Az örökkévalóságnak tűnő hetvenes évek végén mintha megmozdult volna a levegő Magyarországon. A főként nyugati hitelekkel megtámogatott gazdaság viszonylagos jólétet hozott a szocialista táboron belül, ám a gulyáskommunizmusként is illetett, nyugati világ felé kacsintgató ország inkább hasonlított egy nélkülöző családra, amely bár igazán soha nem volt egzisztenciális biztonságban, de mindig került kirántott hús a vasárnapi asztalokra. Ekkoriban az ország gazdasági teljesítménye inkább egy túlélő showra emlékeztetett, amelyben a versenyzőknek egyszerre kellett elkerülniük a kapitalizmusban leselkedő cápauszonyokat és a szocializmusban csikorgó rozsdás fogaskereket.
A nagyvilágban másfajta izgalmak tartották lázban az embereket. Amíg a kamaszok Star Wars poszterekkel tapétázták tele szobájuk falát, addig Ronald Reagan cowboycsizmában próbálta meggyőzni a Szovjetunió gyors egymásutánban elhalálozó vezetőit, hogy csillagháborús tervei nem csak egy újabb hollywoodi sci-fi fantazmagóriáját jelentik. Eközben a technológiai fejlődés is izgalmas jelenségekkel szolgált a mindennapokban. A Sony Walkman zenehallgató például forradalmasította a zenehallgatást, és az első személyi számítógépek is megjelentek a nappalikban; a futurisztikus jövő ígérete elérhető közelségbe került a Commodore 64-esek megjelenésével. Utóbbiakat a jobb anyagi helyzetben lévő hazai családok is rögtön beszerezték „valahonnan Nyugatról”. Itt jegyezzük meg, hogy a VHS-korszak ugyancsak hamar betört Magyarországra, bár a MOKÉP által megnyitott első hazai videotéka kínálata a Majakovszkij – a rendszerváltozás óta ismét Király – utcában képtelen volt felvenni a versenyt az illegálisan sokszorosított és terjesztett, hangalámondásos és többnyire pusztító képminőséggel rendelkező amerikai akció- és kalandfilmekkel.
Nem árulunk el nagy titkot, ha ezek után kijelentjük: amiről eddig szó volt, az pusztán a korszak atmoszféráját megvilágító felszín. Ám a felszín alatt és közvetlenül fölötte egyaránt megbúvó jelenségek egyik figyelemre méltó krónikásává, szerteágazó munkái révén, éppen Kanyó Béla vált. A színházak és táncegyüttesek berkeiben, valamint a korszak társasági életében otthonosan mozgó Kanyó Fortepanra felkerült fényképein ugyanis megejtő gazdagságban mutatja meg magát a hetvenes évek vége és a nyolcvanas évek Magyarországa; méghozzá a maga groteszk és szürreális valóságában. Az igazsághoz ugyanakkor az is hozzátartozik, hogy a felvételek készítőjének egyáltalán nem voltak vitriolos szándékai, ellentétben azon autonóm dokumentarista fotográfusokkal, akik nemritkán a tűrt kategóriában landoltak az aczéli három T univerzumában.
Az 1939-ben Budapesten született Kanyó a Kandó Kálmán Villamosipari Műszaki Főiskolán szerzett oklevelet. Bár a fotografálás már kora ifjúsága óta érdekelte, végül csokoládégyári energetikus munkáját otthagyva csak 1972-től foglalkozott hivatásszerűen a fotózással, ahová a táncművészet révén került. Első munkái az Állami Népi Együtteshez, majd a Honvéd Együtteshez, később a Budapest és a Fáklya Táncegyüttesekhez kötötték. Emellett évtizedekig volt fotósa a Madách Színháznak, valamint a Magyar Állami Operaháznak. A dalszínházban életre szóló barátságot kötött és szoros szakmai kapcsolatot alakított ki a nyolcvanas évek hazai balett életének egyik doyenjével, Seregi László táncművész-koreográfussal, az Operaház akkori balettigazgatójával. Kanyó Béla számára a tánc- és színházi fotó nem merült ki a próbák és előadások dokumentálásában (táncfotóit és művészportréit rendszeresen ki is állította), mindezek mellett kamerájával szorgalmasan részt vett külföldi turnékon, fogadásokon, különféle ünnepségeken és az elmaradhatatlan házibulikon.
Kanyó Fortepanon jelenleg böngészhető 658 felvételének jelentős része főként egy másik meghatározó munkájához, a televízióhoz köthető. 1980-tól ugyanis éveken keresztül a Magyar Televízió Reflektor Magazin műsorának szerkesztősége állandó munkatársaként dolgozott riport- és standfotósként, ahová a közismert televíziós szakember, Regös István újságíró, szerkesztő és műsorvezető jóvoltából került. Kapcsolatuk bőven túlélte a rendszerváltozást, valamint a kilencvenes éveket, hiszen Kanyó idővel a Regös által alapított Mix Magazin állandó fotósa lett. Visszatérve az 1980-as évek televíziós munkáihoz: Kanyó Béla fotózott koncerteken, sporteseményeken, ifjúságpolitikai rendezvényeken, manökenvizsgákon és filmforgatásokon, egy-egy felvételén pedig Kassa, Prága, Párizs, London, München vagy éppen New York utcái is feltűnnek, ugyanakkor városképeit inkább az emlékek rögzítésének szándékával készítette.
A több mint félezer fotót megismerve nem is annyira az anyag esztétikai minősége tűnik fel azonnal a szemlélőnek, hanem sokkal inkább az a világ, ami Kanyó szemén keresztül tárul fel hol karcos, hol nosztalgikus emlékeket idézve a nézőben; ám a korszak után született generációk már az újdonság erejével szerezhetnek forrásértékkel bíró benyomásokat félmúltunkról. Közben némi iróniával akár azt is kijelenthetjük: ha egy menőnek számító rendezvényen Kanyó Béla nem fordult meg a hetvenes-nyolcvanas évek során fényképezőgépével, akkor az az esemény jószerével mintha meg sem történt volna.
Vajon ki emlékszik, vagy ki hallott például arról a Közgáz Rockfesztiválról, amit 1979. december 15-16-án rendeztek a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem aulájában olyan fellépőkkel, mint sok más mellett a Karthago, a Mini, a P. Mobil és az Új Skorpió, valamint a Rolls, az East, az Edda, a Beatrice és a Korál? A Dimitrov téri kétnapos szeánsz belépődíja naponta 50 forint volt, az emeleti büfében pedig Kőbányai világost mértek a zsíroskenyér mellé. A tűrt bandák pedig vállvetve muzsikáltak a Bors Jenő vezette hanglemezgyár támogatott zenekaraival. Könnyűzenészek és koncertek egyébként folyamatosan felbukkannak a Kanyó hagyatékban Koncz Zsuzsától a kötött pulcsis Szörényi Leventéig, az egyik Edda koncerten gázállarcban basszusozó Zselenc László Zsöcitől a női szíveket megdobogtató Zoránig; de az Apostol, Eszményi Viktória és Heilig Gábor, valamint a 100 Folk Celsius is nemegyszer felbukkan a felvételeken.
Igazi ritkaságszámba megy Kanyó néhány fotográfiája az 1983-as Fenevad Fesztivál előkészületeiről, amely valójában nem is igazi fesztivál, hanem egy amerikai–magyar kooprodukcióban készülő horrorfilm kulcsjelenetének díszlete volt a pilisborosjenői szovjet katonai lőtéren. A Grizzly II.: The Concert című opuszt az 1956-ban emigrált André Szőts rendezte, a pilisborosjenői koncert a fellépőkkel és a közönséggel pedig monumentális statisztaszerepet kapott egy Yellowstone parkbeli vérengző medve ámokfutásához. A beharangozott forgatás nagy lázban tartotta akkoriban a közvéleményt olyan fellépők belengetésével, mint Joe Cocker, Rod Stewart és a Police, valamint magyar részről az Omega és az LGT. Ám végül többek közt a KFT, a Toto Coelo brit lánybanda és a skót Nazareth lépett fel, miközben folyamatosan forogtak Jean Badal – azaz Badal János – és operatőrcsapata kamerái. Bár a film orbitális bukást hozott, ám az egykori executive producer, Csikós-Nagy Zsuzsanna – külföldi filmes berkekben inkább Suzanne C. Nagy – 2020-ban újravágta és némileg felturbózta a Charlie Sheen, Laura Dern, Louise Fletcher, George Clooney és John Rhys-Davies által játszott filmet.
Kanyó Bélától sosem állt távol, hogy csinos nőkkel és lányokkal vegye körül magát, s hogy őket fotózza. Felvételeinek gyakori szereplői magyarországi magazinok és divatbemutatók hivatásos modelljei, vagy manökenvizsgájukat végző növendékek az Állami Artistaképző Intézet falai között. Utóbbi anyagát látva néha az az érzés keríti hatalmába az embert, mintha Milos Forman örökérvényű mozija, a Tűz van Babám! folytatódna a nyolcvanas évek Magyarországán. Mindeközben Jane Fonda jóvoltából ugyanebben az évtizedben hazánkba is betört az aerobic-láz, és szinte nem volt olyan budapesti kerület, amelynek legalább az egyik iskolai tornatermét délutánonként ne aerobicos lányok és asszonyok vették volna birtokba svédszekrények és zsámolyok között balanszírozva. Az éles szemű Kanyó ebben a témában is résen volt: egyből egy Lehel utcai nővérszálló tetőteraszán dokumentálta a szokatlan és újszerű, amerikai életstílust vizionáló testedzést.
Nem lenne ugyanakkor teljes a kép, ha nem idéznénk meg legalább néhány gondolat erejéig a nemzetközi sportesemények, divatbemutatók, televíziós forgatások, ifjúsági találkozók, vagy a szocialista táboron belül gyakran szenzációszámba menő koncerteken túl azt a hétköznapi Magyarországot, ami Kanyó Béla fotográfiáin ugyancsak izgalmas adalékanyagként jelenik meg néhol. Legyen szó piaci riportokról vagy üzemlátogatásokról, kisiparosokat bemutató ódon műhelyekről, munkába tartó kéményseprőkről, vagy keresetlen természetességgel fotografált budapesti utcaképekről, nagy felismerésekre bukkanhatunk a felvételek között.
Jelképértékűek a Fortepanra felkerült utolsó felvételei is, melyek az 1989-es markáns korszakhatár kezdetét jelzik. Némelyik a Kecskeméti utca torkolatában épülő Korona szálló, vele az első pesti „sóhajok hídja” születését dokumentálja – sőt, Kanyó a Kálvin téren fürdőruhás divatbemutatót is fotózott ekkoriban –, de Nagy Imre és mártírtársai újratemetésének emblematikus kulisszái a Hősök terén ugyanúgy feltűnnek fényképein, mint az a tömeg, amely a köztársaság kikiáltásának pillanataira vár 1989. október 23-án a Kossuth téren. Mindazonáltal Kanyó Béla munkássága és szorgalmas dokumentátori vénája az 1990-es években sem hagyott alább – a fotográfus 2003-ban Mádl Ferenc köztársasági elnöktől megkapta a Magyar Köztársaság Ezüst Érdemkeresztjét is –, sőt, ugyanolyan otthonosan mozgott a régi-új elit berkein belül, miközben akarva-akaratlanul vált a beköszöntő új világ krónikásává is. De az már egy teljesen más regisztereken megszólaló történet.
A szerző köszönetet mond az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet Táncarchívuma munkatársainak, Halász Tamás gyűjteményvezetőnek és Bánóczy Varga Andrea gyűjteményi munkatársnak a cikk megírásához nyújtott segítségükért.
Írta: Kéri Gáspár | Képszerkesztő: Virágvölgyi István
A Heti Fortepan blog a Capa Központ szakmai együttműködésével valósul meg. Az eredeti cikk ezen a linken található: https://hetifortepan.capacenter.hu/kanyo-bela
Ha van olyan családi fotója, amit felajánlana a Fortepan számára, akkor írjon a fortepan@gmail.com e-mail címre!
