Van rémisztőbb egy démoni gyereknél? Ötven évvel ezelőttig azt mondtuk volna, hogy nem igazán, azóta azonban már elhasznált antagonistává váltak a horrorfilmek ördögi gyerekarcai. Arról, hogy miért készült a hatvanas és hetvenes években egy sor olyan horrorfilm, amelyekben a központi szörnyeteg maga a gyerek, itt írtunk: pontosan, jól szemléltethető okokra vezethető vissza a jelenség. Azon a puszta tényen túl, hogy zavarba ejtő látvány egy feszülettel maszturbáló kislány vagy a szülei sírja felett kajánul vigyorgó kisfiú látványa, az addig szentnek és sérthetetlennek hitt család felbomlása volt a valódi témája ezeknek a filmeknek. Amit a Rosemary gyermeke 1968-ban megelőlegezett, azt Az ördögűző 1973-ban teljes erővel robbantotta be.
Az Ómen egy egészen más típusú gyerekgonoszt honosított meg William Friedkin klasszikusához képest, mindenki döntse el maga, melyik a félelmetesebb: a zombiszerű, sugárban hányó, plafonon mászkáló kislány vagy a tündérien felöltöztetett kisfiú, aki megereszt egy hidegrázós mosolyt szülei sírja felett. Damien történetét és az Ómen-univerzumot majdnem a létező összes módon megpróbálták már szélesíteni: akadt két folytatás (Ómen 2: Damien, Ómen 3 – Végső leszámolás), egy folytatásnak álcázott reboot (Ómen 4. – Az ébredés) és egy remake is (Ómen, 2006). Az előzménytörténet még éppen hiányzott a sorból, így kézenfekvő volt, hogy a hetvenes-nyolcvanas évek klasszikus horrorjainak feltámasztása korában az Ómen is terítékre kerül.
Volt már film tehát arról, mi lesz a tinédzser Damiennel és mi a felnőttel, arról is, hogy a lánya miképp lép apja nyomdokaiba, de arról is, hogyan lehet harminc évvel később sokkal rosszabbul elmesélni ugyanazt a sztorit. Arról viszont még nem, hogyan és miért került az 1976-os filmben a bébisátán Thornékhoz. A filmtörténelem egyik leghátborzongatóbb gyermeke már önmagában is becsalogatja a nézőt a moziba, Damien eredettörténetéről pedig nem sokat mondott az Ómen, amit viszont igen, az kellően nyugtalanító ahhoz, hogy filmet ihlessen.
Sakál szülte
– suttogta rettegve Brennan atya, a dühös rottweilerekkel megszórt temetőben pedig Thornék rábukkantak az állítólagos anya állítólagos sírjára. Az előzményfilmként szolgáló Az első ómen figyelmen kívül hagy sok dolgot: sem a síron található nevet, sem a sakálanyát nem veszi figyelembe, helyette máshogy alakítja a történetet arra a kérdésre kihegyezve a filmet, ki is valójában az Antikrisztus anyja, és miért kellett világra jönnie Damiennek.
Egy lelkes és meglehetősen naiv apáca, egy bizonyos Margaret érkezik Rómába, hogy apáca legyen. Az árvaházban, ahol szolgálatot vállal, egyre furcsább dolgokat tapasztal, nővérek lesznek öngyilkosok, a vezetőség meg egyre gyanúsabb, ő pedig egy olyan lányra lesz figyelmes, akit elzárnak, rossznak neveznek, jó, hogy nincs a homlokára írva a 666-os szám. Miközben minden egyre gyanúsabb lesz, megjelenik az Ómenben megismert Brennan atya, aki jó szokásához híven kontextus nélkül állít olyan zagyvaságokat, hogy közeleg az Antikrisztus eljövetele, és ahogyan annak idején Thorn, úgy Margaret is lassan rájön, hogy nem beszél hülyeségeket a pap.
Ahogy az eredettörténeteknél lenni szokott, itt sem hagyják ki azt, hogy lerántsák a leplet az egész sátánosdiról, megmagyarázva miért kellett Damient a világra szabadítani. Nem túl nagy spoiler, hogy nem csak véletlenül fogant egy átmulatott éjszaka után egy sakál és egy ember kapcsolatából, hanem egy bizonyos kör tett meglehetősen bugyuta okokból rengeteget azért, hogy megszülessen. Már az apácás alaphelyzet – fiatal, naiv apáca érkezik egy olasz közösségbe – is azonnal eszünkbe juttathat egy nemrég bemutatott filmet, ám a női méh kizsákmányolása miatt konkrétan megidézi a pár hete érkező Szeplőtlent. A Sydney Sweeney főszereplésével készült horrorban ugyanaz az alaphelyzet: hús-vér inkubátorként használják benne a nőket, hogy velük hozassanak a világra egy felsőbb erőt. Ahogy a filmkritikában is írtuk, egyáltalán nem véletlen, hogy a nők saját testük fölötti hatalma és annak elvétele most, a Roe vs. Wade eltörlése után a filmekben is egyre gyakrabban előkerülő téma, de az sem, hogy mindez a horrorfilmekben is megtörténik, hisz egy kíméletlenül naturalista szülésábrázolásnál sokkolóbban és szemléletesebben nem igazán lehet vizuálisan beszélni erről a témáról.
Egy ilyen jelenet Az első ómenbe is bekerült, a rendező, Arkasha Stevenson másfél éven át küzdött azért, hogy az alacsonyabb korhatárhoz ragaszkodó 20th Century ne gyomlálja ki belőle a jelenetet.
Ha egy női testhorrorról beszélünk, a kényszerszaporodásról, akkor meg kell tudnunk mutatni a női testet nem szexualizált megvilágításban. Nagyon büszke vagyok arra a jelenetre
– nyilatkozta Stevenson, és aki látta a filmet, pontosan tudja melyik jelenet ez: valóban a film legfelkavaróbb momentuma.
A Szeplőtlen és Az első ómen tehát nagyon hasonlóról mesél, csak az utóbbit ott nyomja a vállán a súly, hogy felérjen a legendás első részhez, vagy legalább megközelítse azt. Ezen a téren azonban a film elbukik: rendkívül hosszan és egyre érdektelenebbül tálalja, miként döbben rá a borzasztó igazságra a főhősnő. Míg azonban ezt végignézzük, egy teljesen középszerű, már-már unalmas horrort kapunk egy nőről, aki semmit nem ért, aki megpróbál anyafiguraként védelmezni egy másikat, majd lassan számára is összeáll a kép. Míg ez megtörténik, egymást váltják a legolcsóbb jumpscare-ek és a gyakran sajnos túlerőltetett művészieskedés a lassításokkal és kínosan tökéletesen komponált képekkel, ahol az agóniában fekvő főhősnőnek az utolsó szál tincse is úgy van rakva, hogy jól mutasson a kompozíció. Ezzel eltelik másfél óra, ami után valóban kezd beindulni a horror, igaz, itt is inkább a nagy elődökre hajaz a film: egy az egyben másolja például az 1981-es Megszállottság híres metrós képsorát, ám míg Andrzej Zulawski filmjének vetélésjelenete rendkívül megrázó, itt távolról sem vált ki ilyen hatásokat.
Főleg azért sem, mert a főhősnővel nem igazán tud mit kezdeni a film. A Margaretet alakító Nell Tiger Free nem véletlenül lehet ismerős: ő alakította Myrcellát a Trónok harcában, Az első ómen az első főszerepe, és bár megvan benne az a naiv ártatlansággal ötvözött eltökéltség, amely Margaret karakteréhez kell, nem kapott több szerepet annál, mint amit egy tucathorrorban szoktak elvárni a színésznőktől: értetlenkedjen, rémüldözzön, aztán legyen nagyon kemény. Szerepelnek a filmben még olyan nagyságok, mint Charles Dance vagy épp Bill Nighy, de ők aztán pláne semmilyen teret nem kapnak, pedig az utóbbinak egész komoly szerepet szánt a film.
Mindezek ellenére egy nyögvenyelős kilencven percet követően a finálénak valóban vannak erős pillanatai, éppen jókor szólal meg Jerry Goldsmith Oscar-díjas filmzenéje, az Ave Satanival pedig még egy egészen addig közepesen szereplő előzményfilm is felértékelődik. Az viszont mindenképp sokatmondó, hogy a nagy előd nagy zenéje kell ahhoz, hogy egy Ómen-filmben érezzük magunkat. Arról szerencsére szó sincs, hogy az ilyen jellegű nagy feltámasztások sorsára jusson Az első ómen – mint ahogy azt például a tavaly bemutatott, borzasztó Az ördögűző – A hívő tette. Stevenson – annak ellenére, hogy elsőfilmes – láthatóan kellő tisztelettel és elhivatottsággal nyúlt a nagy elődhöz, nem is akart futószalagos iparosmunkát csinálni, sőt, még mondani is akart valamit a filmmel, ám végül nem sikerült azt a fajta hidegrázást elérnie, amit az 1976-os klasszikusnak igen. És bár megcsúfolásról szó sincs, a film záró képsorai máris előrevetítik, amit borítékolni lehetett: egy lehetséges folytatás ígéretét, az Ómen-franchise bővítését. Ezzel együtt a félelmet is, hogy van az az irány, amit már az Ave Satani sem tud megmenteni.
Az első ómen (The First Omen), 119 perc, 2024. 24.hu: 6/10
