Nem értik, miért nem akarunk heti nyolcvan órát robotolni, csak hogy megvehessük a BMW-iket. Nem értik, miért nem vonz az ellenkultúrájuk, csakhogy arról van szó, hogy kibelezték a saját forradalmukat. A kérdés most az, mit tehetünk. Hogyan tehetjük jóvá az öröklött kárt? Kedves végzősök, a válasz egyszerű. A válasz az, hogy… a válasz az, hogy nem tudom.
Ezzel a diplomaátadón elhangzó beszéddel veszi kezdetét a Nyakunkon az élet, követendő példát mutatva a hasonló ünnepségeken szónokoló egyetemistáknak és minden középiskolásnak, aki ballagási beszédet mond. A főhős, Lainie szavai egyúttal világosan kijelölik a film alapproblémáját is: van itt egy nemzedék, amelyik nem akar olyan lenni, mint a szülei. Nem akar kispolgári munkát, elutasítja a nagyobb házat, a nagyobb autót.
Ennek a nemzedéknek a fiataljai ugyanúgy lázadni szeretnének, mint az összes többi nemzedéké, de talán csak a kilencvenes évek boldog békeidejében lehetett valóban az a legfőbb problémájuk, hogy nem akarják kiárusítani a tehetségüket.
Ami nem jelenti azt, hogy a Nyakunkon az élet hősei előtt adódó dilemmákra és döntéshelyzetekre legyintenünk kellene. Ellenkezőleg: éppen azt tanulhatjuk meg a filmből, hogy mennyit változott azóta a saját gondolkodásmódunk és világnézetünk. Segíti ezt, hogy időközben az internetnek köszönhetően már a magyar fiatalok is jobban értik, mi zajlik amerikai kortársaik fejében, mint harminc évvel ezelőtt. Talán így ők is komolyabban tudják venni a négy, diploma után kallódó hős történetét, akik közül az egyik videónaplót forgat a barátairól. Erre vonatkozik az eredeti cím, a Reality Bites, ami „valóságszeleteket” jelent, de jelentheti azt is, hogy „a valóság egy rakás szar”.
Nem akartak egy újabb generációs filmet
A Nyakunkon az élet alkotói tehetséges fiatal filmesek, akik pontosan ezzel a tehetség kiárusításáról szóló filmjükkel árusították ki a tehetségüket. Mármint abban az értelemben, hogy a Nyakunkon az életre nagy stúdió adott pénzt (a Universal), akik hetvenszer íratták át a forgatókönyvet Helen Childress íróval, mielőtt zöld utat adtak volna a filmtervnek. Childress költőnek indult, de pénzt is szeretett volna keresni, ezért írt egy önéletrajzi ihletésű nemzedéki közérzetfilmet, amelynek figuráihoz a saját középiskolai osztálytársait használta mintaként.
A nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján az amerikai független film aranykorát élte. Kultstátuszra tettek szert és hollywoodi mércével is értelmezhető nagyságú közönséget vonzottak olyan író-rendezők, akik hétköznapi élethelyzetekről forgattak a hollywoodi tempónál lassabb, ráérősebb filmeket, mint Jim Jarmusch, Steven Soderbergh és Richard Linklater. Az utóbbi kettőt a kilencvenes évek elején meg is környékezte Hollywood: a Szex, hazugság, videóval Arany Pálmát nyert Soderbergh 1993-ban már túl volt az első nagyobb költségvetésű filmje bukásán A hegyek királyával, Linklater pedig ugyancsak a Universal – pontosabban annak független tapintású filmekre szakosodott fiókcége, a Gramercy – pénzén állított emléket egy korábbi generáció fiataljainak a hetvenes években játszódó Tökéletlen időkkel.
A Universal nem szerette volna nemzedéki filmként hirdetni a Nyakunkon az életet, mert a hasonló közegben játszódó, a grunge-korszakot híven megörökítő Facérok két évvel korábban megbukott a mozikban. Ezért kapóra jött nekik a rendezőnek felkért Ben Stiller megközelítése, aki szerette volna egy hagyományosabb romantikus vígjáték irányába elvinni Childress forgatókönyvét. Stiller úgy került a képbe, hogy a kilencvenes évek elején sikerre vitte saját magáról elnevezett szkeccsműsorát az MTV-n, emiatt joggal gondolhattak rá egy generáció hangjaként. Végül úgy döntött, a rendezés mellett játszani is fog a Nyakunkon az életben, és példás öniróniával magára osztotta az ambiciózus tévés producer, Michael szerepét.
Michael érkezésével alakul ki a filmbeli szerelmi háromszög. Lainie-nek két, eltérő értékrendet követő fiú közül kell választania, akik közül Michael a „rendszerrel” (a munka világával, a felnőtté válással) történő kiegyezést, Troy pedig a lázadást és a nonkonformitást képviseli.
Csakhogy az a helyzet, hogy Troyt Ethan Hawke alakítja, ezért érthető, miért szerelmes belé a hősnő. Hawke ebben az időszakban lett a filmben is látható nemzedék sztárja: már kinőtt a sikeres gyerekszínész státuszából, amelyet a Holt költők társaságával és a Fehér Agyarral vívott ki, de még éppen a Mielőtt felkel a nap premierje előtt állt, amellyel aztán megszilárdította az imázsát az évtized intellektuális alkatú és mély érzésű szívtiprójaként. Ám ezt az imázst a Nyakunkon az élet alapozta meg. Hawke úgy játssza el a felelősségvállalástól irtózó („senki sem kötelezhet engem rá, hogy jobbá tegyem ezt a világot”), a munkavállalást határozatlan időre elhalasztó, barátnőit pedig naponta váltogató Troyt, hogy minden szemétsége ellenére is marad a karakterben valami félszegség, ami miatt nem tudjuk utálni.
Stiller okosabb rendező annál, hogy saját magát, azaz Michael figuráját viszont egyértelműen ellenszenvesre hangolja. A férfi közel sem a nagyvállalati kapitalizmus kétely nélküli katonája, ő is rokonszenvesen sokat bénázik. Legfőbb bűne azonban, amely meg is pecsételi a sorsát a szerelmi háromszögben, hogy Lainie megkérdezése nélkül újravágja és pörgősebbé, MTV-kompatibilisebbé teszi a lány videónapló-fejezeteit (az MTV-ről mintázott, filmbeli csatornát kifejező módon In Your Face tévének hívják). Ezzel kiárusítaná Lainie őszinte, szívből jövő, személyes, nyers stb. videóit.
A kallódó, a megalkuvó és a toxikus
Amúgy Lainie videói körülbelül olyan színvonalúak, mint amit egy mozgókép szakkörös, tizennégy éves gimnazista rögzít az osztálykiránduláson. Roger Ebert, a híres kritikus ezt úgy fogalmazta meg a Nyakunkon az élet bemutatója után, hogy „miféle íratlan szabály akadályozta meg abban a film készítőit, hogy rávilágítsanak: a hősnő felvételei fabatkát sem érnek, a férfi hős egy idióta, az ellenlábasa pedig a film legizgalmasabb figurája?”.
Chuck Klosterman újságíró, aki a kilencvenes évek szimbólumértékű filmjeként elemzi a Nyakunkon az élet-et az évtizedről írt, 2022-es esszékötetében (The Nineties), felidézi, hogy az idősebb nézők a bemutató idején is nevetségesnek találták Troy saját privilégiumaira véletlenül sem reflektáló, nihilista pózait, a huszonéveseknek viszont bejött a fiú. Klosterman szerint azóta változott a helyzet. Az ezredforduló és a 2010-es évek fiataljainak már ugyanúgy Stiller karaktere a szimpatikusabb, mint a boomerek generációjának, mert ők már egészen máshogy értelmezik a két rivális férfi viselkedését és gesztusait: Troyt a mérgező férfiasság jelképének látják, Michaelt viszont jóravaló „bétahímnek”.
Úgy tűnik, a kilencvenes évek közepe volt az egyetlen időszak, amikor az akkori fiatalok perspektívája érvényessé tehetett egy ilyen romantikus végkifejletet. Egyedülálló, elszigetelt példája ez annak, amikor értékesebb volt az egyik fiú hajthatatlansága saját maga áruba bocsátását illetően, mint a másik fiú valódi személyisége. Inkább jöjjön egy igazi seggfej, mint egy szimpatikus megalkuvó
– írja Klosterman a filmről, amelyet egy csakis 1994-ben érvényesnek tűnő értékrend katalógusának tart.
Nem csak fiatalnak, filmesnek is jobb volt lenni a kilencvenes években
Minden generációnak megvannak a maga kulcsfilmjei. Ami a nyolcvanas években kamaszodó amerikai fiataloknak a Nulladik óra, az ugyanakkor felnőtté érett nemzedéknek pedig A nagy borzongás volt, az a kilencvenes évek útkereső huszonéveseinek a Nyakunkon az élet, vagy valamelyik akkoriban készült Richard Linklater-rendezés. Ám az X generációnak nehezebben határozható meg a saját identitása, mint a boomereknek. Jellemző, hogy Lainie-ék is születésük időszaka, a hetvenes évek tévéműsoraiból idéznek és az akkori zenéket hallgatják – a főcím alatt Gary Glitter Rock and Roll Part 2-ja hallható, később a szereplők a Knack My Sharonájára táncolnak egy benzinkúton a film talán leghíresebb jelenetében.
A kérdés inkább az, a nemzedéki kapcsolódási pontokon kívül mi teszi érdekessé ma a Nyakunkon az életet. Szerintünk elsősorban Stiller rendezői tehetsége, amellyel ötvözni tudta a korszakra jellemző díszleteket és kellékeket – a Lainie barátnőjének szeretve gyűlölt munkahelyeként bemutatott Gap ruhabolttól az In Your Face tévéstúdiójáig – a romantikus vígjáték egyetemesen érthető műfaji sémáival. Nemcsak Hawke és Stiller jelenítik meg hitelesen típuskaraktereiket, hanem Winona Ryder is egyszerre szerethető és szánnivaló a kortársainál érzékenyebb, de emiatt szorongóbb hősnő szerepében.
Ryder számított a film legnagyobb sztárjának, a stúdió azután növelte meg a költségvetést, hogy ő aláírt a szerepre. Éppen az ő korabeli karrierje a példa rá, hogy igenis ötvözhető a független filmes kísérletezés az értelmes hollywoodi produkciókkal, mert a színésznő a Nyakunkon az élet-beli főszerepét megelőzően egyformán remek volt a nagy-hollywoodi Drakulában és a Jarmusch-féle Éjszaka a Földönben (amelyet egyébként a kedvenc Winona Ryder-alakításunkként tartunk számon, éppen csak megelőzve a Nyakunkon az élet-et).
Vagyis hiába „árusítja ki” egy nemzedék szorongásait és szabadságvágyát a nagy stúdió pénzéből forgatott Nyakunkon az élet, Stillerék közben mégsem kényszerültek igazán komoly kompromisszumokra.
Abban az időben Hollywoodban még kallódó fiatalokról szóló mozifilmekre is lehetett komoly költségvetést szerezni, miközben manapság a Nyakunkon az élet koncepciójával inkább egy minimális büdzséből készülő független film készülhetne el, amelyben biztosan nem az aktuálisan legnépszerűbb, fiatal sztárok szerepelnének, hanem ismeretlenek.
Stiller, Childress, Ryder és Hawke filmjére így kétszeresen igaz, hogy egy rendkívüli korszakról ad hírt, ami a mából nézve minden lázadó gesztusa és iróniába mártott életigazsága ellenére is kifejezetten optimistának tekinthető. Harminc évvel később a mi kérdésünk is az, „hogyan tehetjük jóvá az öröklött kárt”, és pontosan az rá a válaszunk, mint Lainie-é.
