A Túl a Maszat-hegyen 2 Prológusa beszámol róla, hogy a költő az első rész végén elfelejtette elmesélni, mi lett az egyik szereplővel, Emil bácsival. Hogyan felejtődhetett el Emil bácsi?
Úgy, hogy mikor az első Maszat-hegyet írtam, nem sokat törődtem a cselekménnyel. Jobban izgattak a rímek, a versformák és a nyelvi ötletekből adódó badarságok. A postás bácsi például azért lett Emil, mert hallgatva a kor szavára felköltözött az internetre. Eredetileg nem is szántam mesekönyvnek, különálló gyerekverseket írtam Lecsöppenő Kecsöp Benőről és társairól. Biztattak, hogy fűzzem össze mesévé, én viszont a cselekményszövéshez egyáltalán nem értek. Teslár Ákos prózaíró barátom segített a versek köré kitalálni egy történetet. De annyira sok szereplő bukkant már fel a versekben, hogy nem volt könnyű őket számon tartani. Hogy az egyikükről menet közben elfeledkeztem, arra csak utólag eszméltem rá, mikor egy kislány sírós szemekkel megkérdezte tőlem, hogy mi lett Emil bácsival.
Kijózanító volt szembesülni vele, hogy a gyerekolvasók egyrészt jobban tudják követni a cselekményt, mint én, másrészt együttéreznek a hülye szójátékokból született szereplőkkel, és elszontyolodnak attól, ha valamelyik ott felejtődik a főgonosz kínkamrájában.
Az Emil bácsiért aggódó kislányt igyekeztem ott helyben megnyugtatni. De akkor elhatároztam, hogy egyszer mindenképp írok majd egy folytatást, ami Emil bácsi kiszabadulásával kezdődik.
Ezek szerint akadtak gyerekolvasók, akik egyenesen követelték a folytatást?
Ez talán túlzás, de meglepett, milyen sokan szerették a Túl a Maszat-hegyent. Amikor írtam, nem voltak gyerekeim, a környezetemben sem voltak gyerekek, és a saját szórakozásomra dolgoztam rajta. Költői viccelődéseket folytattam benne, volt is, aki szerint legfeljebb a sznob óvodások lehettek a célközönség. Ehhez képest tényleg sok gyereknek tetszett, leveleket, rajzokat küldtek nekem. Emiatt kezdtem el tervezni a folytatást, amiben kicsit jobban helyükre kerülhetnének a dolgok.
Ugyanitt, a Prológusban mintha egy klasszikus ars poeticát is olvashatnánk, ami úgy kezdődik: „Én szeretek fecsegni hosszan, / Vidít a szó, mi szerteszét / Szalad, de mégis összekoccan.” A verses meseregény háromszáz oldala vissza is igazolja ezt az állítást. Meg kellett húznia a szöveget, vagy arra azért nem volt szükség?
Nem sokat húztam, ahol elégedetlen voltam a szöveggel, ott mindig hozzáírtam inkább. Annyi mentségem van, hogy a verses regény nagyon bőbeszédű műfaj. Pont ezt szeretem benne. Byronnak van egy Beppo című verses elbeszélése, ami 99 strófából áll. Ebből az első húszban az égvilágon semmi nem történik, csak fecseg összevissza mindenről, ami eszébe jut. Aztán a 21. strófa így kezdődik: „De kezdjük el.” Nekem ezen minden alkalommal röhögnöm kell. Imádom az ilyen típusú történetmesélést. Amúgy arra gondoltam, ha az első rész írásának kezdetén már tudom, mi lesz a történet vége, talán nem felejtem el elmesélni azt sem, mi lett Emil bácsival. Ezért a folytatásnak megpróbáltam előre kitalálni a cselekményét: hol legyenek fordulatok, rejtélyek. Ki is derült, hogy ehhez továbbra sem értek. Tudom, mi lesz a vége, de ebben a háromszáz oldalban csak a közepéig jutottam el. Úgyhogy adós vagy még egy Túl a Maszat-hegyen 3-mal is.
Ezek szerint a cselekménytervezés hiányosságaiból adódik, hogy ennek a könyvnek is nagyon szabad, időnként abszurd módon kacskaringós a története. Önnek nehezebb kitalálni a sztorit, mint verselni?
Teljes mértékben így van. Jobban szeretek szöszmötölni a szöveggel, csengő-bongó rímeket keresni, mint a témát kitalálni. Ellen is tartok magamnak: ami előre ki lett találva, attól írás közben juszt is eltérek. Szegény szerkesztőmnek, Dóka Péternek, aki rengeteget segített a dramaturgiában, teljesen az agyára mentem ezzel. Szeretem a nonszensz költészetet – ez sem a feszes és érthető dramaturgiának kedvez.
Előzményéhez hasonlóan a Túl a Maszat-hegyen 2 is tele van változatos versformákban írt betétversekkel. Van köztük, amelyiknek a nyelve is másmilyen, vagy régebbi versekre utal, a „Summáját írom Maszat hegyének…” kezdetű például Tinódi Lantos Sebestyén Egri Históriájára. A gyerekolvasókról az irodalmi utalások nyilván leperegnek. Az a tapasztalata, hogy a felnőttek azért értik ezeket?
Ez lenne az elképzelés. De az se tragédia, ha nem értik. Karinthy Szabolcska Mihály-paródiája úgy is vicces, ha az ember nem ismeri az eredetit. A helység kalapácsa előtt se muszáj elolvasni a Zalán futását ahhoz, hogy mulassunk rajta, pedig konkrét sorokat parodizál belőle Petőfi. És az a tapasztalatom, hogy a gyerekeket se zavarja az ilyesmi.
Szerintem hasonlóan van a gyerekirodalomnál is, mint a »felnőtt« szépirodalomnál: nem feltétlenül az a jó gyerekkönyv, ami kiszolgálja a gyerekek ízlését, és valami ismert ízt csomagol újra.
A gyerekeknek meglepően sok mindenre van antennájuk, általában nagyon jó a ritmusérzékük, kreatív a viszonyuk a nyelvhez. És nem csak az Öreg néne őzikéje felező nyolcasait veszi a be gyomruk.
Vannak itt más utalások is, specifikusan az ön fiatalkorából: Linda sorozat, a ’86-os mexikói vébé… Lehet, hogy ezeket már a fiatalabb szülőknek is meg kellene magyarázni, nem csak a gyerekeiknek. Nem hiszem, hogy nagy baj lenne a szöveg hozzáférhetőségével, de azért kisebb problémák lehetnek ebből, nem?
Ez jogos észrevétel lehet, a Lindán a szerkesztő is fennakadt. Valószínűleg ezzel nem foglalkozom eleget. A saját gyerekeim egyébként pont ismerik a Lindát, nosztalgiából néztük együtt, szóval talán van más család is, ahol a gyerekek előtt sem ismeretlen a sorozat. A ’86-os vébéről meg, ha más nem is, Maradona „Isten keze” gólja valószínűleg a mai gyerekeknek is megvan. Ezek a retró utalások a bácsiságomból erednek, régen voltam már gyerek. De igyekeztem olyan utalásokkal egyensúlyozni, amiket meg a felnőttek nem fognak érteni. Hacsak nem nézik mondjuk a Katicabogár és Fekete Macska kalandjait vagy az Avatár – Az utolsó léghajlítót.
Beszéljünk a rímekről! Nagyon jók vannak a könyvben: „Van valami baj a nettel. / Megjavítom bajonettel.” Úgy szokott dolgozni, hogyha bármikor, bármilyen helyzetben eszébe jut egy rímpár, lejegyzeteli, mert később jól jöhet?
Pontosan így van. Sajnos a kelleténél több rím jut eszembe, és ezekkel gyakran nem tudok mit kezdeni.
Például az »e perzselés eperzselés« rímpárt még egy versbe sem sikerült eddig beleszőnöm.
De az almagyar almagyár és a kolosszális oroszlán is talonban vannak még.
Mennyi nyelvi inspirációt jelentett a kisgyerekes élet? Önöknek is összeállt a saját, családi szótáruk tele kódszavakkal és félig értelmetlen kifejezésekkel?
Persze. A hálószobát például sokáig pókhálószobának hívtuk, mert Misi fiunk kiskorában így emlegette. Másmilyen háló nem volt benne, csak pókháló, úgyhogy joggal feltételezte, hogy erről kapta a szoba a nevét. Azt hiszem, az új könyv alcímében szereplő „ordított világ” is az egyik kisfiam ilyen kreatív nyelvi mellényúlása volt, bár sajnos nem jegyeztem fel, hogy melyiküké. A telefonomba bepötyögött jegyzetek között bukkantam rá, mikor a folytatáshoz kerestem ötleteket, és tulajdonképpen az egész Maszat-hegy 2 ebből nőtt ki.
Amióta megírta a Túl a Maszat-hegyent, rengeteg új gyerekkönyv jelent meg magyar szerzőktől, népszerű sorozatok indultak (a Kuflikról meg a Bogyó és Babócáról a Túl a Maszat-hegyen 2-ben említést is tesz). Szülőként nyilván a kollégái gyerekeknek szóló művei közül is válogatott. Mik a kedvencei?
A Kuflik óriási kedvenceink voltak. Három kisfiam van, és bár nincs nagy korkülönbség köztük, így is probléma volt az esti meseolvasásnál, hogy ami a kicsinek tetszik, az a nagynak dedós, ami a nagyobbaknak tetszik, az meg a kicsinek unalmas. Általában mindhárman külön választhattak mesét, és valaki mindig fanyalgott. Nagyon kevés volt az olyan mese, amit mindhárman élveztek, és pluszban még én is, de a Kuflik ilyen volt. Béni fiam mondta is, hogyha nagy lesz, majd szeretné megváltoztatni a nevét Varró Dániel Andrásra. Mosonyi Aliz mesekönyveit is nagyon szeretjük. Verses mesék közül Harcos Bálint A boszorkánycicája volt a legnagyobb sláger. A kedvenc gyerekverses kötetünk pedig Keresztesi Józseftől a Mit eszik a micsoda?, amit szerintem nem ismernek elegen, pedig csodálatosan vicces.
A klasszikusnak számító gyerekkönyvek közül több is olyan nevelési elveket követ, amiket ma már nem feltétlenül helyeslünk. Otthon például nemrég olvastuk a Frakkot, amiben sokat viccelődnek a kövérséggel, Irma néni hisztivel, kajával és hízelgéssel próbálja manipulálni Károly bácsit, Frakk terrorizálja a macskákat, akik megint csak nagyon manipulatívak. A régebbi magyar gyerekirodalomból mi az, amit ma is értékesnek, időtállónak tart?
Pont a Frakk nekünk kimaradt, pedig gyerekkoromban szerettem. A régiek közül az én gyerekeim imádták a Mazsola és Tádét, de szülőként feltűnő volt, hogy Manócska mindenféle szocialista dolgot olvas az újságban a méhekről. Mindig nagyon hangsúlyos benne a tanulság, Mazsola valami rossz fát tesz a tűzre, mire Manócska alaposan leszidja.
De annak ellenére, hogy Mazsola minden fejezet végén megszégyenül, mindhárom kisfiamnak ő volt a példaképe, mert annyira vicces rosszaságokat csinál. Ebből arra következtettem, hogy abszolút lepereg róluk a tanulság, és íróként sem érdemes erőltetni a didaxist.
A feleségem kedvenc verses meséje gyerekkorában a Sün Balázs volt Csukás Istvántól, amitől a gyerekeink teljesen kiakadtak. Arról szól, hogy a legkisebb süni mindig kiszorul a küszöbre, ezért épít magának egy saját házat. Jön egy vihar, és bekéredzkednek a testvérei, ő pedig megint kiszorul a küszöbre. Vége. Aranyosan van megírva, de szörnyű igazságtalanság, ami Sün Balázzsal történik. Ez a főhősök levágott végtagjait belakmározó griffmadarakon és egymást lávába lézerkardozó dzsediken kiválóan szórakozó gyerekeim lelkét annyira megviselte, hogy könyörögtek, ne olvassuk többet a Sün Balázst, mert az „nagyon durva”. Ebből meg azt szűrtem le, hogy a mese közben sok minden történhet, de ha a vége nincs feloldva, ha ott nincs igazság, azt nem fogadják el a gyerekek.
Az utóbbi két évtizedben ön is nagyon sok gyerekverset írt, gyerekeknek szóló köteteket adott ki. A Túl a Maszat-hegyen mutatja, hogy akkor is írt gyerekeknek, amikor nem voltak saját gyerekei, de mit gondol, mennyire tolódott el a pályája a gyerekeknek szóló művek felé azért, mert született három fia?
Valószínűleg mindenképp írtam volna olyan szövegeket, amelyekre azt lehet mondani, hogy gyerekeknek szólnak. Amikor megszülettek a gyerekeim, az első pillanattól írni kezdtem nekik. Jó volt azzal szembesülni, hogy a mondókák működnek, például el lehet velük altatni egy síró gyereket. Ahogy nőttek a gyerekek, az lehetőséget adott rá, hogy hosszabb verses meséket írjak nekik, most pedig visszajutottam a Maszat-hegyhez.
Gondolkodtam is azon, jót tett-e a gyerekeknek szóló verseimnek, hogy vannak saját gyerekeim: nem uralkodik-e el rajtam is a tanulságkényszer, vagy nincs-e bennem túlzott szülői elvakultság? Megfigyeltem, hogy azoknak a szerzőknek, akiknek a gyerekverseit legjobban szeretem – mint Weöres Sándor, Nemes Nagy Ágnes, Tamkó Sirató Károly, Lewis Carroll, Edward Lear –, egyáltalán nem volt gyerekük. Mintha a gyerekekkel összekacsintó nagybácsi, nagynéni szerepe jobban állna ebben a műfajban.
Eközben úgy vettem észre, hogy azok a költők, akiknek van gyerekük, sokszor nem írnak olyan jó gyerekverseket. Vagy túlságosan el vannak ájulva a saját gyereküktől, vagy a versekkel is szeretnék megnevelni őket. A saját gyerekkönyveimmel akkor vagyok elégedett, ha sikerül a szülői tapasztalatot úgy belevinni a versekbe, mesékbe, hogy mégsem lesznek sem túlságosan helyi érdekűek, sem didaktikusak.
Máshogy dolgozik az agglegény költő, mint a nagycsaládos?
Külsőségeket tekintve mindenképp. Korán kelő vagyok, hajnalban vagy reggel tudok a leginkább dolgozni. Ebbe nagyon belezavar a reggeli készülődés, iskolába menés. Amúgy is kevesebb az alkotói magány, amit szoktam hiányolni. Nagyon hangosak a gyerekeim, ezt a Túl a Maszat-hegyen 2-be is beleírtam. Nehéz, hogy akkor kellene gyorsan kreatívnak lennem, amikor nincsenek otthon. Cserébe viszont nagyon sokat inspirálnak. Babaként tesztközönségként is remekül működtek, nevetgéltek, azt érezhettem, hogy nagyon jó költő vagyok. Idősebben már nem igazán szeretik meghallgatni, amit éppen írok. Amikor az új könyvön dolgoztam, egyedül a legkisebb kisfiamat tudtam elcsípni, hogy felolvassam neki az elkészült részeket. A két nagyobbiknak sürgősen más dolga akadt, és elszaladtak.
Ön is benne van a könyvben, a főhős, Muhi Andris meglátogatja „a pizsamás költőt”. Ezt nagyon pontosnak érzem önre: pizsamás, tehát hétköznapi, megközelíthető, de mégiscsak költő. Annyi színpadi és egyéb fordítással a háta mögött nehéz megmaradni költőnek, és nem átalakulni szövegipari munkássá?
Nincs bennem semmilyen gőg, sosem derogált felkérésre írni, vagy olyasmin dolgozni, amit hagyományosan nem tartanak szépirodalminak. Kifejezetten szeretem feszegetni ennek a határait, már a középiskolában sem értettem, miért tanították, hogy a reklámvers nem vers, hiába vannak benne rímek. Szerintem reklámversből is lehet jót írni, ódából vagy eposzból meg csapnivalót. Én is írtam sms-verseket, mondókákat, lapozgatós-szerepjátékos ponyvamesét. Vállalok „bérköltést”, nem gondolom, hogy ez ciki lenne. Igyekszem az adott műfajban minél igényesebbet alkotni. Mindig zavart, ha a költőből szobrot faragnak, és tartják tőle a távolságot. Én szándékosan próbálok közérthető, barátságos, hétköznapi verseket írni. Ilyen értelemben büszkén vállalom, hogy egy „pizsamás költő” vagyok.
A vers műfaját sem tudja még, mikor írni kezdi?
Szerintem az a jó, ha menet közben alakul ki. Ha az elején tudom, milyen lesz a vers, nincs sok értelme megírni. Azt szeretem, ha a vers okosabb, mint a költő, ami az én esetemben nem olyan nehéz, mert nem vagyok nagyon okos. A célközönségre kevéssé szoktam gondolni, leszámítva a kifejezetten a saját gyerekeimnek írt verseket. A Túl a Maszat-hegyen 2-nél sem törődtem vele, kinek fog ez szólni. A saját mércémnek szeretnék megfelelni. Egyszer egy hétéves kislány lerajzolta nekem a kedvenc versét az első részből, és elküldte levélben. Kíváncsi voltam, melyik lehet a kedvence? Azt a limericket rajzolta le, ami úgy szól:
Volt egy úr, lakhelye Mozambik,
fenéken harapták a zombik.
Faggatták: „Nagyon fáj?”
Azt mondta: „Ugyanmár.
Eleve is volt már azon lik.”
Meghatóan cuki, zöld zombikat rajzolt, amik fenéken harapnak egy bácsit.
Ha az lett volna a célom, hogy hétéves kislányoknak tetsszen, amit írok, szinte biztos, hogy nem bácsikat fenéken harapó zombikkal próbálkoztam volna, hanem balettozó sellőpónikkal vagy ilyesmi.
Valószínűleg potyára. Ez is megerősített abban, hogy nem kell rágörcsölni a célközönségre.
2016-ban jelent meg utoljára „felnőtt” verseskötete, Mi lett hova? címmel. Nehéz olyan típusú verseket írni?
Nem mondhatnám, hogy tele van a fiók úgymond „felnőtt” versekkel. Mindig arról írok, ami épp aktuálisan foglalkoztat, és az utóbbi időben a gyerekeim foglalkoztattak a legjobban. Persze nem olyan éles nálam a határ, a felnőtt verseimre gyakran mondják, hogy gyerekesek, a gyerekverseimre meg azt, hogy felnőttesek. Ez a Maszat-hegy 2 is egy elég felnőttes gyerekkönyv, vagy egy nagyon gyerekes felnőttkönyv. Vannak persze versötleteim, kezdeményeim, de olyan lassan szöszmötölök, hogy lehet, mire ezekből könyv lesz, addigra a gyerekeim is felnőttek lesznek.
A Túl a Maszat-hegyenből sikeres színházi előadás készült, de rajzfilm, társasjáték és plüssfigura készlet nem. Ellenállt annak, hogy franchise épüljön belőle, vagy nem is jöttek ilyen típusú megkeresések?
Egyáltalán nem álltam ellen, sőt! Nagyon örülnék, ha lenne plüss zsiráfmadár és Lecsöppenő Kecsöp Benő-s társasjáték. A rajzfilmhez többször is közel jutottunk, készült hozzá remek forgatókönyv, tök jó próbarajzok, aztán valahogy mégsem valósult meg. De azért nem panaszkodhatok, mert a Badar madárhatározót például rendszeresen használják madárleseken, a „Mért üres a postaláda mostanába?” megjelent a Magyar Bélyeggyűjtők Országos Szövetségének lapjában, sok logopédus a Szösz nénén tanítja az sz hang helyes kiejtését, és „a buszvezetők mind mogorvák, / odacsukják az utasok orrát” kezdetű betétverset is láttam már volánbuszon kitéve a vezetőfülke mellett. A csatajelenet egyik verssorából pedig időmértékes ugróiskola készült a XII. kerületi Margaréta-játszótér bejáratánál. Ezen át is trappol a főszereplő kisfiú a folytatásban.
A Prológushoz szerettem volna még visszakanyarodni. Az ottani ars poetica végén a költő arról számol be, mi irritálja őt, és így fejezi be: „Az értelmetlen ordibálás, / a fej, mi céklánál lilább, / E harsány, ordított világ.” Ilyennek látja a világot a Maszat-hegyen innen?
Inkább ilyennek hallom. Elsősorban füllel érzékelem a világot, sosem voltam vizuális alkat. Emiatt nagyon érzékeny vagyok a zajokra, a villacsikorgásra a tányéron. A gyerekeim hangereje sem tett jót az idegrendszeremnek.
A tágabb világban is túl sok nekem a zaj, az arrogancia, amit nem visel jól az én szelíd és finom lelkületem. Biztos én vagyok túlérzékeny, de igen, eléggé egy ilyen ordított, egymást anyázós világnak érzékelem azt, amiben élünk, ahol nem könnyű halkszavúnak és derűsnek maradni.
