben mondogatta, hogy „te ezt így szereted, ne is tagadd!” Soha többé nem akarok ruhában baszni azért, hogy ne fájjon! És nem akarok bűntudatot érezni, ha valami fojtogat, és eljövök. Ez az egész bűntudat tart benne a szar függőségekben. De én már nem tudok egy súlyos lebaszás után baszni senkivel, már nem izgat, nem vonz az erőszak. Nem attól lesz férfi valaki, hogy félned kell tőle! Már nem akarok kislányként összetörni, és hagyni, hogy a bántalmazó felnőtt megvigasztaljon. Nincs rá többé szükségem, hogy összetörjenek, mert rájöttem, hogy nem érdemlem meg. Hogy senki sem érdemel ilyet. Olyan tisztának is érzem most magam, hogy tudok örülni annak, ami egyszerű és könnyű.
Ez olyan durva manipulatív játszma, ahol semmilyen élhető realitás nincsen, csak ellentétes pólusok, a külső rajongás és a belső megalázás közti űr, amit magadból töltesz be, az agyalással, hogy megértsd és értelmezd. Ez lesz a függőség tere, a kontroll mindig a másiknál van fölötted, hogy melyik énjét rántja éppen elő. Természetesen azok a nők lesznek partnerek ebben a játszmában, akiket a bűntudatkeltés mentén meg lehet fogni, akiket arra kondicionáltak, hogy felelősséget vállaljanak másokért, és ne tulajdonítsanak jelentőséget a saját érzéseiknek. Ugyanez jellemző azon fordított esetekre, amikor a nők használják szerként a férfiakat, akik általában náluk alacsonyabb státuszú férfiak, vagy ha magasabb státuszúak, akkor szexuális vagy érzelmi manipulációval kiszolgáltatott helyzetbe hozhatók, hasonlóképpen egy eredendően sérült mintázat következményeként.
Tisza Kata: Szakáll Péter illúziói
Scolar, 2023
