Évekkel ezelőtt nyilatkozta, hogy olyan sokat játszik, mint fiatalkorában. A helyzet azóta sem változott: ezt az interjút egy szombati napra, színházi próbához igazodva tudtuk megszervezni. Miért kell Kern Andrásnak nagyjából hatvan, a pályán töltött év után szombaton próbálnia?
Sokszor kell szombaton próbálni. Ennek van valami szabálya, a főpróbahéten lehet szombaton próbálni, a többi próba alatt pedig összesen egyszer. Erre a szombatra sikerült összeegyeztetni az összes színészt úgy, hogy a terem is szabad legyen – rengeteg szempont van, én ezt nem látom át.
Jó ennyit játszani?
Ez mindig zavaros. A Vígszínház mellett játszom Orlainál is a Belvárosi Színházban meg a Játékszínben. Ha ezt mind összerakjuk, hirtelen sokká válik. A legutóbbi Orlai-produkciót két éve vállaltam el, és idén áprilisban volt a bemutatója. Két éve azt gondoltam, persze, elvállalom. Akkor nem gondoltam rá, hogy egy olyan zűrös periódusra esik majd a premier, mint a mostani. Hektikus a mi pályánk.
Önnel kapcsolatban a színházi szakmát jelenleg az foglalkoztatja, hogy negyven éve játssza a Játszd újra, Sam! című előadást. A szélesebb közvéleményt pedig az, hova parkol. Inkább az előbbiről beszélgessünk, de azért meg kell kérdeznem: mi lett a parkolási ügy vége?
Megkaptam a büntetésemet, befizettem.
Foglalkozzunk akkor a Játszd újra, Sam!-mel! 1983-ban a Kritika folyóiratban így írtak róla: „A darab ugyanis egyéniségre épül. A mély emberismeretről, életismeretről árulkodó, szellemes dialógusokban előadott (Földényi F. László fordítása), ám soványka cselekmény aligha állna meg a színpadon olyan színész nélkül, akire ne volna jellemző ugyancsak a mély emberismeret és életbölcsesség.” Negyven év alatt életbölcsességből, felteszem, még több lett. Jobb lett emiatt az előadás?
Ezt olyasvalakitől kellene megkérdezni, aki akkor is látta, most is látta, és nem én vagyok. Belülről nem érzem pontosan. Nem sokat változott. Hagytuk, hogy álljon a lábán, nem akartuk elrontani, nem akartunk új dolgokat belerakni. A próbákon sokat improvizáltunk, kicsit át is írtuk. Sok amerikai poén volt benne. Pestiesítettük a darabot kicsit, hogy idevaló is legyen. Úgy hagytuk, örültünk, hogy sikere van. Később sem akartam mást játszani.
Egy különbség van: az én életkorom. A darab egy fiatalemberről szól, egy harminc körüli pasasról, akit elhagyott a felesége, és most újra csajozni kezd. Hetvenöt évesen kicsit különös ilyet játszani.
De valahogy szerintem a közönség körében elterjedt, hogy ez olyan régi előadás, ami most is jó. Nem mondták azt, hogy „maga már túl öreg, hagyja ezt abba!”. Majd, ha mondják, akkor abba is hagyom.
Emlékszik, mi került bele a darabba a pesties íz kedvéért?
Nem pontosan. Volt, ami azért került bele, mert nagyon szerettük Woody Allen más filmjeit, ezért tettünk bele dialógust az Annie Hallból is. Akkoriban tudtunk „anniehallul” beszélni. Színésznőkkel sokszor beszélgettem úgy, mintha ő a Diane Keaton lenne, én meg a Woody Allen: röhögcsélve, összebeszélve, nem várva ki a másik végszavát, vagy nem pontosan a kérdésre válaszolva. Nehéz elmagyarázni, de tudtunk így hülyéskedni. Nagyon divatos volt a köreinkben Woody Allen, nagyon benne volt a levegőben, a fülünkben új volt még, szerettük. De a darabba bekerült olyasmi is, amit nem Woody Allen mondott, hanem én mondtam civilben, és illett oda. Nem könnyű ezt a mából szétszálazni.
Sokszor nyilatkozta, hogy eredetileg rendező akart lenni, és csak mintegy „véletlenül” lett színész. Kijelenthetjük, hogy a Játszd újra, Sam!-et Valló Péter mellett egy kicsit ön is rendezte?
Inkább nemet mondanék. Vallóval nagyon régi barátok vagyunk, szeretem a gondolkodásmódját, érzékenyen és okosan tud beszélni, tanácsokat adni, hozzászólni. Ezért egyáltalán nem volt szükség rá, hogy én rendezzek. Ő rendezte, én meg játszom. De például Balázs Péternek is köszönhetek néhány jó poént, ezekre kifejezetten emlékszem.
Összefoglalta az előbb: a történet egy neurotikus New York-i filmkritikusról szól, akit elhagyott a felesége. Ő kétségbeesetten próbál ismerkedni és leküzdeni a szorongásait, miközben beleszeret legjobb barátja feleségébe. Lindát eredetileg Halász Judit, Dicket Balázs Péter alakította. Azóta ők többször cserélődtek, ma Hegyi Barbara és Kőszegi Ákos, illetve Epres Attila játsszák ezeket a szerepeket. Önnek kellett-e változtatnia a játékán a partnerek cserélődése miatt?
Másik színészre máshogy nézek rá, máshova teszem a hangsúlyokat, bizonyos gesztusok máshogyan alakulnak – de nem nagyon. Olyan, mintha le lenne kettőzve egy másik szereplő, csak én játszom mindig ugyanazt. A viszonyt megpróbáljuk ugyanolyannak megtartani. Valójában semmi nem befolyásolja annyira az előadást, hogy más legyen. Majdnem, hogy azt mondanám, ez az előadás ugyanolyan, mint volt.
Színészi stílusáról Koltai Tamás, ugyancsak az 1983-as premier idején, azt írta az Új Tükörbe, „ez a stílus a maga nemében nem áll távol az új-hollywoodi realizmustól, attól a sokszor megcsodált, természetes játéktól, ami »eltünteti a színészetet«, s amiről tudjuk, hogy Kern színészi eszménye.” Negyven évvel később is ebben látja a színészi eszményét?
Elképzelhető, bár szegény Koltai Tamásnak egy idő után kevésszer volt igaza velem kapcsolatban. Az mégis igaz, hogy azt a színészetet szeretem, ami nem mutat meg mindent, ami kicsit eltakar. Az eszköztelenség benyomását kelti, miközben persze egy csomó eszközzel él.
Annak idején, a pálya elején ezt a természetességet igyekezett ellesni valakitől?
Nem igyekeztem, az ilyesmi inkább átöröklődik. Nehéz elmagyarázni, mert nagyon szakmai kérdés. Gyerekként kezdtem el színházat, filmet nézni. Amikor tízéves voltam, akkor kezdett működni itthon a televízió. Gyerekszínész lettem, játszottam filmben. Sokat jártam moziba, játszottam filmekben kis szerepeket, az egyik rövidfilmben főszerepet. Bekerültem a Ki mit tud?-ba, sokat jártam színházba. Tanárokat, színészeket utánoztam, parodistaféle lettem. Közben filmrendező akartam lenni. Nagyon korán, több irányból kezdett el érdekelni a pálya, ami apámnak is köszönhető, már sráckoromban efelé terelgetett. Ellentétben azokkal, akik azt szokták mondani, „a szüleim nem örültek, hogy a színészi pályára keveredtem”, nálam inkább örültek.
Hamar sok színésszel, sokféle játékstílussal találkozott.
Lehet, hogy hatott rám Mensáros László példája, akin alig lehetett észrevenni, hogy színészi eszközöket használ, olyan eszköztelennek tűnt. Vagy Páger Antal. Darvas Ivánt is csodáltam, Bástit, Kállayt, Törőcsik Marit. Nagy színészek mellett nőttem fel – Latinovits Zoltánt még csak ezután ismertük meg. Őket mind nagyon tiszteltem és nézegettem.
Nem úgy van, hogy megpróbáltam lemásolni a játékstílusukat, hanem magamba szívtam a sok tapasztalatot, látványt, modorosságot, szépséget, jóságot, amit kaptam tőlük, vagy leszűrtem, hogy mi nem tetszett nekem belőlük.
A főiskolán azt mondták, ne legyek parodista, legyek saját magam. Szédületesen nagy tehetségű rendező és tanár volt az osztályfőnököm, aki a Vígszínház igazgatója is volt egy időben, Várkonyi Zoltán. Ő fiatalkorában keresett színész volt, a háború után a Művész Színház alapítója. Nagyon szerettük egymást. Ez a sok minden összeadódik valamivé, amit nehezen tudok teoretikusan megfogalmazni. Ebben rengeteg ösztönösség van és szerencse, játékosság, véletlen, Isten áldása és csapása. Érthetetlen dolgok. Sztanyiszlavszkij, Brecht, Peter Brook, Gábor Miklós például tudtak írni a színészetről, színházról, tapasztalatokról, de szabályokról még ők sem. Rengeteg a titokzatosság.
Említette, hogy a Játszd újra, Sam! elvileg egy fiatalemberről szól. Ön a harmincas évei közepén kezdte el játszani az előadást, amikor már tapasztalt színész volt. Jutalomjátéknak érezte emiatt, vagy komoly feladatnak az Allen-darabot?
Minden darab komoly feladatnak tűnik, és egyáltalán nem függ attól, hány éves az ember. Huszonévesen Valló Péter bement a Pesti Színházba, és ott látta remegni Bulla Elmát. Kérdezte, „mit csinál a művésznő?” Bulla Elma akkor volt hetven körül.
Azt mondta: »Félek.« »Hogyhogy félni tetszik? Ön hetvenéves, végigjátszotta a világirodalom összes nagy szerepeit. Most éppen egy este hatvannyolcadszor játszik valamit. Mi a frásztól tetszik félni?«. Mire a Bulla nevetgélve valami olyasmit mondhatott, hogy »az egésztől«.
Attól, hogy jó legyen. Minden este újrakezdődik az egész pálya, tényleg. Föl kell menni, és újra és újra elő kell adni valamit, mindig olyan embereknek, akiknek fogalmuk sincs, mit fognak látni. Mindegy, hogy hatszáznyolcvanadszor adjuk elő ugyanazt. A tapasztalat nem sokat jelent. Valamit jelent, de nem sokat.
Fél, mint Bulla Elma?
Most például jövök egy próbáról, és egyelőre fogalmam sincs, hogyan fogom eljátszani egy hónap múlva a Pinokkióban a Macska szerepét. Holott egy hónap múlva tényleg el kell játszani, sőt hamarabb. Nem tudom ám, hogy legyen, hiába magyarázza a rendező, a tüneményes Keresztes Tamás. Nem úgy van, hogy hetvenöt évesen kirázom a kisujjamból. Igaz az a nagyon közhelyes állítás, hogy mindig mindent elölről kell kezdeni.
A Játszd újra, Sam! esetében a rutinnak azért van némi szerepe. Erről a negyven évről Woody Allen is külön videóüzenetben emlékezett meg. Rudolf Péter intézte el?
Nem tudom pontosan. A színházunk fődramaturgja, Kovács Krisztina és egy irodalmi ügynök is segített. Én nem is tudtam róla, mi készül.
Nem találkoztak Allennel, amikor 2007-ben Budapesten járt?
Nem engedték a menedzserei ide a Vígszínházba, mert klarinétozni jött, és nem akarták kifárasztani. Nem jött létre a személyes találkozó. De nekem ez a videóüzenet nagy dolog! Mégiscsak az idolom. Rengeteget szinkronizáltam, rengeteget játszottam a darabját, láttam a filmjeit, olvastam a könyveit. Kedves, hogy egy ilyen Oscar-díjas üzen és gratulál a magyar fickónak, kívánva még negyven-hatvan évet. Én is visszakívántam neki egy másik videóüzenetben, hogy nekem is sok évig lehessen még dolgom vele itthon.
Azért az Annie Hall maradt a csúcs?
Talán az. Volt még a Zelig, ami nagyon tetszett a filmjei közül, de szinkronizálni nem kellett, mert valami narrátor beszél benne majdnem végig. De hát az egész gondolkodása, filozófiája, módszere nagyon vonzó nekem.
Onnan, hogy mindig elölről kell kezdeni a pályát, oda is elkanyarodhatunk, hogy hosszú évek óta először játszik filmfőszerepet a Ma este gyilkolunk című krimivígjátékban, amelyben mások mellett Bodrogi Gyulával, Jordán Tamással, Bálint Andrással és Koltai Róberttel játszik együtt. El sem tudnék képzelni ennél halmozottabb jutalomjátékot. Volt azért némi tétje ennek a forgatásnak?
Volt. Minden szerepnek ugyanaz a tétje, hogy meséljünk valamit hitelesen a világról. Az nem volt a tétje, hogy én tudjak venni egy házat…
Ez világos, de mégsem játszik évente filmfőszerepet.
Nem, de emiatt nem tekintek máshogyan a szerepre. Hadd meséljek el egy másik anekdotát! Laurence Olivier volt a múlt század közepének legnagyobb angol Shakespeare-sztárja. A Hamlet-filmje, III. Richárd-filmje világhírű, de színházi embernek indult, és a filmezés mellett meg is maradt annak. Egyik nap eljátszotta Othellót hetvennyolcadszor. Nagyon jól ment az előadás, de a szünetben bevágta az öltözője ajtaját. Kint állt egy ügyelő, hallotta, hogy Olivier csapkod, őrjöng az öltözőben.
Bekiabál: »Mi baj, Larry? Hát ma voltál életedben a legjobb!« Larry kiordított, és azt mondta: »Igen, de nem tudom, miért.« Így van ez az egész pálya.
A filmrendezői pályával mi a helyzet? Legutóbbi rendezése, a Gondolj rám hét éve készült. Kilátásban van újabb terv?
Gondolok rá sokat, de most éppen nincs. Ötletek, vázlatok mindig vannak, de azok még nem tartanak ott, hogy beszéljünk róla.
Akkor már csak Bogartról beszéljünk. A Játszd újra, Sam! filmváltozatának vége felé Humphrey Bogart, a főhős példaképe és képzelt barátja azt mondja Allannek, „na látod, ilyen egyszerű az egész”, mire Allan: „Persze, mert te Bogart vagy”. Bogart válasza: „Néha mindenki azzá lehet, fiam.” Önnel előfordul időnként, hogy Bogarttá válik?
Ha a bogartság az, hogy frappáns az ember, hogy minden olyan könnyen megy neki: bizonyos helyzetekben szoktam így érezni magam, máskor meg nem.
Az biztos, hogy az életkor előrehaladtával ez egyre nehezebben megy. Én tizenhat éves koromban kifejezetten magabiztos voltam, királynak képzeltem magam, szerelmes voltam, külföldre mentem, pénzt kerestem.
A Közjáték Vichyben egy kis szerepét játszottam itt a Vígszínházban, három méterre tőlem ült a Latinovits. Filmrendező akartam lenni, forgatókönyveket írtam, egy amatőrfilmmel megnyertem az Országos Amatőrfilm Fesztivált. Óriási formában voltam! Talán jobban éreztem magam, mint harmincöt éves koromban, vagy ötvennégy éves koromban, vagy most. Viszont most talán jobban tudok játszani. Tudja a fene.
