Dalban mondja el a drogkartell vezére, miért női testben akar tovább élni

Minden fesztivállátogató tudja, hogy vannak filmek, amelyek Cannes-ban működnek igazán. Kísérleti produkciók, amiket bottal sem piszkálna meg egy magyar forgalmazó, vagy őrültségek, amiknek a humora csak késő esti fesztiválvetítésen, egy marokkói szociodráma és egy éjfélkor kezdődő, koreai horror között működik igazán.

Nagyjából egy órán át úgy tűnt, hogy Jacques Audiard új filmje, az Emilia Pérez is a fesztiválos furcsaságok közé fog tartozni. Az alulfizetett és megcsömörlött, mexikóvárosi ügyvédet alakító Zoe Saldaña már az ötödik percben énekelni kezd arról, hogy a hazájában nincs igazság. Majd telefont kap egy kíméletlen drogbárótól, aki közli vele, hogy amióta az eszét tudja, női testben akar élni, és most jött el a pillanat, hogy megszervezze a nemátalakító műtétet. Pontosabban az ügyvédnőnek kellene megszerveznie neki, dörmögi a transznemű többszörös gyilkos.

Akik ezen a ponton távoztak a teremből, Audiard legérzelmesebb filmjéről maradtak le a 2012-es Rozsda és csont óta. Abban a filmben is komoly szerep jutott a zenének – katartikus erővel szólal meg Katy Perry Fireworkse, miközben Marion Cotillard láb nélkül vezényel a képzeletbeli delfineknek –, mégsem volt musical, mint az Emilia Pérez.

Ettől a filmtől nyilvánvalóan a musicalsége fogja távol tartani a nézők tetemes hányadát, holott a rejtett vágyak kifejezésének teátrális gesztusai, túlzó nagyjelenetei logikusan illenek egy ennyire szélsőséges élethelyzeteket megélő nő történetébe.

Saldaña ügyvédkaraktere mellett ugyanis a film másik főhőse a címbeli Emilia Pérez: ezt a nevet veszi fel nőként az egykori kartellfőnök, az élete pedig úgy alakul, hogy esélyt kap jóvá tenni valamit a férfitestben elkövetett, kimondhatatlan bűntetteiből.

Audiard-nak mindig is volt érzéke a melodrámához, a saját érzéseik fogságába eső hősök portréihoz. Ezt rögtön az első, nagyobb feltűnést keltő filmjeivel, a Halálos szívdobbanással és A prófétával bizonyította. Más kérdés, hogy Arany Pálma-díjat nem ezekért, hanem a jóval halványabb Dheepan – Egy menekült történetéért kapott. Joaquin Phoenixszel és Jake Gyllenhallal forgatott westernfilmje, a Testvérlövészek olyan antiwesternesre sikerült, hogy Audiard-t rögtön ki is seprűzték Hollywoodból (mi kedveltük), legutóbb pedig párizsi fiatalok szerelmi életéről forgatott lazábbra hangolt képregény-adaptációt (azt is kedveltük).

Az Emilia Pérezzel most borítékolhatóan megint magára irányítja az európai fesztiválközönség figyelmét. Filmjének igazi erénye persze nem a transzneműség témájának feldolgozása vagy a rendszeres és kiadós éneklés – ahhoz képest, hogy eredetileg operaként tervezte kibontani ezt a történetet, a zene annyira azért nem emlékezetes –, sokkal inkább az, hogy a felszíni, bizarr vonások mögött ezek a karakterek, némi meglepetésre, életre kelnek.

Emilia Pérez nem egy rossz vicc, hanem egy ellentmondásos, bonyolult nőalak, akinek valójában nem férfitestétől, hanem a bűn vonzásától, a magától értetődően választott kegyetlenségtől nehéz megszabadulnia.

Audiard állandó alkotótársával, Thomas Bidegainnel és a fiatalabb Léa Mysiusszel írta a forgatókönyvet, és megint csak a „logikus” szót kell használnunk arra, ahogyan átgondolták, miként folytatódhat egy nemet váltott gengszternek és a családjának az élete.

A történet végére már egyáltalán nem érezzük különösnek vagy mesterkéltnek a fordulatokat. Elfogadjuk, hogy ezek a karakterek ilyen rendhagyó körülmények közé kerültek, mert természetes, ahogyan az ő helyzetükben viselkednek. Az ezredfordulón Lars von Trier is olyan történethez választotta a musical műfaját, amihez mindenestől idegennek tűnt, utólag viszont a Táncos a sötétbent csakis musicalként tudjuk elképzelni. A dán rendező akkor Arany Pálmát kapott a gyönyörű hangú, vak nő kálváriájáért. Az Emilia Pérez nem olyan kivételes film, mint a Táncos a sötétben – a végére olyannyira elveszíti parodisztikus, elidegenítő hatását, hogy egyenesen szentimentálissá válik –, de a Greta Gerwig vezette zsűri remélhetőleg elismeri valamilyen díjjal Audiard ambiciózus vállalkozását.

Viszlát, filmek, viszlát, forradalmárok

Úgy alakult a cannes-i program, hogy az Emilia Pérez után egy másik kuriózumra ülhettünk be. Leos Carax sehol a világon nem akkora sztár, mint ezen a fesztiválon. A teljesen egyéni filmnyelvet beszélő, excentrikus és öntörvényű rendező renoméját az sem kezdte ki, hogy legutóbbi filmjét, az Annette-et (újabb musical!) egyöntetűen gyűlölte mindenki. De annak, aki a Rossz vérrel és A Pont-Neuf szerelmeseivel egy nemzedék fontos kultfilmjeit készítette el, a Holy Motorsszal pedig az előző évtized egyik maradandó remekművét, mindig bizalmat fognak szavazni ezen a fesztiválon.

C’est pas moi (Ez nem én vagyok) című, versenyen kívül vetített, negyvenperces esszéfilmje személyes hangú – mármint konkrétan Carax monológján keresztül kibontakozó – emlékezés a hajdani filmrendezői ideálokra.

Búcsú a huszadik századtól, annak minden átkától és vívmányától: a tömeggyilkos diktátoroktól és a tömegeket lenyűgöző mozgóképtől, a céltalan kószálóktól és az elhivatott forradalmároktól.

Az elégikus hangnemet újra és újra megmenti a pátosztól egy jól elhelyezett képi vicc vagy önironikus geg. Ebben Carax elsősorban megint fétisszínészére, Denis Lavant-ra számíthat.

Ezt az asszociációkra építő, merengő, experimentális filmstílust Jean-Luc Godard használta a legnagyobb művészi erővel. Azt is megkockáztathatjuk, hogy az esszéfilmnek ezt a formáját ő találta ki, így nem meglepő, hogy Carax is hivatkozik rá az új filmjében. Tesz róla, hogy Godard emléke és az a határokat nem ismerő szabadság, ahogyan ő tekintett a filmnyelvre, ne merüljön feledésbe. Az elmúlásról szóló Ez nem én vagyok tehát valójában a megőrzés filmje. Ám mielőtt mindenki meghatódna ezen a nemes gesztuson, Carax inkább eltáncoltat egy David Bowie-slágert a film meglepetésvendégével, akinek kilétét egyelőre fedje jótékony homály.