2024-ben szinte hihetetlennek tűnik, hogy húsz évvel ezelőtt nem nagyon volt menőbb filmrendező Michel Gondrynál. Ehhez képest mikor hallottunk utoljára a francia filmesről? Minket is meglep, hogy tavaly is készült egy filmje Megoldások könyve címmel, amit idén januárban a magyar mozik is bemutattak. 1535 ember nézte meg. Még itt, a 24-en sem írtunk róla egy sort sem.
Igazságtalanul tettük. Gondry egy időben olyan jó filmeket készített, megérdemelné, hogy az újabb, nyilvánvalóan erőtlenebb munkáival is foglalkozzunk.
További filmjeiről most ne is beszéljünk, és ebből a három korai filmből kettő, a Libidó – Vissza az ösztönökhöz és Az álom tudománya is kívül marad e cikk fókuszán.
Michel Gondry kétségkívül legjobb filmje, az Egy makulátlan elme örök ragyogása ugyanis éppen húszéves. Ami azt jelenti, hogy húsz éve nézünk más szemmel Jim Carrey-re, és húsz éve bukkantak fel először különféle házibulikban azok a lányok, akik havonta változtatták a hajszínüket, és ezt a változékonyságot beépítették az identitásukba. Gondry filmjéből vették az ötletet.
Az Egy makulátlan elme örök ragyogása persze nemcsak Gondry filmje, hanem Carrey-é és Kate Winsleté is, de erős érvek szólnak amellett, hogy mindenekelőtt a forgatókönyvíró, Charlie Kaufman filmje, aki magát a címet is szándékosan igyekezett minél bonyolultabbá tenni (végül egy Alexander Pope-versből választott részletet hozzá). Hogyan állt össze ez az emlékek illékonyságáról szóló, mégis kivételesen emlékezetes történet, az egyik legszebb romantikus film ebből az évezredből? Miért nem akarjuk elfelejteni soha?
Először láttuk meg Jim Carrey ráncait
Amikor Charlie Kaufman és Michel Gondry átvették jól megérdemelt Oscar-díjukat az Egy makulátlan elme örök ragyogása forgatókönyvéért, velük volt egy harmadik férfi is, akit senki nem ismert. Ő Pierre Bismuth francia képzőművész, Gondry fiatalkori barátja, akivel ketten találták ki a film alapötletét a kilencvenes évek végén. Bismuth egy olyan művészeti projektet tervezett, amelynek keretében levelezőkártyákat küldött volna különböző embereknek azzal a szöveggel, hogy valamelyik volt szerelmük törölte a címzettről szóló emlékeit, ezért a jövőben ne is kommunikáljanak vele.
Ez a levelezőlapos ötlet egy az egyben átkerült a filmbe is, Bismuth viszont a későbbiekben nem foglalkozott a történettel. Egy Oscar-díja azért így is lett. Amikor a kilencvenes évek vége felé Gondry egyre többet kezdett forgolódni Hollywood környékén, az alapötletet elmesélte Charlie Kaufmannak, akivel együtt dolgoztak a rendező első nagyjátékfilmjén, a Libidón. Kaufman ráállt, hogy forgatókönyvvé kerekítse a hajdani szerelmesek emléktörlésének alaphelyzetét, és az alkotópáros hamar el is adta a filmtervet egy producernek. Kaufman viszont ezután hosszú évekre félretette a történetet, mert sorban írta más forgatókönyveit, köztük az Adaptációt, amely az Egy makulátlan elme örök ragyogásával és a valamivel korábban megírt A John Malkovich-menettel együtt megalapozta a kaufmani stílust.
A New York-i születésű, fiatalon humormagazinokban, tévés paródiákban és szkeccsműsorokban közreműködő Kaufman ugyanis egyike annak a két amerikai forgatókönyvírónak, akiknek a nevét a szélesebb közönség is megtanulta a kétezres években. (A másik Aaron Sorkin, és ismertségük alapján nem meglepő, hogy egy idő után mindketten rendezni is kezdtek.)
Azért tartja magát ennyire makacsul ez a két, simára koptatott frázis, mert a hollywoodi műfajfilmmel kapcsolatban a mai napig szokatlannak számítanak. Hollywood ugyanis alapvetően a fikciós realizmusban hisz, abban, hogy zárt világukon belül a kitalált történetek engedelmeskednek a valószerűség szabályainak. Ez alól a fantasztikus műfajok sem kivételek: ha a történet világában léteznek szuperhősök, akkor ott ez a realitás, de egyetlen szuperhősfilm sem játszódik teljes egészében Pókember álmaiban. A depresszió és más neurózisok mozgóképes feldolgozása pedig a tömegfilmben legfeljebb áttételesen szokott megtörténni, közvetlenül soha. Az ilyesmit az amerikaiak inkább meghagyták az elkötelezett művészfilmes szerzőknek, mint John Cassavetes, esetleg az olyan középutas, de semmiképpen sem a műfajfilmes fősodorhoz tartozó alkotóknak, mint Woody Allen.
Kaufman munkái sem éppen a Harry Potter-filmekkel keltek versenyre a multiplexekben, de a forgatókönyveiből készült filmek olyan sztárokat vonzottak, akiknek megvolt a saját, nem elhanyagolható méretű közönségük. Nicolas Cage is az Adaptációval bizonyította, persze már nem először, hogy bármit el tud játszani. Jim Carrey-t viszont sokan éppen az Egy makulátlan elme örök ragyogásában láthatták kilépni a gumiarcú burleszkszínész karakteréből. Carrey akkor már egy ideje tudatosan kereste A maszkon meg az Ace Venturán túlmutató kihívásokat, és a kilencvenes évek végén sikerült is bizonyítania, hogy nem csak vígjátéki szerepekre alkalmas. A nagyszerű Truman Show – amelynek művészi eredményeiről és időtálló felvetéseiről ebben az évfordulós cikkünkben írtunk – főhőse viszont még közelebb állt a megszokott, komikus Carrey-figurákhoz, mint az Egy makulátlan elme örök ragyogása Joel Barishe.
Truman Burbankhez hasonlóan Joelt is tökéletesen átlagos embernek ismerjük meg, de róla a történet közben sem derül ki, hogy kivételes. Megmarad hétköznapi figurának, sőt, eleinte kifejezetten kisszerűnek tűnik, ahogy ő is rögtön töröltetni akarja volt barátnőjével közös emlékeit, amint hírül veszi, hogy a nő ugyanezt tette vele. A Slate magazin kritikusa is Carrey kiválasztását nevezte a film legsikerültebb ötletének, mert a színész mániákus vígjátéki energiái így bezárultak egy átlagember elméjébe, és minden jelenetben kitörni készülnek, különleges feszültséget kölcsönözve a látottaknak. És talán az is elmondható, hogy a közönség itt látta meg először Carrey ráncait. Itt jöttünk rá, hogy ő sem az a különc ufó, akinek megismertük, hanem pont olyan szerencsétlen, mint mi. Megsajnáltuk magunkat, megsajnáltuk Carrey-t, és még jobban a szívünkbe zártuk.
A film, amiben mindenki nyomorult egy kicsit
Ha már a szerencsétlenségről van szó, az Egy makulátlan elme örök ragyogása fontos erénye, hogy minden fontosabb szereplője egy kicsit nyomorult. Ez egyébként az összes Kaufman-filmre igaz. Ebből a szempontból jelzésértékű, hogy hívják a főhős volt szerelmét. Keresztneve, a Clementine különleges és mesébe illő, amint ezt többször felhozzák a filmben. A vezetékneve viszont az, hogy Kruczynski, ami a lehető legkevésbé illik egy romantikus hősnőhöz, pont ezért olyan vicces minden alkalommal, amikor kimondják.
Miközben a fő cselekményszálon Joel a memóriatörlési folyamat közben rájön, hogy mégsem szeretne megszabadulni Clementine emlékétől, fokozatosan megismerjük az emléktörlést végző cég munkatársait. Mondanunk sem kell, ők is egy rakás szerencsétlenség. Mary, az asszisztens összejön technikus munkatársával, de aztán mégis inkább rányomul a főnökre, hogy végül rájöjjön, kettejüknek már volt viszonyuk régebben, csak a főnök memóriatörlést végzett rajta. Patrick, a segédtechnikus becserkészi Clementine-t, miután az igénybe veszi a szolgáltatásukat, ráadásul a Clementine által frissen elfelejtett Joel elsuttogott vallomásait hasznosítja újra, hogy magába bolondítsa a nőt.
Kirsten Dunst, Tom Wilkinson, Mark Ruffalo és Elijah Wood egytől egyig csodásak ezekben a kisebb-nagyobb mellékszerepekben.
A film legemlékezetesebb figurája azonban nem közülük kerül ki, és nem is Joel, az örök kisember az. Inkább Clementine, aki egyszerre elérhetetlen vágyálom és két lábbal a földön járó, igazi ember. Tudja, hogy a férfiak előszeretettel vetítik bele az összes reményüket és elképzelésüket a nőkről. Meg is mondja Joelnek:
Túl sokan hitték rólam, hogy én vagyok a zsákjuk foltja. Hogy életet lehelek beléjük. Pedig én is csak a saját belső békémet keresem. A tiédet ne bízd rám!
Clementine-nak ez a monológja, impulzív, kedves, kicsit ügyefogyott gesztusai, a játék a folyton változó hajszínekkel – mind a Kate Winslet által életre keltett karakter olyan vonásai, amelyek igazodási ponttá, szerepmodellé tehették Clementine-t, és hozzájárultak ahhoz, hogy az Egy makulátlan elme örök ragyogásának valóban kultusza épüljön. A film minden szereplője otthonosan, ismerősen bénázik, és elesettségüket csak még hitelesebbé teszik a Gondry által kidolgozott barkácseffektek, amikkel az emlékek eltűnését, összemosódását megjeleníti. Már a rendező videóklipjeit is az analóg filmtrükkök és a kezdetlegességükben is lenyűgözően ötletes digitális effektek tették egyedivé és azonnal felismerhetővé, a látványalkotás játékossága, szabálytalansága pedig az Egy makulátlan elme örök ragyogását is áthatja.
A méretkülönbségekkel folytatott játékok – Joel az egyik képen kisgyerekké töpörödik össze, majd a vágás után megint felnőttként vesz részt a jelenetben – vagy a teljesen különböző, a főhős elméjében mégis egymásból nyíló díszletterek azért szervesülnek a történetbe, mert az jelentős részben Joel belső, mentális valóságában, az emlékek birodalmában játszódik. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy Kaufman elveti a lineáris cselekménybonyolítást, és oda-vissza ugrál Joel emlékei között (sőt, a film első, külső valóságban játszódó jelenete is később találja meg a helyét az események sorrendjében).
A kilencvenes évek amerikai filmjében aztán kifejezetten divatossá váltak a felbontott időrendet alkalmazó, kirakós játékként működő történetek, mint amilyen az Idétlen időkig, a Ponyvaregény és a Lost Highway – Útvesztőben. Vagy éppen a 2000-ben bemutatott Memento, amelynek némileg hasonló az alapkoncepciója, a főhős elméjében zajló „nyomozás” miatt Charlie Kaufman tartott is tőle, hogy az Egy makulátlan elme örök ragyogása elveszíti újdonságértékét.
Kár volt aggódnia. Az Egy makulátlan elme örök ragyogása elérte azt, ami a kultfilmek közül is csak kevésnek sikerült. Többé vált egyszerű filmnél, inkább mintha felvehető személyiségjeggyé alakult volna, olyan fikciós világgá, amelybe be akarunk költözni, és amelynek a karaktereihez hasonulni vágyunk. Éppen azért lehetett ennyire maradandó hatása, mert maga is az emlékek tünékenységéről szól, és arról, hogy miért választjuk az együttlétet akkor is, ha pontosan tudjuk, hogy a kapcsolat nem fog örökké tartani.
Az intim érzelmi közelség vágyát, a szerelmi közelség mámorát kevés film tudja olyan erős központi metaforával megragadni, mint az emlékezettörlés technológiája köré épülő Egy makulátlan elme örök ragyogása. Azért tudunk olyan erősen bevonódni a történet világába, mert valójában mi is rettegünk attól, hogy elveszítjük a legfontosabb emlékeinket, amelyek azzá tesznek minket, akik vagyunk. Szerencsére a mozgókép örök: Gondry és Kaufman filmjéről már sosem kell lemondanunk.
