70 éves a világ ura! – hét filmtörténeti mérföldkő, amit James Cameronnak köszönhetünk

Nem vitás, hogy James Cameronról egy nap majd úgy fogunk beszélni, mint akit az innováció iránti megingathatatlan elkötelezettség hajtott több évtizeden keresztül. Sőt, miért ne beszélhetnénk róla már most így? Elvégre szuperprodukciói úttörő technológiai megoldásokat mutattak a nézőknek – egyre intenzívebbé téve a moziélményt. Ez a jövőben sem változik majd, elvégre az Avatar-univerzum felett még epizódokig fog bábáskodni, és már egy titkos Terminátor-projektet is belengetett.

De pontosan miben mutatkoztak meg ezek a páratlan innovációk az 1954. augusztus 16-án, azaz épp hetven éve született rendező munkásságában?

Terminátor (1984) – az endoskeleton

James Cameron már negyven évvel ezelőtt is arról mesélt, ami manapság leginkább foglalkoztatja az emberiséget: a mesterséges intelligenciáról. A nyolcvanas évek elején a rendezőt kirúgták az annak minőségéről már a címével is mesélő Piranha 2.: Repülő gyilkosok című film forgatásáról. Cameront felbosszantotta a producercsapat döntése, így Olaszországba repült, de útközben lebetegedett, majd 40 fokos lázzal egy szállodában lángok közül előmászó gyilkos robotról álmodott. Ébredése után megszületett a Terminátor kezdetleges skicce, Cameron pedig időutazós sci-fi tech-noirt húzott föl a fém csontváz dermesztő alakja köré, melynek technopesszimista üzenete: a technológiai fejlettség felülkerekedik az emberi élet értékén.

Arnold Schwarzeneggert nemcsak a főszerepért járó 750 ezer dolláros fizetéssel helyezte új polcra Cameron, de el is indította őt az akciósztárság útján. Amint a film fiktív jövőjében gondolkodnak az ideális férfitípusról a Skynet robotjai (maszkulin, kisportolt, gépies, gyakorlatilag legyőzhetetlen), úgy Hollywoodban is ezt az ideát tartották szemük előtt az akciófilmes rendezők még hosszú évekig, ebből pedig alaposan kivette a részét az osztrák színész.

A Terminátor számos innovatív speciális effektet és technikai megoldást alkalmazott, amelyek új mércét állítottak fel Hollywoodban a vizuális történetmesélésben.

Az egyik legfigyelemreméltóbb a stop-motion animáció használata volt a film végén látott endoskeleton mozgatásakor: ehhez George Lucas Industrial Light & Magic nevű vállalata volt Cameron segítségére, és bár a végeredmény 40 év távlatából már megmosolyogtató lehet, ne feledjük, 1984-et írtunk a film megjelenésekor. Mivel a Terminátor szűkös büdzséből készült – alig hatmillió dollárból –, Cameronnak ki kellett okoskodnia, hogyan válthatja leginkább valóra azt, amit megálmodott. Itt hódolt először abbeli szenvedélyének, hogy amit lehet, jól megépített makettekkel mutat meg: a film végéhez közeledve felrobbantanak egy tartálykamiont, ami a valóságban mindössze egy–kétméteres volt.

Ha pedig Cameron jövőbelátását nemcsak álmok terén vesézzük ki, a film egy pontján a jövőből visszautazó Kyle Reese azt meséli a kiborg létezésében hitetlenkedő Sarah Connornak, hogy „még vagy 40 évig nem léteznek ilyen gépek”. Cameron jóslata bizonyos értelemben igaznak bizonyult, hiszen a biomechatronika folyamatos fejlődése miatt a valódi szövet és a szintetikus anyagok kombinációja már nem tűnik lehetetlennek, gondoljunk csak a bionikus műkezekre.

A bolygó neve: Halál (1986) – a monumentális anyakirálynő

Minden idők egyik legnagyszerűbb folytatásából kettőt biztosan James Cameronnak köszönhetünk. Ezek közül az első az ikonikus Alien folytatása 1986-ból, ami A bolygó neve: Halál címet kapta magyar fordításban. A franchise második részében visszatért Sigourney Weaver Ellen Ripley hadnagy szerepében.

Az 1979-es első film hiába ért el 100 millió dollárnál nagyobb bevételt, a Fox sajátos számviteli módszerei miatt veszteségesnek nyilvánította azt, és csak 1983 közepén merült fel, hogy ténylegesen folytatásban gondolkodjanak. Cameron három nap alatt írt egy forgatókönyvet Alien II címmel, de az nem nyerte el a stúdiófőnökök tetszését. Később kibővítette több tíz oldallal, a Terminátor váratlan pénzügyi és kritikai sikere után pedig nem volt kérdés, hogy érdemes lehet a film elkészítésére.

Cameron tudta, hogy Ridley Scott hideglelős horrorfilmjét nem tudná újraalkotni, így a Terminátor legpofásabb akciószekvenciáiból működő elemeket merített az Alienshez.

A Terminátorhoz hasonlóan az űrlényes sci-fi esetében is hagyatkozott a praktikus effektek alkalmazására: a film végén mintegy fő attrakcióként előlépő Alien-királynőt 16 bábmester mozgatta úgy, hogy kettő a megépített figura belsejéből irányított mozgásokat, létrehozva egy roppantul komplex munkafolyamatot. Ez akkoriban hajmeresztően összetett mutatványnak számított. Ripley és az Alien-királynő összecsapása pedig önmagában olyan epikus csatává nemesedett a filmtörténetben, aminél kevés, jobban eltalált sci-fi végjátékot tudunk fölidézni.

És hogy még egy sarkalatos pontját kiemeljük a ’86-os remekműnek: Cameron filmjeiben gyakran erős, már-már maszkulin nők a főszereplők, itt Ellen Ripley vált emblematikus főhőssé, kitörölhetetlen hatást gyakorolva a női főhősök fejlődéstörténetére. Ripley keményebb és határozottabb, mint az első Terminátor Sarah Connorja.

A mélység titka (1989) – a CGI-korszak berobbantása

Az óceánok, tengerek szerelmeseként Cameron 1989-ben készítette el egyik legszemélyesebb alkotását, A mélység titkát, ami ugyan semmilyen szempontból nem tartozik a legsikeresebb filmjei közé, mégis olyan technológiai újításokkal kecsegtetett a filmvilágnak, amelyek később alapjaiban határozták meg a CGI mind erősebb hollywoodi alkalmazását.

A film főszereplője az Ed Harris alakította Bud, aki egy víz alatti olajfúrótorony, a Deep Core csapatát vezeti. Ám egy tengeralattjáró eltűnése után az amerikai haditengerészet felkéri őket, derítsék ki, mi történt a mélyben. Az ambiciózus, idegen lényekről mesélő történet fontos sarokköve lett Cameron későbbi munkáinak a technikai megoldásokat tekintve. A filmet egy elhagyatott atomerőműben forgatták, és a színészeket tényleg kiképezték arra, hogy víz alatt forgassanak (nagyjából fél év tréning volt mögöttük).

Cameronéknak olyan kísérleti berendezéseket kellett építeniük, amelyek lehetővé tették, hogy a színészek beszélhessenek a víz alatt, a párbeszédeket pedig lehessen szalagra rögzíteni a mélységi forgatás során. A film elkészítése gyakorlatilag meghaladta az akkori technológiai lehetőségeket (a költségvetés is 40 millió dollár fölé rúgott), a történet végén felbukkanó idegen lény megjelenése pedig Cameron szerint is berobbantotta a CGI-t Hollywoodban:

A pseudopod-jelenet az a pillanat, amely akkoriban felkeltette az emberek figyelmét. Megtette a hatását, megmutatta az embereknek, hogy mi minden lehetséges ezzel a technológiával, a CGI szerintem páros lábbal berúgta Hollywood ajtaját.

A mindössze 75 másodpercnyi számítógépes grafikán fél évig dolgoztak az Industrial Light & Magic szakemberei, Cameron nem feltétlenül hitt abban, hogy megvalósítható lesz az elképzelése, így felkészült arra is, hogy a komplett jelenetet talán ki kell vágni a filmből. Ám a kifejlesztett szoftver, amivel a jeleneteket elkészítették, olyannyira jól működött, hogy végül Oscar-díjjal jutalmazták a csapatot.

Cameron őrült munkatempójáról pedig itt születtek meg az első legendák: Harris majdnem megfulladt az egyik jelenetnél, Mary Elizabeth Mastrantonio is panaszkodott a munkatempóra – gyakorlatilag diktatórikus eszközökkel tartotta a gyeplőt a rendező.

Terminátor 2. – Az ítélet napja (1991) – a bámulatos T-1000-es

Az 1984-ben készült első rész után hamar világossá vált, hogy Cameron folytatást fog készíteni a Terminátornak – a kérdés inkább az volt, hogyan lesz képes emelni a tétet mind a történetben, mind a technológiai megvalósításban. 1990-ig kellett várni a kérdés megválaszolására, akkor kapott zöld utat a Terminátor 2. a Carolco Pictures stúdiótól, Mario Kassar és Andy Vajna közös cégétől.

Ha az Aliensről minden idők egyik legjobb folytatásaként beszélünk, akkor a T2-nél ez hatványozottan igaz: nem véletlenül lett gyártásakor a valaha volt legdrágább alkotás a maga 100 millió dolláros költségvetésével, amit pár millióval sikerült is túllépni.

Ám Cameron minden szempontból felül tudta múlni az első filmjét, gyakorlatilag új mércét állított fel az akciófilmeknek. Visszahozta Schwarzeneggert és Linda Hamiltont a főbb szerepekbe, utóbbiból pedig pontosan olyan maszkulin főhőst faragott, mint Ellen Ripley-ből évekkel korábban. Ám a Terminátor 2. elsöprő sikerét nem csak a főszereplőinek köszönhette.

A praktikus effektek és a korabeli kaszkadőrmunka csúcsra járatásával a filmben látott akciószekvenciák gyakorlatilag felülmúltak mindent, amit addig láttunk a vásznon. Ezekre még rátett egy lapáttal Cameron azzal, ahogy A mélység titkában látott CGI-t még tovább csiszolták, ennek hála a T2 új dimenziókat nyitott meg Hollywoodban a filmben használt számítógépes effektekkel. A folyékony fémként definiált robot, a T-1000-es (Robert Patrick hátborzongató alakításában) vizuális megjelenítése iskolapélda lett a filmgyártásban, először alkalmazva az analóg és digitális technikát, a morphing-technológiával (egy képet vagy alakot egy átmenet segítségével átváltoztat) vegyítve.

Ha nem lett volna Terminátor 2., nem tudtuk volna megcsinálni a Jurassic Parkot

– mondta Dennis Muren, aki az Industrial Light and Magic munkatársaként mindkét film vizuális effektjeiért felelt. A korszakalkotó jelzőt nem is véletlenül aggatták a filmre, még ha ezt inkább csak az utókor tette meg.

És hogy még világosabb kontextusba helyezzük az 1984-es első és az 1991-es második Terminátort: csak utóbbi nyitófőcíme nagyjából az első film költségvetésének megfelelő összegből készült. Cameron munkatempója itt sem mérséklődött, de pályafutása – szerintünk – legjobb, legnagyobb hatású filmjét készítette el, ami minden tekintetben hivatkozási alappá vált a hollywoodi blockbusterek közt, s egy percet nem öregedett a megjelenése óta.

True Lies – Két tűz között (1994) – hídrobbantás és Kubrick lenyűgözése

Valóban a True Lies volt a csúcs James Cameron pályáján? – tettük fel a kérdést idén júliusi cikkünkben a rendező egyetlen akció-vígjátékáról, ami idén lett 30 éves. A True Lies valóban különleges pontja a Cameron-életműnek: soha előtte és utána nem készített vígjátékot (ami legalább annyira tekinthető akciófilmnek is), a műfajjal való egyetlen kísérletezésével ráadásul a korszak legdrágább filmjét is elkészítette (lepipálva a T2-t). Schwarzeneggert komikusi szerepben mutatta meg a nézőknek és búcsúztatta el egyúttal a blockbusterektől, miközben Jamie Lee Curtisből szexszimbólumot faragott egy háromperces jelenettel.

Cameron pontosan tudta, milyen eszközökkel képes a filmjét megkülönböztetni a korszak gigászi akciómozijaitól. Bár ez a film is egy remake, a monumentális akciójeleneteket mégis saját ötletei alapján építette fel. Ezekre sokszor kaszkadőrök nélkül is vevők voltak a színészei:

• A film végéhez közeledve egy nagyszabású akciójelenetet rögzítettek a Seven Mile Bridge nevű hídnál, ami az egyetlen összekötő útvonal Keys és Florida között. Az egyik jelenetben egy mozgó autóból kell kimenteni helikopterről Curtis karakterét. Bár az autóban kaszkadőr ült, a közeli jelenetekben valóban a színésznő lógott a magasban biztosító kötelekkel – ezt épp a születésnapján rögzítették.
• A film végi, vadászgépes jelenetekhez építettek egy modellt, amit egy daru segítségével mozgattak egy harmincméteres épület tetején. Ez a közeli jelenetekhez kellett, Schwarzenegger szerint pokoli hőség volt a modell belsejében.

Cameron már-már elvetemült ötletei lenyűgözték a filmes világot, köztük Stanley Kubrickot: ezt maga Cameron mesélte el egy korábbi interjúban. Kubrick meghívta magához a rendező kollégáját:

Csak azt akarta tudni, hogy készült a True Lies. Levitt a pincébe, bekapcsolta a grillt, és el kellett meséljem, hogyan oldottuk meg a filmbéli effekteket. Egész idő alatt a filmről beszélgettünk.

Filmje nagy hatással volt később a Mission: Impossible-filmek egyes részeire is; nem kevés akciójelenetet gondoltak újra Tom Cruise-zal az aktuális rendezők.

Abban persze mind egyetértünk, hogy Cameron ezen filmje tartogatta a legkevesebb innovációt a művei közül, ennek ellenére egy olyan akció-vígjáték, amely házassági próbatételekről, terrorizmusról ily könnyedén tud mesélni és ilyen szórakoztató formában, megérdemli, hogy helyet kapjon a listánkon.

Titanic (1997) – monumentális medencés projekt

A Titanic 1912-ben bekövetkezett tragédiája már jóval azelőtt foglalkoztatta Cameront, mielőtt konkrét lépéseket tett azért, hogy megfilmesítse az óceánjáró tragikus történetét. Hónapokon keresztül többször is lemerült a roncshoz (12-szer) tanulmányozni azt.

Eredetileg nem szerelmi történetként képzelte el a 11 Oscar-díjat bezsebelő Titanicot. A kilencvenes évek közepére a katasztrófafilmek leáldozóban voltak Hollywoodban, ám némi vérfrissítéssel a műfaj még mindig talált közönséget magának (ez ma sincs másként, gondoljunk csak a Twister 2024-es, szerelmi szállal felvizezett remake-jére). Cameron akkoriban lényegében bármit megtehetett, nem csoda: túl volt a Terminátor folytatásának párját ritkító anyagi és kritikai sikerén, valamint a True Liesszal azt is bizonyította, bizonyos fokig ért a romantikus elbeszéléshez is. Na meg álmából felköltve összehozna egy tökéletesen megrendezett akciófilmet (erről ő maga is így gondolkodik):

Teljesen biztos vagyok abban, hogyha holnap úgy döntök, hogy akciófilmet csinálok, akkor valami rohadt izgalmas dologgal állnék elő.

Vissza a Titanichoz: minden egyes roncshoz való lemerülés után Cameronban egyre jobban ott motoszkált az érzés, hogy a filmjével nem dokumentarista formában kell megközelítenie a katasztrófát, hanem valahogy emléket kellene állítania azoknak, akik az életüket vesztették a tragédiában. Miután zöld utat kapott a projektje a 20th Century Fox stúdiótól (amely a forgatás előtt 65 millió dollárért eladta az amerikai forgalmazási jogokat a Paramount Picturesnek, mintegy rossz ómenként), Cameront pusztán az érdekelte, hogy a lehető legtökéletesebben rekonstruálja a hajót kívül és belül.

A makettek elkészítéséhez ugyanazokat a cégeket bérelte fel, amelyek az eredeti Titanic berendezéseit megalkották, még a Harland és Wolff hajógyár is kisegítette a rendezőt különleges, elveszettnek hitt tervrajzokkal a hajóról. A szőnyegeket, a tapétákat, a bútorokat, de még a mentőcsónakok süllyesztéséhez használt köteleket is aprólékos részletekkel készítették el Cameron irányításával.

Ezek tényleg túl apró részleteknek tűnnek, amiket a közönség jószerivel észre sem vesz. De James Cameron igen, és számára az volt a fontos, hogy a lehető legpontosabb díszletet alkossák meg.

Divattervezőkkel és divattörténészekkel újraalkotta a korabeli ruhákat, figyelt a társadalmi osztályok közti öltözködési különbségekre, majd miután egy év tervezés és gyártás után elkészültek a ruhák, Cameron nem volt rest eláztatni azokat a vízben a süllyedős jelenetnél. Ez még keveset is mond el a rendező mániáiról: a film minden egyes karakteréhez háttértörténetet kreált. Így mind a 150 statiszta találkozott Cameronnal, ő pedig elmagyarázta nekik, kiket alakítanak, milyenek a kapcsolataik és a családi hátterük.

Bár elsőre nem olyan szembetűnő a film technikai szempontból, mint Cameron korábbi alkotásai, mégis hatalmas kihívás elé állította a készítőket. Javarészt Mexikóban forgattak, ahol Cameronék megépítettek egy majdnem életnagyságú hajómodellt egy hatalmas, vízzel teli tartályra eresztve azt. Ez csaknem 40 millió dollárba került, a díszletet a film belső és külső részének filmezésére használták. A gigászi projekt forgatási ideje természetesen kitolódott, a büdzsé pedig csak nőtt: 200 millió dollárnál állt meg, ezzel ismét Cameron neve mellé írhattuk fel a korabeli legdrágább filmet.

Persze ismét konfrontálódott a színészeivel, mint mindig: számos jelenetet hideg vizes medencékben forgattak, ahonnét addig nem engedte ki a stáb tagjait Cameron, míg a monitorokon nem azt látta viszont, amit szeretne. Bár Kate Winslet jól bírta a strapát, DiCaprióval voltak összetűzései a rendezőnek, no meg a rengeteg statisztával, akiket sokszor a vécére sem engedett ki, ha azt feltételezte, keresztül húzzák a jelenetről alkotott elképzeléseit. Nemcsak Cameron miatt volt nehézkes a forgatás: a napjainkban játszódó jeleneteket az Akagyemik Msztyiszlav Keldis kutatóhajón rögzítették, itt valaki fenciklidint kevert a stábtagok ételébe, ami miatt több tucat embert kórházba kellett szállítani.

Bármennyi nehézséggel is néztek szembe, végül 14 jelölésből 11-et Oscarra váltott a Titanic, egészen az Avatarig a legnagyobb összbevételt termelő film volt, melynek elvitathatatlanul ott a helye a 20. század legfontosabb filmjei között.

Avatar 1-2 (2009 & 2022) – újabb CGI-forradalom és vízmánia

Cameron már a Titanic gigantikus sikere előtt tudta, hogy rendezői korszakának következő nagy projektje az Avatar lesz. A sci-fi ötlete jóval régebbre nyúlik: „Talán a mozi sem lenne ma ugyanolyan, ha James Cameron anyja nem álmodik négy méter magas, hatmellű, kék nőkről. A legenda szerint a rendező édesanyjának még a hetvenes években volt egy bizarr álma, amely megihlette a rendezőt, és papírra vetette a fantáziát, igaz, a hat mellet inkább lehagyta, mert az akkor még csak tinédzser éveiben járó Cameron is tudta, mi mutat jól a vásznon” – írtuk néhány évvel ezelőtt a filmtervről.

Épp ezért kellett a 2000-es évek közepéig várni, hogy Avatar, mint valós projekt a látóhatárba kerülhessen Hollywoodban. Ám, amint Cameron tető alá hozta a 240 millió dolláros filmjét, mindenki tisztában volt vele, hogy ismét új időszámítás kezdődik a CGI-világban. Cameron ugyan lenyűgözőnek tartotta az évekkel korábban megjelent A Gyűrűk Ura Gollamjának vizuális megvalósítását, az abban látott motion capture-technológiát még nem tartotta elég jónak ahhoz, hogy annak alkalmazásával keltse életre Pandora világát. Olyan kamerákat gyártatott, amelyek segítségével azonnal CGI-alakban jelentek meg a felvételek a monitoron. A Microsoft ráadásul egyedi, felhő alapú rendszert fejlesztett az Avatar filmes nyersanyagainak. Azaz: nagyon sok pénzbe került minden.

A technológia megmutatása már akkor fontosabb volt Cameronnak, mint egy velős történetben mesélni a na’vik és a földi emberek közt fennálló feszültségekről, közbeékelve a tanmesét a természet megóvásának fontosságáról. Az Avatar egyértelműen gyengébb volt a sztoriját tekintve, mint a korábbi Cameron-eposzok: az archetipikus karakterekkel és kiszámítható cselekményszálakkal teletűzdelt sci-fi kizárólag technológiai mesterműként vonulhat be a filmtörténelembe.

Tagadhatatlan, hogy a határokat teljesen elmosta Cameron víziója: gyakorlatilag nem volt különbség a valós és a digitális test közt, így a rendező legalább három órára el tudta hitetni a nézőkkel, hogy amit látnak, akár valódi is lehetne.

A hiperrealizmus felé törekvés ismételten hatalmába kerítette Cameront, mikor belefogott A víz útja alcímet kapó második Avatar-film forgatásába. Újdonságokat tartogató történetről ott már végképp nem beszélhettünk, ahogy Kránicz Bence kollégám is írta akkori recenziójában:

„Az Avatar: A víz útja ugyanis megint odalent játszódik, és újra azt érezhetjük, hogy a vízi trükkfelvételek újszerű technikája fontosabb volt Cameronnak, mint az, mi történik az Avatar hőseivel a víz alatt. (…) A kulcsszó tehát nem a mesélés, hanem a megfigyelés. Cameron azt várja tőlünk, hogy amit a – minden bizonnyal valóban forradalmi – digitális technológia elénk tár, attól ne kalandokat reméljünk, hanem önmagában a látványt érezzük kalandnak.”

Cameron tudatosan alkotta az ökológiai szorongás filmjévé A víz útját, felerősítve az emberekben a klímadepressziót. A filmet két évvel ezelőtt mutatták be, és nem állítjuk, hogy Cameron az egyedüli, aki a bolygónkon végbemenő negatív változásokról mesélni akar és tud is, de összességében a második na’vis történetével legalább elérte, hogy a moziból kilépve gyűlölni kezdjük magunkat. Persze a második rész is lélegzetelállítóan nézett ki, akárcsak az első – valóban egy technológiai csoda A víz útja, ami részletességében gyakorlatilag felülmúlhatatlan. Ahhoz legalább ugyanennyi pénzt és kreativitást kellene fiktív világteremtésbe ölni a vásznon.

Ez pedig egyelőre a 70 éves James Cameron privilégiuma.