Bármit is csináljanak a fiatalok manapság, biztosra vehetjük, hogy Párizsban vonzóbban csinálják. Erre az ősidők óta, de legkésőbb Jean-Luc Godard két korai filmje, Az asszony, az asszony meg a Külön banda óta ismert alapigazságra épít Jacques Audiard új rendezése. Sőt, az Ahol a nap felkel Párizsban ennél közelebbről is behatárolja, hol járunk: a francia főváros 13. kerületében, az Olympiades negyedben, ahol hagyományosan sok ázsiai-francia él, főleg kínai bevándorlók leszármazottai, és rengeteg a diák, mert itt található a Sorbonne egyik kara.
Ezen a rideg paneltömbökkel tarkított, de azért nagyon is élhető környéken bonyolódik két huszonéves és egy harmincas hősünk szerelmi élete. Pontosabb lenne azt mondani, hogy a szexuális életük, mert – ez talán generációs sajátosság, bár Audiard véletlenül sem általánosítana – az érzéseiket szemérmesen elfojtják, míg a szexbe nagy lelkesedéssel vetik bele magukat. Történetük akkor kezdődik, amikor Émilie lakótársat keres maga mellé, a doktori disszertációján dolgozó irodalomtanár, Camille pedig kapva kap a lehetőségen. Kisvártatva egymás karjaiban találják magukat, de érzelmeik nem kölcsönösek, ezért Camille végül elköltözik. Később megismeri Norát, a nála valamivel idősebb ingatlanügynököt, akivel ugyancsak közel kerülnek egymáshoz, de az ő románcuk sem alakul felhőtlenül.
Hosszú hónapokat, talán egy évet is felölelő története miatt az Ahol a nap felkel Párizsban nem élezi ki az érzelmeket, hanem elnyújtja időbeli kibomlásukat. Audiard nem melodrámát forgatott, ahol egymást marják a szerelmi háromszög csúcsain álló felek, inkább bepillantást nyújt három fiatalember életébe, és rávezet, milyen szorongások, elfojtások, traumák nehezítik meg számukra a tiszta érzelemkifejezést, és terelik őket a mellébeszélés és a játszmázás felé. Ám rossz rutinjaik és elő-előtörő depressziójuk mellett szerencsére ezek a figurák élvezni is tudják az életet.
Azonban néhány hasonló, jópofa mondatot meg az Olympiades környék refrénszerűen visszatérő látképeit leszámítva a történet bárhol játszódhatna. Nem is francia alapanyagból készült: a négy forgatókönyvíró – köztük Céline Sciamma, a Portré a lángoló fiatal lányról rendezője – az elismert amerikai képregényalkotó, Adrian Tomine néhány képnovelláját írta át filmre. Vagyis, akik arra számítanak, hogy alaposabban megismerik Párizs 13. kerületét, csalódni fognak. Akik viszont kíváncsiak néhány átlagos – lökött és sérült, idegesítő és vicces, tehát végső soron teljesen normális – francia fiatal hétköznapjaira, azok megtalálják a számításukat Audiard filmjében.
Már csak azért is, mert a Dheepan – Egy menekült történetével 2016-ban Arany Pálmát nyert rendező közönségbarát módon fogalmaz, miközben megőrzi a jó ízlését. Új filmje ugyanúgy rendkívül esztétikus, fekete-fehér képekben mutat be egy nagyvárost, mint nemrég Kenneth Branagh Belfastja, de Paul Gilhaume képei sokkal ritkábban csúsznak át giccsesbe.
Nem kifejezetten eredeti gondolat ez, de megindokolja, miért látjuk olyan sokszor ruha nélkül a három – amúgy felöltözve is remekül játszó – főszereplőt, Lucie Zhangot, Makita Sambát és az ugyancsak a Portré a lángoló fiatal lányról révén ismert Noémie Merlant-t.
Sok múlik a szexjeleneteken, mert egyébiránt Audiard nem igyekszik megmagyarázni hőseink motivációit, hátterét. Semmiképp nem vágynánk arra, hogy a szánkba rágják, ki honnan jön és hová tart, de néhány alapvető információ – például miért sínylődik az egyetemet végzett Émilie rosszabbnál rosszabb állásokban, vagy hogyan bonyolódott viszonyba Nora a saját nagybátyjával – hiányzik ahhoz, hogy közelebb kerüljünk a szereplőkhöz. Ezek hiányában az Ahol a nap felkel Párizsban voltaképpen megmarad a futó hangulatok és éppen csak megfogalmazódó ráismerések szép filmjének.
Ahol a nap felkel Párizsban (Les Olympiades), 2021, 106 perc. 24.hu értékelés: 7,5/10.
