Mitől lesz jó egy főzős film? Olyan történetekről beszélünk, amelyekben főznek, és ezzel szoros összefüggésben esznek is. A főzős filmek hősei tehát ínyencek vagy szakácsok, akiknek a konyha életük középpontja. A jó főzős film lehet az emberi megszállottság természetrajza, mint napjaink nagy sorozatsikere, A mackó, vagy alkotói hitvallások megfogalmazása, esetleg a kettő együtt. A különleges ételek összekötik a családot, vagy dekadens, hanyatló civilizációnk jelképeiként is szolgálhatnak – kinek az Étel, ital, férfi, nő, kinek A nagy zabálás jelenti a jó főzős filmet.
A cannes-i fesztiválon rendezői díjat nyert, most a magyar mozikba is eljutó A szenvedély íze képes ugyanerre a mutatványra, vagyis a látvány, az illatok, a textúrák és az ízek bonyolult összjátékát újrateremti a mozgókép nyelvén. Felfedez egy kultúrát, és a maga eszközeivel közvetíti. Hitelességéhez bizonyára hozzájárul, hogy egy vietnámi születésű, francia rendező munkája, akinek a kultúrák közötti fordítás élete nagy, megoldandó feladata.
Tran Anh Hung a kilencvenes évek elején mutatkozott be. Oscar-díjra jelölt, első nagyjátékfilmje, az 1993-as A zöld papaja illata ugyanúgy egy háztartás működését, belső konfliktusait tárta fel az ételek élvezetén keresztül, mint harminc évvel később forgatott, új rendezése. Hogyan egészítik ki egymást a konyhában és az életben az egy fedél alatt lakó emberek, milyen rendszerbe szerveződnek a mindennapjaik? A struktúra bemutatásának igénye azonban véletlenül sem társul rideg, szenvtelen stílussal Hung esetében (a Hung a keresztneve, de vietnámi szokás szerint így szólítják). Ellenkezőleg, az ellesett, intim pillanatok és a szavak nélkül megfogalmazott érzelmek filmese ő. Vagyis pont olyan alkotó, akinek evésről kell filmeket készítenie.
A szenvedély íze a tizenkilencedik század végén játszódik, de erről nem előzékeny feliratokból értesülünk, hanem abból a film közepén elejtett, és jellemző módon a főzéshez kapcsolódó információból, hogy a híres szállodamágnás, César Ritz a korszak legnagyobb francia séfjével, Auguste Escoffier-vel közösen készül luxushotelt nyitni. Ez sokéves előkészületek után végül 1898-ban történik meg, de A szenvedély ízében nem különösebben fontos, milyen évet írunk, mert a film hőseinek élete idilli időtlenségben telik. Hajnalban leszedik a friss paradicsomot és salátát, rántottát sütnek – a ház ura, a már nevével is gasztronómiai képzettársításokat ébresztő Dodin Bouffant halmájjal szereti –, majd nekiállnak az ebédnek.
A szenvedély ízét nézve sajnos az a kényelmetlen érzésünk támad, hogy csak ugatjuk az ételek, következésképpen az élet élvezetét. A dolog ott kezdődik, hogy magunknak kellene termesztenünk a zöldségeket, nem a Lidlben megvásárolnunk az aznap lejáró, ezért húsz százalékkal olcsóbb, de amúgy teljes áron is ízetlen salátamixet (Lidl-rajongóknak: írhattunk volna Aldit is). Hung filmje ugyanakkor véletlenül sem akarja azt állítani, hogy a tizenkilencedik század vége felé minden módosabb francia udvarházban így éltek volna. Dodin Bouffant és szakácsnője avatott konyhaművészek és gasztronómiai felfedezők, vacsoráik messze földön híresek. A férfi egész álló nap recepteket tanulmányoz és ír, a nő lefőzi őket.
Pazar ételeket ihlető, de a konyhán kívül megnyugtatóan eseménytelen hétköznapjaikat a férfi tétova lánykérései bolygatják meg olykor, de Eugénie, a szakácsnő, hiána fogadja ágyába rendszeresen Dodint, nem akar összeházasodni vele. Így akarja megőrizni önállóságát és teremtő energiáit, amelyeket inkább az ételekre áldoz.
Mi viszont miért áldozzuk az időnket egy olyan filmre, amelynek bő két órája javarészt főzéssel, tálalással és evéssel telik? Valóban elég izgalmas lenne két ötvenes éveiben járó, francia ember őszi románca, vagy inkább csak e románc ígérete egy olyan filmhez, amely szinte végig ugyanabban a házban játszódik? Álkérdésekről van szó, természetesen, Hung ugyanis
Ehhez valóban a mozgókép nyelvére van szükség, mert a gasztronómiai történések leírásához – amelyek számosak és nagy horderejűek, nem véletlenül nevezik Dodint a konyhatudomány Napóleonjának – szegényes a szókincsünk, a kamera viszont utat talál hozzájuk. (Igaz, konyhai szókincsünk is fejleszthető. Az egyik jelenetben egy tízéves lány tucatnyi összetevőjét sorolja fel a mártásnak, amelyből mindössze egy kanállal kóstolt.)
Ráadásul Dodin védjegyszerű étele nem más, mint a nagyon lassan főtt hússal készülő leves, vagyis a pot-au-feu, ami a francia befolyás alá vont Vietnámban pho-vé módosult. Így talál saját utat ehhez a messzi múltban játszódó történethez a rendező, de a kulturális találkozás motívuma is egészen finoman, minden erőlködés nélkül simul bele a történetbe. Azt a tál levest Dodinnek végül nem is lesz alkalma felszolgálni. Mintha Hungot az ételek iránti alázat az elmélyült szemlélődésre, a konfliktusok minél visszafogottabb felmutatására ösztönözte volna, és ebben a csendes ökonómiában találja meg a saját helyét a francia film két sztárja, Juliette Binoche és Benoît Magimel. Ők is tudják, hogy a feladatuk ezúttal átadni a reflektorfényt a pot-au-feu-nek, a tejszínes-citromos halaknak és a norvég omlettnek.
Hogy miért norvég? Nézzék meg a filmet!
A szenvedély íze (La passion de Dodin Bouffant), 2023, 135 perc. 24.hu: 9/10.
