Ruben Östlund nevét tíz éve ismerte meg a világ. A svéd rendezőt korábban is számon tartották a filmrajongók, elsősorban Play – Gyerekjáték? című szatírája miatt, a 2014-ben bemutatott Lavina viszont jóval nagyobb közönséghez jutott el, és a tengerentúlon is lelkesen fogadták. Igaz, Oscarra éppen nem jelölték érte, de Östlund a mellőzésből is sikert tudott kovácsolni egy virálissá vált videóval, amit a jelöltek bejelentése után forgatott.
Erről is beszélt interjúnkban, amelyet annak apropóján készítettünk vele, hogy a Lavinából magyar színpadi változat készült. Az Orlai Produkció és a Katona József Színház közös előadásában Mészáros Béla játssza Thomast, a tisztes férjet és családapát, aki egy alpesi síparadicsomban vakációzik a családjával. Mikor egy lavina vészesen közel zúdul le a bárhoz, ahol délutáni pihenőjüket töltik, a férfi ösztönösen menekülőre fogja, magára hagyva feleségét és gyerekeit. Később letagadja, ami történt, ez a kettő együtt pedig már sok a feleségnek – a Belvárosi Színház színpadán Járó Zsuzsa alakításában –, és a síparadicsomban keserű házassági válság bontakozik ki.
Östlund az eredeti Lavina bemutatása óta eltelt tíz évben két Arany Pálma-díjat nyert A négyzet és A szomorúság háromszöge révén, ezzel a filmvilág legszűkebb elitjéhez csatlakozott. Utóbbi filmjéért rendezőként és forgatókönyvíróként is Oscar-díjra jelölték. Beszélgettünk róla, hogyan tervezte újra a karrierjét a Lavinával, mit néznek a filmesek a repülőn, és hányan hívták fel aggódva, miután a Lavina Oscar-reményei meghiúsultak. Arról is megkérdeztük, mit gondol Svédország NATO-csatlakozásáról, amelynek megerősítését éppen a magyar kormány húzta-halasztotta a legtovább.
Tíz évvel ezelőtt mutatták be a Lavinát. Visszatekintve milyen szerepe volt a filmnek a karrierjében?
A Lavinát megelőző filmem a Play – Gyerekjáték? volt, amit erőteljesen meghatároztak az európai művészfilm akkori trendjei. Dogma-filmekre hasonlított, lassú tempójú, hosszú beállításokból építkezett, társadalmi problémákkal foglalkozott Göteborg városában, ahol akkoriban éltem. A Play után úgy éreztem, ezek az európai művészfilmek egyre inkább a saját műfajukba zárulnak, a „fontos filmek” kategóriájába. Fel kellett tennem magamnak a kérdést: rákattintanék-e a saját filmjeimre a repülőgépen? Végig akarnám nézni őket?
Meglep, hogy egy olyan film, mint a Play, egyáltalán fent lehet a légitársaságok kínálatában.
Azokban az években is sokat jártam fesztiválokra, és egy alkalommal egy barátommal utaztunk át a velencei fesztiválról a torontóira. Az egész filmszakma ott ült azon a járaton.
Nézegettem a válluk fölött, hogy mit néz a szakma a repülőn. Adam Sandler valamelyik filmjét nézték!
Semmi gond nincs Adam Sandlerrel, de világos, hogy ezek az emberek nem a saját és egymás filmjeit akarták megnézni szórakozásként. Európai filmkészítőként, ha támogatást kapunk az államtól, anyagi értelemben biztonságban vagyunk. Emiatt nagyobb eséllyel veszítjük el a kapcsolatot a közönségünkkel. Nem érezzük a nyomást, hogy el kell juttatnunk a nézőkhöz a filmet, mert anyagilag már nem vagyunk érdekeltek benne. Az amerikai filmesek nincsenek ilyen helyzetben, nekik muszáj élő kapcsolatban maradniuk a közönséggel, különben felkopik az álluk, és nem lesz miből kifizetniük a gyerekeik iskoláztatását.
Nem ért egyet az európai filmtámogatási gyakorlattal?
Dehogynem, fontosnak tartom az állami támogatást Európában, de fel kell ismernünk, milyen veszélyeket rejt magában ez a rendszer. Nekem a hetvenes évek európai művészfilmje az etalon: Luis Bunuel vagy Lina Wertmüller rendezései, amelyek egyszerre rendkívül szórakoztatóak és beszélnek valamilyen fontos témáról. A lényeg, hogy kérdéseket provokáljanak. Azon gondolkodtam, hogyan fordulhatnék efelé a stílus felé. Hogyan beszélhetnék szórakoztatóan számomra fontos témákról? Ez komoly előrelépést jelentett nekem.
Így jött a képbe a Lavina ötlete?
Úgy okoskodtam, hogy az emberek szeretik síparadicsomokban múlatni az idejüket. Én régen ilyen helyeken forgattam síelős dokumentumfilmeket, ezért a természetes közegemet jelentették ezek az üdülőhelyek, de azért így is csak találgatni tudtam, hogy ezt más is elég érdekesnek tartja-e.
Én, ha két film között kell választanom, azt választom, amelyik síparadicsomban játszódik! Olyan történeten gondolkodtam, ami lejátszódhat egy síparadicsomban, ugyanakkor egzisztenciális kérdéseket feszeget. Mikor eszembe jutott a lavina és a család, amelynek a férfitagja elszalad a lavina elől, felborítva a családi élet nyugalmát, arra gondoltam, oké, ez pont jó lesz.
Így végül a Lavina hozzásegített, hogy szabadabb legyek filmkészítőként. Nem akartam többé megfelelni a művészfilmes elvárásoknak, nem akartam olyan filmeket csinálni, mint Michael Haneke vagy a Dardenne testvérek. Az amerikai és az európai filmből is arra akartam támaszkodni, ami nekem a legjobban tetszik.
Ezt az amerikaiak is értékelték?
Teljes mértékben, nagyon jó kritikákat kapott ott a film. Ez tette lehetővé számomra, hogy a későbbiekben amerikai sztárokkal dolgozhassak, részben amerikai pénzből. Ennek ellenére továbbra is európai rendezőnek tartom magam, aki európai filmeket akar csinálni.
A legemlékezetesebb színészi alakítása is ehhez a filmhez kapcsolódik. Arra a videóra gondolok, amelyet producertársával, Erik Hemmendorffal csináltak, amikor nem jelölték Oscar-díjra a Lavinát. A videó feltöltése után sokan hívták telefonon, akik aggódtak a hogylétéért?
Egy-két telefont tényleg kaptam! De a legtöbben értették, hogy megrendezett volt a videó, és főleg gratuláltak hozzá.
A valóságban mennyire keserítette el, hogy akkor nem jelölték Oscarra?
Nagyon szomorú voltam! Végignéztük a jelöltek bejelentését úgy, hogy biztosra vettük, minket is jelölni fognak. Mindenkitől ezt hallottuk, ezért még jobban pofára estünk. Ha a te filmed egy adott ország Oscar-nevezettje, különösen nagy a nyomás, mert abban az évben elvetted a lehetőséget mások elől. Az egész nemzetet képviseled. Innen nézve érthetőbb lehet, miért keseredtünk el. New Yorkban néztük a bejelentést, és a rossz hír után rögtön elmentünk sétálni Erikkel a Central Parkba. Megpróbáltuk kiszellőztetni a fejünket, és feldolgozni, ami történt. Amikor élőben néztük a jelöléseket, nem vettük fel magunkat. Séta közben jutott eszünkbe, hogy csinálnunk kellene egy reakcióvideót arról, ami pont most történt. Nekem pedig az az ötletem támadt, hogy ugyanolyan férfizokogást kellene felvennünk, amilyet a Lavinában is produkál a főhős.
Utána hazamentek, és rögtön felvették, ahogyan kikészül a mellőzés miatt?
Átvonatozunk Washingtonba, és a vonaton megírtuk a szövegünket. A washingtoni szállodában aztán újra lejátszottuk az Oscar-jelöléseket bejelentő műsort, és annál a résznél, amikor Erikkel kimegyünk a képből, szépen elmondtuk a frissen megírt dialógusunkat. Összevágtuk az anyagot, és fel is töltöttük a filmet. Szóval a részünkről így dolgoztuk fel a csalódást, hogy nem kaptunk jelölést. Egyszerű tanács, de egyébként is igyekszem ahhoz tartani magam, hogy egy rossz helyzetből is ki kell hozni a lehető legjobbat. Összességében azt gondolom, még jobban is jártunk ezzel a videóval, mint egy sima Oscar-jelöléssel. Nagyon felkapták a videót, sokak figyelmét felhívta a Lavinára. Sikerült előnyünkre fordítanunk a helyzetet.
Az interjúnkat megelőző nap különleges volt Magyarország és Svédország kapcsolatában, mert a magyar parlament több mint egyéves huzavona után, a tagállamok közül utolsóként hozzájárult, hogy a svédek is csatlakozhassanak a NATO-hoz. Mi a véleménye erről a folyamatról? Érdekli-e ez egyáltalán bármennyire a svéd embereket?
Mint nyilván ön is tudja, Svédország kétszáz éven át büszkén őrizte a semlegességét. Azt sem túlzás mondani, hogy ez Svédország nemzeti identitásának is az egyik építőköve, de az biztos, hogy több történelmi konfliktusban is meghatározta a politikánkat, és ahol tudtunk, közvetítő felekként léphettünk fel.
Leegyszerűsítőnek látom azt az elképzelést, hogy be kell lépnünk a NATO-ba, ha békésebbé akarjuk tenni a világot. A fegyveripar nagyon komolyan összefonódott a NATO-val, a magam részéről többek között ezért is vagyok mélyen kritikus ezzel a szerveződéssel. Nem tartottak népszavazást a csatlakozásról, hanem egyszer csak eldöntötték – szerintem ez is megengedhetetlen.
Természetesen a svédeket is aggasztja Oroszország háborúja Ukrajna ellen, de úgy látom, a politikusaink részéről ez a konfliktus csak ürügy volt, hogy benavigálhassák az országot a NATO-ba az állampolgárok megkérdezése nélkül. Ha azt hallom, fel kell fegyverkeznünk, hogy megőrizhessük a békét, szkeptikusan reagálok.
