Nem szégyen bevallani, ha az ember rákeres magára az interneten, sőt, néha kifejezetten hasznos lehet. Armel Hostiou francia filmrendező egy barátja tanácsára tett így, de sokkal rosszabbat talált, mint néhány előnytelen fotó vagy pocskondiázó filmkritika: valaki ellopta a nevét és a képeit, és láthatóan időről időre castingot hirdetett új filmje számára. Mindezt egy kontinenssel odébb, a Kongói Demokratikus Köztársaságban. A visszaélést látva Hostiou megtette azokat a lépéseket, amelyeket ilyenkor szokás, jelentette a profilt a Facebooknak. Két hét múlva nem várt válasz jött: megvizsgálták a problémát, ám úgy vélték, a profil nem hamis, így törölni sem fogják. Tanácsul azt tették hozzá, ha Hostiou sértőnek találja a másik Hostiou-t, törölje az ismerősei közül. A francia rendező azonban nem törölte ismerősei közül a nevével visszaélő idegent, hanem azt tette, amit minden valamirevaló filmrendező tenne: repjegyet foglalt az ország fővárosába, az ál-Armel bázisába, Kinshasába, hogy felgöngyölítse saját profillopási ügyét.
A másik profil úgy fűzi Hostiou utazását, mint egy izgalmas thriller: a francia rendező egy művészpár segítségével igyekszik tapogatózni, kapcsolatot találni a titokzatos kongói Hostiou-val. Sarah és Peter óriási segítségnek bizonyul, nélkülük Hostiou egy kívülálló fehér férfi lenne egy 17 milliós afrikai nagyvárosban, akivel valószínűleg senki sem állna szóba. A két helyi közbenjárásával azonban elkezdődik a nyomozás első körben a Facebookon, ismerősök ismerőseit keresik meg, hátha valaki személyesen is ismeri a kamuprofil mögé rejtőző illetőt. Kiderül, hogy a profil szinte kizárólag fiatal, csinos nőket keres meg mesés filmszerepek ígéretével, akiket aztán castingra hív. Egyiküknek sem gyanús, hogy nincs film, hisz azzal hitegetik őket, hogy az ilyen jellegű külföldi produkciókra sokszor éveket kell várni. A sztori nem nélkülözi az egyre meghökkentőbb szálakat: titokzatos hackerek, beszélő szobrok és zsaroló szellemek is belekeverednek a történetbe, akik azt sugallják, baleset éri a rendezőt, ha nem vigyáz.
Bár a dokumentumfilm első körben a nyomozás izgalmaira koncentrál, több problémát is felvet: ilyen a virtuális identitás és az adatvédelem témája.
Rémisztő tény, hogy a mellékelt ábra szerint nem, hacsak nem ülünk repülőre, hogy pénzt, időt és energiát nem sajnálva buktassuk le az imposztort. Emellett ott a kérdés másik fele is, amelyre az egyik kinshasai ügyvéd világít rá: nemcsak az illető szempontjából van szó súlyos ügyről, hanem mások megkárosítása miatt is. Mi a célja az adattolvajlással? Lányokat hálóz be? Pénzt mos? Szervekkel kereskedik? Esetleg drogokkal? Bármit is tesz, úgy csinálja, hogy más nevében követi el az esetleges bűncselekményt. A másik profil kényelmetlen helyzetet vázol fel: a közösségi média korában úgy követhetnek el a nevünkben bűncselekményeket a világ bármely pontján, hogy nem is kell róla tudnunk.
Tekintve, hogy A másik profil egyértelműen thrillereket idéző elbeszélőmódot alkalmaz, hiába igaz történet, rontaná a nézői élményt a végkifejlet elspoilerezése. Legyen elég annyi, hogy a rendező végül kalandos úton megtalálja az illetőt a kamuprofil mögött, sőt, nemhogy sikerül meginterjúvolnia, hanem a film végének már kvázi ő a főszereplője is. Egyúttal itt bicsaklik meg az addig ügyesen épített film: bár az ál-Hostiou motivációira és módszereire is fény derül, jól láthatóan egy rivaldafényért kapálózó alakról van szó, aki ugyan érdekes, de mintha a dokumentumfilm nem tudná, hogy mit is akar róla tulajdonképpen mondani.
A nyomozós-thrilleres szálon túl is vannak érdekes felvetései a filmnek: a valódi-kamu párhuzamot meglepően sokrétűen tárgyalja. Az igazi Hostiou nyilvánvalóan a néző számára is az igazi, ám a film ügyesen bizonytalanít el azzal, hogy Kinshasában már nem feltétlenül hiszi el mindenki azt, hogy ő a valódi Hostiou – hisz végső soron egy idegen, aki azért érkezik az afrikai országba, hogy filmet forgasson. Az egyik szereplő egészen filozófiai mélységekben elmélkedik az ellentétpárról: felveti a rendezőnek, hogy a hamisítvány eredője benne keresendő, hiszen nem létezhetne nélküle, így a kettő elválaszthatatlan egymástól. A végkifejletet nézve a rejtélyes identitástolvaj végül valahol tényleg átlényegül a rendezővé: a film végén már ő diktál, ő vezeti Hostiou-t újabb történetek felé.
Ezzel együtt a cselekmény előrehaladtával egyre több elem igazságtartalma kérdőjeleződik meg: egy ponton az egyik szereplő felveti azt az elméletet, hogy a rendezőt egyik segítője állhat az egész mögött. Szépen lassan mindenki gyanús lesz: hamisak a szellemek hangján beszélő, busás pénzt váró kóklerek. Hamisak az elnökök, akiket „az országhatárokon kívül választanak meg”, és akik hamis elöljárókat ültetnek vezető pozícióba. De még a temetők sem igaziak, a film végi narrációban hallható, hogy a helyi törzsi tradíciók szerint két temetést szerveznek a közösségek vezetőinek: egy igazit és egy kamutemetést – még a sírjuk is hamis, a valódi nyughelyüket csak a helyiek ismerik. Az ál-Hostiou szerint az emberi jogok is hamisak, a feketéknek ugyanis nem járnak.
A francia rendező azért érkezett az országba, hogy legbuktasson egy személyiségtolvajt, de a krimibe illő nyomozás mellett a posztkolonialista Kongó népének mindennapjaiba, és az azt meghatározó valódi-hamis ellentétpárok feloldhatatlanságába botlik. A másik profil egyúttal elbizonytalanít a közösségi médiát övező hamis biztonságérzettel kapcsolatban is, ráadásul megnyugtató választ sem ad arra, hogy mégis mi az ördögöt tehetünk egy ilyen esetben, ha épp nem vagyunk filmrendezők, és nem a következő nagy sztorit látjuk meg benne.
A másik profil a Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál Képkereső szekciójában mutatkozik be.
