Mikor megbeszéltük a találkozót, a parkolással kapcsolatban volt egy olyan elengedett félmondata, hogy csak az szúrja ki a kamerákat az utcában, aki rabolt már bankot. Működnek még ezek a reflexek?
Az a baj, hogy ezek beleégnek az emberbe, a gyerekkorom meg a későbbi életem is. Az arról szólt, hogy túlélj. Ha bemegyek az étterembe, mindig azt figyelem, hogy az ajtóval szemben üljek – hogy legyenek menekülési útvonalak. Bankba nem járok már, jártam én oda eleget.
A reflexek mellett az ezzel kapcsolatos poénok beleférnek?
Másképp, hogy lehet? Aki komolyan veszi az életet, az egy sótlan ember. Nyilván azért próbálom megtalálni a humorizálásnak azt a szegmensét, ami még nem veri ki a biztosítékot. A lényeg az, hogy igyekszem. Nyilván, akire ráfogtam a fegyvert, azokkal sosem poénkodnék, de alapjában véve elég lazán kezelem az életet, mert ha túl komolyan veszem, és belegondolok abba, hogy min mentem keresztül, nem biztos, hogy őszinte lenne a mosolyom. Viszont ezeket már elengedtem.
Miként definiálja magát? Az ország elsősorban a rablásairól ismeri, van, ahol a nemzet bankrablójának nevezik, máshol kerámiakészítőként és gelencsérként mutatkozik be. Melyik az igazi Ambrus Attila?
Azért nehéz ez, mert az ember önmagával szemben elfogult. Azt gondolom, hogy majd az utókor megítéli, ki is voltam.
Jelen pillanatban egy egyszerű melós embernek tartom magam. Szolgálok: a családomat, a vásárlóimat, azokat az embereket, akikkel kapcsolatban vagyok.
Nem én húztam fel a Viszkis-brandet, hanem a sajtó: harminc éve benne vagyok a médiában, nem emlékszem, hogy lett volna olyan, hogy felhívtam volna egy főszerkesztőt, hogy mindenféleképpen szeretnék interjút adni. Azt gondolom, hogy sajnos egy megosztó személyiség vagyok, de megmondom őszintén, egy munkásembernek tartom magamat, aki megpróbálja tisztességesen eltartani a családját.
A szentendrei üzlete kvázi egy Viszkis-múzeum, még az üzlet ablakára is rácsok vannak festve, tehát azért kihasználja a hírnevét.
A többi keramikus pont ezért utál. Nem szeretem ezt, de nem tudok vele mit csinálni. Ez egy kis ország, ha elmennék egy másik országba, a kutya se tudná, ki vagyok. De valóban, felhasználom a múltamat, viszont ezt igyekszem jó értelemben felhasználni: meghívnak iskolákba, reintegrációs programokba, ezekért nyilván egy kopejkát nem kérek, mert szerintem vissza is kell adni valamit a közösségnek, és én így próbálok tenni. Visszaadni, mert azért elég sok problémát okoztam a hatóságnak és sok embernek is, sajnos.
Van önben bűntudat? Hogy áll a bűnhődéssel?
Azt gondolom, hogy ha nincs is egyensúlyban a mérleg, nincs bennem hiányérzet. Azok közül, akikre ráfogtam a fegyvert, van, aki megbocsájtott, van, aki nem. Ezek megtörtént dolgok, nem tudok mit csinálni. Mindenkitől elnézést kértem, le is ültem a magamét. Innentől kezdve úgy bűnhődöm, hogy mindenkit ezerszázalékosan kell kiszolgálnom. Ha hibázok, nálam ötször-tízszer magasabb úgymond a mérce, mert, ha például valakit átverek, akkor joggal mondhatják azt, hogy hát, ugye, kutyából nem lesz szalonna, és lám-lám, a csávó megint hozza a formáját. Ezért hatványozottan oda kell figyeljek, mit mondok és mit teszek.
A könyvben azt írja, nem tudja objektíven megítélni, jó ember-e.
